André Kertész fotónaplója

André Kertész fotónaplója

2011. szeptember 30. Mai Manó Ház

Fotós könyvek rovatunkban ezúttal a Mai Manó Ház kiadásában 2005-ben megjelent Hazai anyag. Fotónapló, André Kertész és a magyarok című katalógust mutatjuk be. Kolta Magdolna és Kincses Károly által írt könyv bevezető fejezetének rövidített változata, melyet a tovább után olvashattok, a Fotóművészet folyóiratban jelent meg.
 


Shadow self portrait, Paris, 1927

 

HAZAI ANYAG
Fotónapló. André Kertész és a magyarok
(2005/1-2  XLVIII. évfolyam 1-2. szám)
 

Csak annak engedtessék meg a magyarozás, hazaizás, akikben ezektől a szavaktól nem gyorsul fel a pulzus, nem éreznek késztetést búsongásra vagy gyalázkodó ordibálásra. Csak azok különítsék el egy remek művész kilencven megélt évéből, százezernyi képéből a magyar vonatkozásúakat, akik hiszik, hogy ezzel hozzátesznek Kertész alakjához, életművéhez, és nem leszűkítik azt. Mi magyarozhatunk. És akik olvassák, így olvassák!

Kertész Andor Magyarországon született, itt élt harmincegy éves koráig. Mondhatja-e valaki, hogy nem itt érték a legdöntőbb kulturális, szociális és egyéb hatások? Merné-e valaki állítani, hogy nem itt szerezte első, legfontosabb ismereteit a világról, a fényképezésről? Hogy nem itt lett kész emberré? Remélem nem. De merné-e valaki hittel azt állítani, hogy az ezt követő tizenegy év Párizsban, majd élete nagyobbik fele, majd’ fél évszázadnyi idő New Yorkban, nem ugyanennyire fontos? Ez sem lenne igaz. De míg Párizzsal, New Yorkkal számtalannál is több cikk, tanulmány, könyv foglalkozik, az első harmincegy év a kelleténél szegényesebben van dokumentálva. Ez a könyv sem oldja meg ezt a problémát, csak egy lépéssel közelebb visz Kertész Andor, André Kertész megértéséhez.

Már fél éve, hogy dolgoztam ezen a könyvön, gyűjtöttük az anyagot hozzá, s bárki kérdezte, mi lesz a címe, azt válaszoltam, „Kertész és Magyarország”. Nagyon nem tetszett ugyan a magam kreálta cím – sok okból –, de nem került pontosabb, jobb. A kézirat leadása előtti héten kezembe került Kertész egy kézirásos listája, amelynek tetején az állt lendületes, de már öreges kaligráfiával: „Hazai anyag”. És akkortól már tudom, ez a címe a könyvnek, erre a két szóra vágytam mindvégig.

André Kertész minden nyilatkozatában elmondta legalább egyszer, hogy ő fényképes naplót készít egész életében. Ezt látszanak alátámasztani a képei hátára saját kezével írt dátumok, megjegyzések is. Sőt. „A fotográfia nem befolyásolta az életemet, az életem befolyásolta a fotográfiámat.” Mondta, és nem túlzott. Nos, ha ő így gondolta, mi tartsuk ezt teljes mértékig tiszteletben, s készítsük el Kertész fényképes életrajzát, de most csak a magyarországi, vagy magyar vonatkozású képeit feldolgozva, azok közül is csak azokat, amelyek eredetiben vagy nyomtatásban esetleg más információhordozón rendelkezésünkre állnak. Tudjuk, ez csak tört része az egésznek, amelyet döntő többségben New Yorkban és Párizsban, az Estate of André Kertész, illetve a Mission Patrimoine Photographique őriz. Az Estate of André Kertész tulajdonában körülbelül másfél ezer magyar képének eredeti kontaktja mellett vintage kópiákat, polaroidokat, a fényképezőgépeit, tárgyai egy részét találhatjuk. A végrendelet értelmében a negatívok (98 000), a diák és a dokumentumok – és a közlési jogok nagy része – Franciaországba kerültek. De más hazai gyűjtemények mellett a Szigetbecsei André Kertész Múzeum és a Magyar Fotográfiai Múzeum is jelentős szeletet őriz a Kertész-életműből, ennek lehetőség szerinti teljes bemutatása az, amire most vállalkozhatunk.

Tehát mely képek közül válogattunk?

Az élete első, magyarországi szakaszában készült felvételekből, amelyek természetesen nem csak a történeti Magyarország vagy Osztrák–Magyar Monarchia területén készültek, hanem megörökítették az első világháború számos színterét is. Életének második és harmadik szakaszából kizárólag azokkal a fényképekkel foglalkozunk, amelyek Párizsban vagy New Yorkban készültek és magyar eseményeket, magyar személyeket, azaz hungarikumokat mutatnak, vagy ilyenekhez kapcsolhatók. Végül pedig azokat a képeit láthatják, amelyeket öregkori hazalátogatásai során készített.

Miért fontos mindezt így egybegyűjteni?

Mert Kertész igazából csak akkor volt elemében, ha olyan dolgokat, személyeket, történéseket fényképezhetett, amelyek valamiképpen élete részévé váltak, amelyek felkeltették személyes érdeklődését. Ily módon lefényképezte maga körül akár a legbagatellebb apróságot is, ami gyakran csak a kész képen nyerte el igazi fontosságát. S ha ezeket a fotográfiákat így, a készülés megállapítható sorrendjében egymás után sorakoztatjuk, kiegészítjük némi életrajzi törmelékkel, kommentárral, Kertész saját visszaemlékezéseivel, akkor joggal hihetjük, megtudtunk még valamit az immáron húsz éve halott Kertészről.

Képes utazás André Kertésszel kilencven éven és két földrészen keresztül. Ha figyelmesen nézik a képeket, a helyszíneket, a dátumokat, hihetetlen pontossággal rajzolódik ki a Kertész nevű fiatalember élete térben és időben. Innen már csak egy lépés azt megérteni, mitől, miért látott úgy, mint senki más. És ha valaki nagyon benne van már, talán azokat a kis momentumokat is észreveszi, melyek más környezetben, eltérő körülmények közt, évtizedekkel később is felbukkannak képein. Nem véletlen, hogy halála előtt azt írta: minden Szigetbecsére vezethető vissza. Fotóinak hét évtizeden áthúzódó egyik sajátszerűsége az a humanista látásmód, szemlélet, ami vitathatatlanul magyar gyökerű, a Bulyovszky utcában, a Teleki téren és a Népszínáz utcában sarjadt, Szigetbecsén, Tiszaszalkán, Dunaharasztiban és Abonyban erősödött, az első világháború frontjain, a sebesültek között Esztergomban nyerte el végső formáját. Mindezeket tetézte, hogy nagyon egyszerű eszközökkel volt képes igen bonyolult emberi érzelmeket ábrázolni. És ami talán a legfontosabb. Amikor magának fényképezett, akkor csak magáról készített képeket: hol volt, mit látott, mi hatott rá. Ezért minden fényképe legalább két dologról szól: arról, ami a fényképen van, és arról, aki kiválasztotta a temérdek pillanat, töméntelen helyszín közül épp azt az egyet. Elismerve, hogy képei mindig jóval többek, bonyolultabbak az adott pillanat sűrített ábrázolásánál, úgy véljük, a képek első olvasatukban alkalmasak a fényképes napló funkcióját is betölteni. Már első megjelent képein érzékelhetjük mindezt, azzal a humanista, a dolgokat igenlő és nem tagadó szemléletmóddal együtt, ami teljes életművét jellemzi. Ezekhez járult Párizsban egy nagyon határozott formalista irány, egy új, modern szemléletmód, témái egyetemesebbé válása, s e kettőt egészítette ki New York-i képeinek szarkasztikus, néha tragikus felhangja. Ezek a momentumok így együtt teszik Kertészt azzá, ami.

Mi ebben a könyvben a kitüntetett pillanatok lenyomatait fűzzük időrendben egymáshoz, s tudjuk, nem dolgozunk hiába, fontos dolgokat tudhatunk meg a rég halott alkotóról, aki szerint „ha csak nyomod a gombot, fotózol és fotózol, akkor sem magadat, sem az anyagot nem tiszteled eléggé”. Meg azt is ő nyilatkozta, hogy „mindenkor azt a pillanatot vártam, amely mindent elmondott” (Dorothy S. Gelatt: André Kertész at 80. Popular Photography, 1974. november, 154. o.).

Szinte egyedülálló a fotótörténetben, hogy valaki következetesen, egész fotós életében, ez esetben majd hetven éven keresztül napra pontosan könyvelje képei keletkezését. Kertész ezt tette, bizonyítja ránk hagyott életművének nagy része. Emellett döbbenetes képességgel rendelkezett, még jóval túl a nyolcvanadik születésnapján is mindenre emlékezett, amit akár fél évszázaddal korábban lefényképezett. Ezért aztán (szerintünk) nem jár el helyesen az, aki egy életműalbumban, egy átfogó kiállításon nem veszi figyelembe mindezt. Nála (még mindig szerintünk) nem elég pusztán a keletkezés éve, mert további, nagyon érdekes következtetésekre adnak lehetőséget, a „mikor hol volt”, „ott mit látott”, „ebből mit fényképezett le” kérdéseinkre adott képes válaszai. Ezért ez a könyv ennek a fotós naplószerűségnek a műfaját választja, elfogadva és maximálisan tiszteletben tartva Kertész ilyen irányú szándékát. Bármikor, ha képei értelméről, mondandójáról kérdezték, magyarázatai ködösek, homályosak voltak, s mindig ugyanazzal a refrénnel végződtek: „a történet én vagyok, ez a fotó az én történetem része” („The story is me, this is my story.” Robert Gurbo: Lost in America. Lenswork, 1998. november, 34. o.). Sohasem fotográfusként viselkedett egy szituációban, hanem résztvevőként, rezonátorként. Észrevette, megérezte, s ezt a nem pontosan körvonalazódó érzést próbálta képpé alakítani. Ezért képei alapos megfigyelésével, a képi jelek olvasásával nemcsak az adott képhez, de készítőjéhez is közelebb juthatunk. Könyvünk ehhez próbál adatokkal, információkkal, következtetésekkel, képekkel segíteni.

Nem talál ki semmit, nem alakít ki prekoncepciót, s szabja aztán hozzá a dolgokat, de új, ismeretlen adatok garmadáját tárja fel, megfelelő csoportosítással, szerkesztéssel megközelíthetővé teszi ezt a korántsem egyszerű embert, ezt a nagyon összetett életművet.

„Tudja, az én egész művészetem olyan, mint egy napló, egy fényképezőgéppel írt napló. Mi történik velem, körülöttem, ami befolyással van rám, azt lefényképezem. Soha nem törekedtem speciális dologra, az érzéseim vezetnek. Hogy ezután ezt időnként szociofotónak, kubistának vagy szürrealistának nevezik el, nem érdekel. Én egy önző amatőr fotográfus vagyok, aki mindig azt csinálta, ami érdekli.” (Hajdú Éva: André Kertész történetei. Magyar Nemzet, 1984. március 20.) „Képeiről legszívesebben magyarul beszél, és minden képhez története van. Sokszor a felvételek napját is meg tudja mondani.” (Bodnár: Magyar emlékek. Magyar Hírek, 1984. március 15. 34. o.)

Megosztom önökkel egy furcsa gondolatomat, érzésemet. Hónapok óta foglalkoztunk már e könyv kapcsán Kertésszel, összeraktuk élete mindmegannyi apró részletét, megnéztük a térképen, hány kilométerre voltak a színterek, amelyeket katonaként végigharcolt, csodálkoztunk, miként juthatott egyik napról a másikra negyven kilométerre előző fényképének készítési helyétől, spekuláltunk, milyen vonatokkal utazhatott később, sérüléséből lábadozva, mikor mehetett Abonyba a méhészhez és mikor Tiszaszalkára az unokatestvéréhez… szóval mint két nyomozó, próbáltunk rekonstruálni nyolcvan-kilencven évvel ezelőtti parányi történéseket. És akkor hirtelen arra gondoltam: nem élt az az ember hiába, akivel annyi évtizeddel földi élete megszűnése után is ilyen kitartóan, aprólékosan képes foglalkozni két ember egy zuglói lakásban, s biztosan velünk egy időben másik kettő Tokióban, egy Aucklandben, egy Patagóniában, kettő Amerikában, három Párizsban, egy Gentilly-ben és még ki tudja, hol mindenütt. Akinek alkotásaival hitelesített élete, egyszer volt személyisége annyi idő után is aktivizál szellemi és egyéb energiákat. És talán megértettünk valamit a kultúrák kontinuitásáról, arról a folyamatosságról, ahol egy ember élete sok emberöltőt ível át, magához kapcsol, integrál új személyeket, megérthetővé, megélhetővé tesz számunkra több évtizeddel, évszázaddal ezelőtti dolgokat. És ettől a tudástól mi is kicsit mások, talán jobbak, többek leszünk. Vagy nem, de ez már nem e könyv kompetenciája.

Életében gyakran mondta, hogy túl későn jött számára a siker. Gondoljanak csak bele! Életében huszonhat könyve jelent meg, ebből húsz az utolsó húsz évében. De ekkor már hetvenéves múlt. Magyarországi pályakezdése, itthoni el nem ismertsége, párizsi magára találása, sikerei után az Egyesült Államokban majd’ negyven esztendeig igazán nem ismerték el, még ha ennek ezeregy oka is volt. Megkeseredett, sértett ember lett belőle élete utolsó évtizedeiben. Egyszer megkérdezték tőle: „– Mit gondol, sikere lesz a Hungarian Memoriesnek? – A könyv nekem fontos. Úgy csináltam, hogy minden benne legyen, ami értelmet, színt adott az akkori életemnek. Ha a publikum érzi ezt, hálás vagyok érte.” (Bodnár János: Magyar emlékek. Magyar Hírek, 1984. március 15. 36. o.)

Szerencsefiának nevezem magam, hogy képei, könyvei, dokumentumai, életrajzi adatai hosszú és kitartó tanulmányozása során olyan közel kerülhettem egy ilyen kivételes emberhez, alkotóhoz, mint kevesekhez. S ha nem vagyunk irigyek – miért lennénk azok? – akkor ugyanezt kívánjuk a könyv olvasóinak is.

Kincses Károly



Alvó fiú. Budapest, 1912. május 25. (Magyar Fotográfiai Múzeum)


Elesett ló. Esztergom, 1916. szeptember (Magyar Fotográfiai Múzeum)


Vízhordó leány. Esztergom, 1918. április (Magyar Fotográfiai Múzeum)


Budafok, 1919. május (Gyerekek a fényképezőgépemet nézik)
(Magyar Fotográfiai Múzeum)


A fertőrákosi kőfejtő. 1971. június 6. (Magyar Fotográfiai Múzeum)

 

 

 

   

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.