Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

2012.02.22.
00:05

Bejegyezte: Mai Manó Ház

Nyugtalan tekintetek – Szabó Sarolta

Szabó Sarolta
Kísérleti lakótelep

A Folyamatos Jelen kiállítás és katalógus sorozatunkból készült összeállítást ma Szabó Sarolta fényképeivel folytatjuk. A Nyugtalan tekintetek katalógusban bemutatott fotósorozat címe Kísérleti Lakótelep. 

 Fotó: Szabó Sarolta 

A Kísérleti Lakótelep a ’60-as években épült Budapest III. kerületében, a Flórián tér közelében. Ennek a lakótelepnek a szomszédságában éltem tízéves koromig egy másik lakótelepen, majd szüleimmel egy újonnan épült telepre költöztem a 80-as évek közepén.
Az itt látható sorozatot hosszas készülődés, anyaggyűjtés előzte meg mialatt bejártam Budapest több nagy lakótelepét: a békásmegyerit, az egymásba folyó óbudaiakat, az újpalotait, a kelenföldit, a Havanna utcait – melyek többnyire a 70-es években épültek. A kutatás a Budapesti Műszaki Egyetem Könyvtárában folytatódott, és az Építőipari Dokumentációs Központ műszaki rajzainak tanulmányozásával zárult. A képek tartalmi és formai megtervezése, illetve az egész koncepció kidolgozása ezután következett.

A sorozat fotók és számítógépes grafikák párjaiból épül fel, amik egy fiktív történeti keretbe ágyazódnak. A képpárok a naplószerű szöveg történetéhez nem kapcsolódnak szorosan, hanem újabb apró történeteket mesélnek el. A képek és szövegrészek variálhatóak egymással; nem létezik egyetlen helyes sorrend közöttük, sőt a különböző hozzárendelések újabb és újabb lehetséges olvasatait vetik fel a történetnek.
A kisfilmes kamera használata a történetben élő ember szituációjából adódott, aki kapcsolatteremtésre képtelen, de figyeli a körülötte élőket, dokumentálja képben, írásban a találkozásokat. 
Ezek a találkozások gyorsak, eseménytelenek és ritkák, így sietve kell(ene) cselekednie, találkozásainak időtartamát pedig a dokumentáció segítségével igyekszik térben és időben kitágítani, lassan végképp elszakadva a „valóságtól”.

Az elszigeteltség réme, az arctalanság mind-mind a városi és élet „természetes” velejárói a világban, amivel az embereknek a nagyvárosokban és a lakótelepeken együtt kell élniük, legyenek ezek akár Moszkvában, Budapesten, Berlinben vagy Párizsban. (Szabó Sarolta)

 
Fotó: Szabó Sarolta



Fotó: Szabó Sarolta



Fotó: Szabó Sarolta



Fotó: Szabó Sarolta



Fotó: Szabó Sarolta



Fotó: Szabó Sarolta
 

Egy lakótelepen élek 26 éve. Nem ismerek senkit, mindig csak zajokat hallok a szomszédból. A házban száz lakás van, a hatodik emeleten lakom, az 55-ös ajtó mögött. Az ágyam felett két légifolyosó keresztezi egymást. A szemközti lakóval még sohasem találokoztam, nem tudom, ki lakik felettem. Sokszor úgy érzem természetellenes a magasság, ahol életem legnagyobb részét töltöm, és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs róla, mit látok, ha kinézek az ablakon. Csak a liftben látok néha embereket, de mintha mindenkivel mindig csak egyszer találkoznék. Talán az arcmemóriámmal lehet gond, vagy elköltöznek innen, vagy állandóan változtatják a külsejüket.

Figyelni kezdtem őket. Pontosan két hete és három napja. Kabátomba, a szívem fölé, apró detektívkamerát rejtettem, amivel észrevétlenül dokumentálom a találkozásokat. Esetenként a lift villanybúrájába helyezem fényképezőmet. Néha diktafont is viszek magammal és mindenről részletes feljegyzést készítek.

Módszerem a következő: naponta reggel 6 és 7.30 között, valamint este 16.30-tól 18 óráig folyamatosam a liftben utazom. Ezt követően ügynöknek vagy közvélemény-kutatónak álcázva csengetek be lakásokba. Éjjel szisztematikusan átkutatom a kukákat, néha levélszekrényeket feszítek fel. Minden megfigyeltről aktát vezetek. Nyomozásom első napján a liftbe beszálló lakó látványára enyhén megborzongtam, majd megtörtént az expozíció. Hirtelen kisértést éreztem, hogy szóba elegyedjek első alanyommal, de az arcán tükroződő kifejezés eltántorított a kezdeményezéstől. Egész nap folytattam a munkát a fent leírt módszer alapján. Hajnalban tértem haza egy kellemesen eltöltött, lelkiismeret-furdalás nélküli éjszaka után. (Szabó Sarolta, 2003.)

Szabó Sarolta weboldalát, melyet Bánóczki Tiborral  együtt működtet, ITT találjátok.

 

 

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

GL-581 g 2012.02.23. 13:13:06

Egy lakótelepen élek 29 éve. Minden gyermek- és fiatalkori emlékem oda kötődik. Minden barátomat ott szereztem, s bár már mind elköltöztük otthonról, még mindig úgy emlegetek bizonyos épületeket, hogy "Gyuriék háza", "Dóriék háza". Vagy "könyvesboltos ház", bár már rég egy ruhaüzlet működik a helyén.
Végignézhettem a telep fejlődését, ahogy a késő szocializmusból átsiklott a 90-es évek mindent lecsupaszító "durvaébredésébe", majd 1995 után elindult a fejlődés, fellendülés útján. Végignéztem, hogy bontják el a régi utcabútorokat, játszótereket, kényszerszülte-foltosbeton "parkjait" és "sportpályáit", hogy azok átadják a helyüket egy új, modern, 21. századi és átgondoltan emberközeli közterületnek.

Egy élmény - két vélemény. :)

A képek ötletesek, tetszik a számítógépes grafikákkal való párhuzamosításuk.
Az utolsó bekezdés valahogy nem hiányzott, a "szemközti lakóval még sohasem találkoztam" szövegrésznél rájöttem, hogy kamu. Ez ugyanis totális képtelenség, még 1 év alatt is, hát még, ha tényleg 26 évig lakik a szemközti lakásban.

Nem értem sajnos, miért lett olyan népszerű értelmiségi manír a lakótelep-démonizálás. Bármily meglepő, a lakótelep pontosan olyan, mint a pesti belváros, egy családi házas övezet vagy egy eldugott zsákfalu: a benne élőktől lesz kellemes vagy borzasztó lakhely, nem a kinézetétől vagy épületeitől.

1 komment

Címkék: folyamatos jelen szabó sarolta