Lapozó rovatunkban áprilisban egy rendhagyó, igazán különleges írást mutatunk be. Henri Cartier-Bresson 1952-ben kiadott L’images a la sauvette /Ellesett képek/ című képes albumának előszavából idézünk, melyben Bresson a fotóriporteri munkája során felmerült tapasztalatait, gondolatait osztja meg olvasójával. A hatvan éves, Párizsban kiadott – ma már fotótörténeti jelentőségű album - a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár állományában megtalálható.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Dessau, Germany, April, 1945. (Magnum Photos/HCB Fondation)
Részletek Henri Cartier-Bresson: L’images a la sauvette /Ellesett képek/ című képes albumának előszavából
A riportázs
Mi is tulajdonképpen a fotóriportázs? Néha egyetlen fénykép, amelynek formája elég kifejező és gazdag, és amelynek tartalma elég mély visszhangot kelt a nézőben, egymagában is elegendő; de ez ritkán van így; a téma elemei, amelyekből a szikra kipattant, gyakran szétszórtan jelentkeznek; nincs jogunk arra, hogy erőszakkal összegyűjtsük őket, megrendezésük csalás lenne; éppen ebben van a riportázs előnye. A képeslap oldalán ezek az egymást kiegészítő, de szétszórt elemek több fényképen kerülnek bemutatásra.
A riportázs a fejnek, a szemnek és a szívnek progresszív művelete egy probléma kifejezése valamely eseménynek vagy benyomásainknak rögzítése érdekében. Egy esemény olyan gazdag, hogy ott forgolódunk körülötte, amíg kifejlődik. Keressük a megoldást. Néha másodpercek alatt megtaláljuk, néha órákra vagy napokra van szükségünk; szabványosított megoldás nincs; nincs recept, mindig készen kell állnunk. A valóság olyan bőséges anyagot tár elénk, hogy az elevenébe kell vágnunk, egyszerűsítenünk kell. De vajon mindig azt vágjuk-e ki, amit kell? El kell jutnunk odáig, hogy munka közben pontosan tudjuk, mit csinálunk. Néha az az érzésünk, hogy már birtokunkban van a „legerősebb” kép, mégis tovább fényképezünk, mert nem láthatjuk előre bizonyossággal, hogyan fejlődik tovább az esemény. A gyors és gépies „géppuskázást” azonban el kell kerülnünk, nem szabad haszontalan vázlatokkal túlterhelnünk magunkat, amelyek csak elárasztják az emlékezetünket és ártanak az összhatás tisztaságának.
Az emlékezet nagyon fontos: minden képre emlékeznünk kell, melyet a rohanó esemény változásait követve már felvettünk; munka közben biztosan tudnunk kell, hogy nem hagytunk lyukat, hogy mindent kifejeztünk, mert utána már késő, az eseményt nem tudjuk visszaforgatni.
Az összes kifejezési eszközök közül a fényképezés az egyetlen, amely egy adott pillanatot rögzít. Olyan jelenségekkel játszunk, amelyek eltűnnek és ha eltűntek, lehetetlen őket újra életre kelteni. A témát nem lehet retusálni; legfeljebb válogathatunk, hogy a riportázsban mit mutassunk be az összegyűjtött képek közül. Az írónak van ideje a fontolgatásra, mielőtt papírra veti; több elemet összekapcsolhat. Van egy olyan időszak, amikor az agy felejt, az anyag zsugorodik. Számunkra, ami eltűnik, örökre tűnik el; ebből származik aggodalmunk és egyben mesterségünk lényegbeli eredetisége. A riportot nem tudjuk újrakezdeni, ha már egyszer visszatértünk a szállodánkba.
A fotóriportázsban a fényképész számolja a találatokat, mint valami döntőbíró és szükségszerűen mint betolakodó érkezik. A témát tehát lábujjhegyen kell megközelíteni, még ha a halott természetről van is szó. Macskaléptekkel, de éles szemmel. Semmi lökdösődés; horgászás előtt nem szabad felkorbácsolni a vizet. Természetesen semmi magnéziumfény, már csak a fény iránti – a hiányzó fény iránti – tiszteletből sem. Különben a fényképész elviselhetetlenül agresszív valakivé válik. Ez a mesterség annyira az emberekkel létesített kapcsolatokon múlik, hogy egyetlen szóval el lehet rontani mindent és az összes nyitott kapuk bezárulnak. Nincs más szabály, mint hogy minél jobban felejtessük el magunkat és gépünket, amely mindig túlságosan feltűnő. Országok és környezet szerint különböző hatással van a fényképész az emberekre. Keleten egy türelmetlen vagy akár csak siető fényképész nevetségessé teszi magát, ami helyrehozhatatlan. Ha az ember csak egyszer is nekiiramodott és valaki meglátja nála a fényképezőgépet, nincs más hátra, mint hogy felejtse el a fényképezést és tűrje kedvesen, amint a gyermekek a lábára csimpaszkodnak.
Forrás: Fényképművészeti Tájékoztató. 1959/3. 33-36. p. (Magyar Fotóművészek Szövetsége, Budapest.)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: The arrival of a boat carrying refugees from Europe reunites a mother and son who had been separated throughout the war, 1946 (Magnum Photos/HCB Fondation).
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Nehru Announces Gandhi's Death, Birla House, Delhi, 1948. (Magnum Photos/HCB Fondation)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Communist students demonstrate against the black market. Behind them is the Soon Bank, owned by Chiang Kai-shek’s father-in-law, 1949. (Magnum Photos/HCB Fondation)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Hamburg, Germany. The sign reads, “Looking for any kind of work.” 1952-1953. (Magnum Photos/HCB Fondation)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Waiting in Red Square to visit Lenin’s Tomb, 1954. (Magnum Photos/HCB Fondation)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: World's Fair, Brussels, 1958 (Magnum Photos/HCB Fondation).
Fotó: Henri Cartier-Bresson: McCann-Erickson Agency, Madison Avenue, New York, 1959. (Magnum Photos/HCB Fondation)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: An African-American student is denied entry to a theater. He keeps his hands in his pockets to demonstrate that his protest is nonviolent, 1961. (Magnum Photos/HCB Fondation)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Visit of General de Gaulle, Munich, 1962. (Magnum Photos/HCB Fondation)
(forrás: magnumphotos.com)
Az előszó következő részét ITT találod.
