Sokféle művészet van a világon, s ki-ki abból merít, amelyre leginkább érez rátermettséget. Sok szó esett már erről. Az ipari szakmák között a boldogulás porondján szakmabelieink közül néhányan – hál’Istennek, nem nagy számban – méltán igényelhetnék az elsőség pálmáját szolgálataiknak nem éppen ízléses formában való felajánlásáért. Hol létezik olyan iparos, aki meghívás nélkül elmegy idegen emberek teljesen magánjellegű összejöveteleire vagy ünnepségeire és ott nemcsak hogy felajánlja szolgálatait, hanem ráerőszakolja is a jelenlevőkre. Súlyosbító, hogy néha az ilyen fellépés egyszerre több fényképész részéről történik, akik bizonyos esetekben a sajtó szolgálatának ürügye alatt végzik szakmánk tekintélyét lerontó tevékenységüket.

Fotó: A Magyar Fotografia címlapja, 1933. május 

A nagyközönség részéről hallottunk már olyan panaszokat is, amelyek miatt restelkedtünk és kénytelen-kelletlen a rendészeti hatóságok figyelmét is fel kellett hívnunk a féktelenségek megrendszabályozására.
Senkit sem akarunk a munkakeresés szabadságában akadályozni, de igenis mindenkitől elvárjuk, sőt követeljük, hogy a mesterségét tolakodás nélkül végezze. Elhisszük, hogy a kazettába berakott lemezre fotografálni kell a „sajtó küldöttjének”, azt is elhisszük, hogy a rezsit meg kell keresni és a helyzetet ki kell aknázni. Sőt, meg tudjuk érteni, hogy a „csöpögő képet” a bankettre összeülőknek a leveses tányérja fölé kell tartani, hogy a konyhasó helyett fixírsóval tegyék ízletesebbé az ételét, de nem tudjuk megérteni, hogy a sajtó kiküldöttje miért tartja pl. fontos, közérdekű események, ha valakinek borotválkozás közben szappanhabból egy csipetnyi az orrára kerül? Miért kell ezt okvetlen lefotografálni? Hogy maga a sajtó sem kívánja az ilyen jelenetek lerögzítését, bizonyítja az alábbi kis hír, amelyet az egyik fővárosi lap hasábjairól veszünk át:
„Most már aztán kezd a fotografálás is az idegekre menni. Nem is csoda, mert akiben egy cseppnyi hiúság van, az nem szívesen látja viszont a magnézium-durrantás mellett készült arcmását. Egy ilyen durranás és villanás ugyanis olyan ijedt vonásokat dermeszt a lefotografált közéleti férfiú arcára, hogy igazán nem csoda az ellenérzés.
Ma azonban már életveszélyes volt a dolog. Strauss István éppen borotválkozott, amikor egy fotoriporter a folyosóról észrevette a képviselő féloldalt beszappanozott arcát. Amikor azt is észrevette, hogy a szappanhabból egy csipetnyi Strauss István orrára is ragadt, nem tudott ellenállni vadászösztönének és célbavette. A következő pillanatban egy durranás, egy villanás és Strauss Istvánt csak az Isten őrizte meg, hogy a borbély – a nyakát elnyisszantsa!”
A napisajtó tehát ekként viselkedik az őt kiszolgáló fotoriporter működéséről. Kívánatos volna, ha a sajtó maga is figyelmeztetné a riportereit, hogy a túlzásoktól óvakodjanak, mert az ilyen túlzások szakmánknak és a sajtónak egyaránt ártanak.

(Megjelent: Magyar Fotografia, XIII. évfolyam, 1933. május, 9-10. oldal)

Lapozó rovatunkban régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Kis színesek, érdekességek, fotós hírek, kritikák és kiállítás-ajánlók az elmúlt évtizedek magyar és nemzetközi sajtójából.