Hernád Géza: Lipótmező - Törékeny elmék (2007-2009)

Hernád Géza: Lipótmező - Törékeny elmék (2007-2009)

2015. szeptember 08. Mai Manó Ház

Hernád Géza az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárása apropóján két és fél évig egy műszaki fényképezőgéppel síkfilmre készítette különös színvilágú vizuális lenyomatait. A „sárga ház” titokzatos tárgyi környezetében bemutatott pszichés betegei emberközeliek, a fotográfus nagy empátiájáról tanúskodnak. „A fényképeimen szereplő személyeket nem hátrányos helyzetű betegekként, hanem mint teljes értékű embereket szeretném bemutatni, akikben az egyéniség és a kreativitás néha erősebben rajzolódik ki, mint egy egészséges személyiségben.” írja alkotói hitvallásában.
Hernád Géza 2008-ban a Magyar Hírlap fotóriportereként nyerte el a legkiemelkedőbb teljesítményéért a „Búcsú a Lipótmezőtől” című sorozatával a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Nagydíját és a képeket az amerikai Pictures of the Year világversenyen is díjazták. Hernád Géza 2009-ben a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat is megkapta a sorozatáért, mely a 2008-ban nagy közfelháborodás ellenére bezárt budapesti elmegyógyintézetnek, Lipótmezőnek állít emléket. Az itt élők érzékenyen bemutatott portréi az őket körülvevő helyszínekkel, életterükkel váltakozva egy eltűnőfélben levő világ szomorú, olykor álomszerű lenyomataként homályosodnak el a fakó színfalak között.
Időutazás rovatunkba ma Hernád Géza díjnyertes sorozatának képeiből válogattunk.


Fotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009 Tivadar (2007)
A medence 1908-ban épült, az ötödik igazgató Oláh Gusztáv idejében adták át. A betegek egy része és az itt dolgozó ápoló személyzet használhatta, de a 80-as évek végén becsukták. Tivadar(76) - aki nyugdíjazása után is feljár ide - több mint negyven évig dolgozott Lipóton mint gépkocsivezető. Mára ő az egyetlen ember aki a lezárt uszoda területére bejár. (Azt mondja némi nosztalgiával gondol vissza azokra az évekre, mikor még működött itt az uszoda.) A medencét körülvevő parkos területet gondozza, amiért semmilyen fizetséget nem kap. Nyáron szinte minden nap feljár ide, gyümölcsöket szárít, amiből befőttes üvegekbe rak el furcsa ételeket, amiket az uszoda volt öltözőkabinjaiból átalakított fészerekben tárol. Az ebéd, majd az üvegek elmosogatása után, napi szertartásának utolsó részeként fürdőt vesz, megszárítkozik, majd hazamegy.
 

Hernád Géza sorozata személyeket mutat, saját történettel rendelkező, egész embereket. Tényleg olyan bugyrát mutatja társadalmunknak, a mának, amely legtöbbünk szeme elől rejtve marad. Az élet ma meghatározott ritmusából és kereteiből kieső, mentálisan betegnek tartott emberekkel kapcsolatban a laikus kérdés már az is lehet, hogy az ő idejük vajon mivel telik. Hiszen elképzelésünk sincs azokról a valóságokról, amelyekben ők élnek. És pláne: ki az az ők? A 6-os számú kórterem óta tudjuk, hogy ez is relatív: társadalmi konszenzus kérdése, hogy kit tartunk őrültnek. Könnyebb dolgunk van az ön- és közveszélyes vagy önellátásra képtelen emberek esetében, már ami a besorolásukat illeti. Belső világaink összeegyeztetése amúgy életre szóló feladat – egymás megértéséig eljutni is óriási és szüntelen munka. Mindenkit a saját fejében lévő valóság tart életben, hajt előre, ezen belül nyernek értelmet a dolgok, csak itt tudjuk, mi is legyen a következő mozdulat. A plázageneráció fiataljainak napi cselekvéseiből ez tűnik hiányozni, a plusz töltés, a valamire irányulás. Nekik a szüleik, a barátaik, a társadalom nem segített megtalálni a célt, senki nem kódolta beléjük, hogyan kell akarni valamit. Sőt, azt sem, hogy ők is akarhatnak valamit az élettől, mert megérdemlik, elég jók hozzá. A mentális betegek szétszóratása hasonlóan ijesztő magára hagyási történet. Az ő valóságképük nem igazán egyezik a legtöbb emberével, akivel Magyarországon együtt élünk. Ez aztán kisebb-nagyobb problémákhoz vezethet. A megoldás pedig jó ideje az volt, hogy saját közeget kaptak, kiemelve, megvédve a mindennapoktól. Az OPNI megszüntetésével ezt vették el sokaktól, és lőtték ki őket az űrbe, lebegni. Nem bírálhatom a döntést, nem értek ehhez. Magukra hagyni azokat, akik rászorulnak a többség gondoskodására – számtalan formában tesszük minden pillanatban. Íme egy újabb példa. – olvashatjuk Somogyi Zsófia a Fotóművészet magazinban megjelent Az idő urai? című írásában. 

01_achilleuszres.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009, Achileus 

ottores.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009, Ottó
10res.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009
Tollár József (42) egy néhai beteg aki több mint hét éve kíséri nyomon az OPNI történetét. Pánikbetegséggel kezelték itt, majd sikeres gyógyulását követően ápolóként, később pedig az igazgatóságon dolgozott, jelenleg is az EKI alkalmazásában végzi a hosszas bezárással kapcsolatos teendőket. Azon szerencsés emberek egyike aki a 4 évig tartó gyógyszeres kezelés után tünetmentesen tudott visszaintegrálódni a társadalomba, de néha mint ezen a télen is, sajnos a stressz hatására kiújulnak pánikrohamai, de a gyors és hatékony kezelés után szerencsére hamar rendbejön. 

11res01.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009
Kovács Imre (49) édesanyjával él a mórahalmi tanyavilágban, és szinte ki sem mozdul a házból, legfeljebb az udvarra megy ki néha. 15 éve diagnosztizálták skizofréniával, azóta gyógyszeres kezelést kap. 

12res.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009

erzsi_all_2000xres.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009
Erzsi (57) egy jelenleg is orvosi kezelés alatt álló beteg, jelenleg a Merényi kórházban kapott kertészeti munkát amit terápia szerűen végez, miután évekig főorvosi kérésre a Lipóton található teniszpályát tartotta rendben, ahova 2008 szeptemberig rendszeresen jártak a kiváltságos teniszezni vágyók, többnyire az intézet volt felsővezetői. Erzsi betegségét gyermekkori skarlát szövődményei okozták, 20 éves korában jelentkeztek először mániákus depressziós tünetei. 

betegkonyvres01.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009
Betegkönyv

09res01.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009

009_labnyomokres01.jpgFotó: Hernád Géza: Lipótmező – Törékeny elmék, 2007–2009 Lábnyomok

(forrás: archiv.maimano.hu; fotomuveszet.net; sajto-foto.hu)

A LIFE Magazine fotóriportere Alfred Eisenstaedt 1938-ban fényképezte a Pilgrim elmegyógyintézet lakóit. A felkavaró sorozat képeit ITT találod.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Dr. Fotos 2015.09.08. 10:58:43

Bogarat tarto oregnel a fotosoppos blur effektet picit tulzasba vitte a "muvesz ur"...

Trackback 2015.09.08. 12:17:55

Nem tartom magam nyelvtannácinak, de a sok helyesírási hiba kicsapta nálam a biztosítékot, főleg a képaláírásokban.

A vessző, mint írásjel, mintha nem is létezne...

Ez a kedvencem:

"A betegek egy része, és az itt dolgozó ápoló személyzet használhatta a 80-as évek végén becsukták."

Nbl 2015.09.08. 12:33:07

@Trackback: Pont én is ezt akartam jelezni, az első képaláírásban túltengenek az ilyen hibák.

Mai Manó Ház · http://maimanohaz.blog.hu 2015.09.08. 13:02:43

@Trackback: @Nbl: Köszönöm, jogos az észrevétel, javítottam.

micsoda? 2015.09.08. 13:44:07

Szerintem nagyszerű gondolat volt a Lipótmező, és betegeinek a megörökítése, mint az is, hogy itt látunk róla képeket. Remélem a nyelv örök is látták:)

vanvelemenyem 2015.09.08. 23:28:39

A második képen az a férfi.........az olyan ismerősnek tűnik. Szerintem az a kép a 80-as évek végén készült. A férfinak azóta már nincs arcszőrzete, és jócskán meghízott/megöregedett.
:-)

NagyságosSodalisO [eng] · http://postr.hu/sodaliso 2015.09.15. 20:59:58

Döbbenetes képek...ez egy kényes téma...csak kevesen nem fáztak írni róla vagy megörökíteni...
Sorsok, életek...betegek..orvosok..ápolók....maga a helyszín.....egy tőlünk hermetikusan elzárt világ....de a képek beszélnek.
Köszönöm.

/ Benedek István:Aranyketrec című könyvét nem régen olvastam el/