Kudász Gábor Arion a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíj nyertese

2015. október 21. Mai Manó Ház

Robert Capa születésének 101. évfordulóján új fotográfiai díjat alapított a budapesti Capa Központ, mellyel évről évre a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotókat kívánják díjazni. A pályázati kiírás nem korlátozta a pályázók körét, sem életkor, sem műfaji vagy tematikai szűkítés nem volt, ugyanakkor a szakmailag megalapozott múlt, a kiemelkedő tehetség és a társadalmilag elkötelezett szemlélet deklaráltan kulcsfontosságú a díj elbírálásakor. Már folyamatban lévő, ugyanakkor még nem publikált munkákkal lehetett jelentkezni, ezek alapján választotta ki a zsűri első körben a három ösztöndíjast, akik közül ősszel kerül majd ki a tekintélyes összeggel honorált nagydíjas. Ilyen nagyságrendű művészeti díj (500 000 Ft ösztöndíjasként + 3,5 millió nagydíjasként) nem nagyon van Magyarországon, főleg nem a fotográfia területén, s az intézményi díjalapítás sem megszokott gyakorlat itthon. [...] Tavaly ősszel tehát új fotográfiai díj született, melynek rangjáról a név és az intézményi háttér mellett az első körben kiválasztott ösztöndíjasok, a neves szakmai zsűri, illetve a tekintélyes díjazás gondoskodik. Három alkotó, három, folyamatban lévő sorozat – mostani bemutatásunk egy állomás, egy pillanatfelvétel a folyamatból, melynek végére a következő hónapok munkáját követően, Capa következő jubileumán kerülhet pont. - írta Somosi Rita a Fotóművészet magazinban a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíj alapításakor.
2015-ben a zsűri által választott három ösztöndíjas: Kudász Gábor Arion, Sopronyi Gyula és Stiller Ákos lett. A zsűri döntése alapján az első alkalommal kiosztott Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat Kudász Gábor Arion Emberi lépték című sorozata kapta. 
Gratulálunk!

capanagydij2015.jpg

Kudász Gábor Arion: Emberi lépték

Könnyelműen kijelentjük, hogy ez vagy amaz a dolog emberi léptékű vagy azon túli, de az emberi tartomány pontos határainak kijelölése már jóval nagyobb kihívás.

Jacob Bronowski ezekkel a szavakkal nyitja nagyszerű könyvét, az Ember felemelkedését: Az ember egy különös teremtmény. Adottságai révén kiemelkedik az állatok köréből, így tőlük eltérően ő nem csupán egy alak a tájban, hanem alakítója a tájnak. Testében és szellemében a természet felfedezője, a mindenütt otthonosan mozgó állat, mely nem meglelte, hanem megteremtette otthonát az összes kontinensen.

Az emberi léptéket érzékelésünk legtávolabbi határai által magunk köré húzott horizont jelöli ki, ám a világegyetemről felhalmozott tudásunk java technológiai közvetítéssel jut el hozzánk. Legfőbb felelősségünk, hogy léptékünket meghatározva folytonosan megújítsuk helyünket a világban. Mások az embert lépték nélküli lénynek is nevezik hatásának jelentőségére utalva, ám ezzel akaratlanul elismerjük, hogy világunkban egyre kevésbé találjuk eredetünket és helyünket.

Munkám kezdetén saját horizontomat jelöltem ki, amely elég szűk, hogy belakjam, de elég rugalmas is, hogy megvizsgálhassak benne mindent mi emberi. Már az induláskor belebotlottam egy igen szófukar tárgyba, a téglába, amelybe oly sok emberi tulajdonság van préselve, hogy a későbbiekre nézve tökéletes jelképnek bizonyult.

Az első emlékeink erről az építőanyagról a ma épp háborúktól sújtott Szíriából származnak, egy Damaszkusz közelében fekvő Tell Aswad nevű kis településről. Érdekes módon a matematika is ebben a korban és vidéken bukkant fel civilizációnk hajnalán. Osztozniuk kell hát valami közösben. A matematikához hasonlóan a téglák esetében is az anyagi világ korábban folytonos szövetét szabványos egységeket kihasítva belőle felosztjuk, melyekből idővel addig soha nem látott építményeket hozhatunk létre. A tégla annak leegyszerűsített modellje, hogyan darabolható fel és érthető meg a felparcellázott univerzum. A tégla paraméterei visszavezethetők az emberi test méreteire, egy kéz araszára, egy láb hosszára, egy férfi testmagasságáral, az izmai erejére. Bár hatalmas fejlődésen ment keresztül az idők folyamán, mérete megnőtt, szerkezete és technológiája összetettebb lett, de még mindig a testünk igényeihez igazodik. A régi mértékegységekhez is az emberi test szolgált modellül. Számos ilyen szabvány létezett párhuzamosan és küzdött, küzd az érvényesülésért.

Amit kulturális evolúciónak nevezünk, lehetséges, hogy nem több mint a biológiai és technológiai élet halmazai közti átfedés. Nyilvánvaló, hogy az emberi kultúra nem létezhetne a folyton növekvő technológia nélkül. Minden élő vagy arra törekszik, hogy megtalálja a gyarapodásához ideális közeget vagy arra, hogy alkalmazkodjon az épp meglevőhöz. Vagy épp addig növekszik és szaporodik míg képessé nem lesz élőhelyének szükségletei szerinti megváltoztatására, annak saját képére formálására. Az esőerdők nedves klímát alakítanak ki maguknak, megfogják az esővizet és termékenyítik a talajt. Akárcsak az önálló atmoszférát teremtő erdők, úgy tesz a technológia is, a városok átformálják a környezetüket, saját virulens szabványaikhoz való alkalmazkodásra kényszerítve az élőlényeket. Úgy hiszem a határait közelítő a biológiai evolúció számára a technológiai evolúcióba való átmenet nem csak lehetőség hanem szükségszerűség. Nem szabadna emberi teljesítményként gondolnunk a szimbiózisra melyben a technológiával osztozunk, mivel az valójában az élet eszköze korlátainak leküzdésére és horizontjának tágítására. A mi szerepünk, hogy a megfelelő helyen és időben résztvehetünk a folyamatban.

A téglagyárakban eltöltött idő alatt a dolgozókat egyfajta érzékenyítési játékba vontam be. Megvizsgáltuk a gyártásfolyamatban betöltött szerepüket, feladatokon keresztül szembesítettem őket a kreativitás, mint alapvető emberi tulajdonság kimerülésével. Lehetőséget kaptak, hogy egy élő organizmus részeként visszapillanthassanak magukra és kérdéseket tegyenek fel a hozzá való viszonyukkal és szerepükkel kapcsolatban. Első modellem, Ottó három műszakban heti hat napot dolgozik. Nyolc órás műszakja alatt 18.000 darab téglát ereszt ki a présen, ami 3-4 családi házra való tégla. Éjjel az álmait is a téglák népesítik be, de húsz év alatt mióta a romániai gyárban dolgozik, állítja egyszer sem gondolkodott el azon, hogy mit építene ő az egy napra jutó mennyiségből. Ottó hat tégla magas, ennyit átlagosan 15 másodperc alatt állít elő. Fontos-e, hogy egy munkásnak pontos fogalma legyen álmai otthonáról? Láthatóvá tehető-e mit érez a fogaskerékké silányított ember?

Bármennyire is kétségesnek hangozhat, a teljességgel automatizált téglagyárak, amelyek dolgozóik többségétől megszabadultak a termelékenységnövelés érdekében, a biológiától a technológiához vezető átmenet figyelemreméltóan pontos és jelképes példájául szolgálnak.

Az ember-állat határvonal nem kevésbé tűnik önkényesnek, mint az ember-gép ellentét. Másképp fogalmazva, Ray Kurzweil szerint sebesen intim kapcsolatba kerülünk a technológiánkkal. Bár ahonnan én látom, a technológia nem a miénk, hanem az élet része. 

kga001.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték III., 2014-2015 

kga002.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték IX, 2014-2015 

kga003.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték XLVI, 2014-2015 

kga004.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték VIII, 2014-2015 

kga005.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték XI, 2014-2015 

kga006.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték XII, 2014-2015 

kga007.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték XIII, 2014-2015 

kga008.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték XXXII, 2014-2015 

kga009.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték XXX, 2014-2015 

kga010.jpgFotó: Kudász Gábor Arion: Emberi lépték XLVII, 2014-2015 

Az ösztöndíjasok és a díjnyertes sorozat további képeit ITT találod.

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére
süti beállítások módosítása