Egyetlen élőlénytől sem félnek jobban az emberek, mint a fényképésztől. Napokig készülődnek, amíg elhatározzák, hogy felmennek a műterembe és órákig tanulmányozzák a tükör előtt, hogy milyen arccal, mosollyal, melyik ruhával álljanak a felvevőgép lencséje elé. Nincs az az edzett szívű katona vagy kacér asszony, kinek ne dobbanna meg a szíve, mikor azt mondják:..most tessék vigyázni!

Fotó: Székely Márton: Magyarország, 1934 © fortepan.hu

Meg kell figyelni, hogy torzulnak el abban a pillanatban a mosolyra erőltetett arcok. Percekig tart, amíg a mester nagy biztatására és ravaszkodásra ismét mosolyogni tudnak! A felvevőgép az emberiség lelkiismeretét szimbolizálja. Mindenki fél tőle egy kicsit. Rémes arra gondolni, hogy olyan valamivel állunk szemben, ami leleplezi az igazságot. Az emberek nem akarják, hogy az igazi lényüket örökítsék meg. Hazugságok mögé akarnak menekülni a felvétel pillanataiban. Szebbek, jobbak, bájosabbak, elegánsabbak, zseniálisabbak akarnak lenni... Az volt a nagy lélekbúvár, aki az igazság gépe mellé oda állította a hazugság készülékeit, a retusáló táblákat és rudakat. Ezek nélkül a legtöbb ember számára elviselhetetlen lenne a fénykép.
Nem Freud az igazi lélekanalitikus, nem ő ismerteti meg önmagával az emberiséget, hanem a fotóriporter, aki titokban csap le áldozatára és örökíti meg legárulóbb mozdulatait és arcjátékát. Platón mondta először, hogy: ismerd meg magadat! De kétezer esztendőnek kellett elmúlnia, amíg megjelent a fotoriporter és hozzásegített bennünket ehhez az ismertséghez.

Fotó: Horváth Lajos: Magyarország, 1934 © fortepan.hu

Miért van az, hogy az emberek túlnyomó része az újságokban először a képeket nézi végig és csak azután olvassa el a szöveget is. Sőt egyre többen vannak olyanok, akik a szövegekre nem is kíváncsiak, hanem csakis a képeket nézik. Ismételten hallottam, hogy olyan lapokat kellene szerkeszteni, melyekben csak aktuális és érdekes fényképek vannak aláírásokkal, de egyébként minden szöveg nélkül. Nem csodálkozom ezen. A szavakban való hitét már régen elveszítette az emberiség. Csak annak hisz, amit lát.
A jó fénykép életünk egy darabjának halhatatlansága. Ezért vigyázunk olyan gondosan arra, hogy lényünknek lehetőleg kellemes részeit mentsük meg ennek a szimbolikus halhatatlanságnak. A fénykép mindig a jövő számára készül. Ezért háborít fel bennünket, ha rossz fényképet készítenek rólunk. Mert dühösen állapítjuk meg, hogy nem csak a jelenünk, hanem még jövőnk sincsen. Még azt sem engedi meg a fényképész, hogy szépnek, kellemeseknek higyjenek bennünket azok, akiknek számára csak emlék és fogalom leszünk. Hát ez igazán felháborító. A rossz fényképészek többet árthatnak, mint amennyi jót valamennyi jóakaratú életrajzírónk használhat. Milyen nagyszerű gondolat, hogy még száz esztendő múlva is szerelmesen fogják nézni arcképeinket a fiatal lányok. Szerelmi halhatatlanságunk is a fényképészműteremben dől el!
Megjelent: Magyar Fotográfia, 1934/augusztus 3-4.old. 

Fotó: Horváth Lajos: Magyarország, 1934 © fortepan.hu

(forrás: fortepan.hu)

Henri Cartier-Bresson 1958-ban megjelent Gondolatok a fényképezésről című írását ITT, Philippe Halsman gondolatait pedig ITT találod.