Románia az 1980-as években kivételes országnak számított a keleti blokk többi szocialista berendezkedésű államához képest (leszámítva Albániát). Utóbbiakban általánosságban (bár jelentős különbségek voltak az egyes országok között) a személyi kultusz visszaszorulása és bizonyos mértékű enyhülés volt megfigyelhető. Ezzel szemben az 1980-as évtized Románia egész kommunista korszakának talán legsötétebb fejezete.
A „szisztematizálási terv” – amely több ezer falu lerombolását és azoknak egy kisebb városi típusú központtal (panelházakkal) való helyettesítését írta elő – ekkor bontakozott ki igazán (bár már korábban elkezdődött a városok esetében), és a fővárosra is kiterjedt. Ceaușescu célja egy új Bukarest létrehozása volt a régi részek lerombolásával és a város egész szerkezetének megváltoztatásával – a diktátort lenyűgözte Pyongyang, egy igazi kommunista város: monumentális épületek, széles sugárutak, óriási terek, a múlt bármiféle nyoma nélkül. Erről értesült az építész végzettségű, de részmunkaidőben sportfotográfus Andrei Pandele is: „1981-ben megtudtam, hogy Ceaușescu úgy döntött, lerombolja a város egy részét. A kezdeti ötlet – képek azokról az épületekről, amelyek el fognak tűnni – jobban sült el, mint ahogy vártam. A projekt a diktátor megalomániájával együtt növekedve bontakozott ki, ahogy a történelmi központ egyharmadát lerombolta.” A legrégibb, legfestőibb Uranus-negyedből például semmi nem maradt: kanyargós utcák, változatos stílusú lakóházak, kertek, templomok tűntek el, több tízezer embert kellett kitelepíteni.
A rombolás – amely (némileg későn) ráébresztette a Nyugatot a román valóságra, és jelentősen rontott Ceaușescu megítélésén – csak az egyik aspektusa volt annak a katasztrófának, amely eluralkodott az országban. Pandele ennek megörökítésére vállalkozott: „Miután két éven keresztül fotóztam az épületek rombolását, úgy döntöttem, hogy ez nagyon rossz, de van, ami még rosszabb, az, hogy 22 millió ember életét is tönkretették. Úgyhogy elkezdtem fényképezni a mindennapi életet.”
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1984. A buszra akár több órát is várni kellett, így gyakran annyira tele volt, hogy csak nyitott ajtókkal tudott menni, a súly miatt pedig az alja majdnem súrolta a földet. Egy tanár beszámolója a buszozásról, az 1980-as évekből: „Elindulok a buszmegállóhoz. Az első két buszra képtelenség felkapaszkodni. A harmadik busz lépcsőjén érkeztem el a következő megállóhoz, ahonnan egy másik busz Braduba vitt, abba a faluba, ahol tanítok. Általában sokkal több ember van a buszon, mint amennyi elfér. Egy idő után valaki bejelenti, hogy ma nincs busz.”
Ezek a fényképek nem a hatalom hivatalos tekintetének termékei, elképzelhetetlen lett volna, hogy bárhol kiállítsák őket Ceaușescu ideje alatt, ahol a mindennapi életet úgy kellett bemutatni, hogy szépnek és vidámnak tűnjön. A fotográfiának volt államilag elfogadott és támogatott formája, a „művészi fotográfia”, amelyet az 1957-ben, állami felügyelettel alapított Művészi Fotográfusok Szövetségének (AAP) tagjai – hobbifotósok – gyakoroltak. A hatalom biztosította az anyagokat és a kiállításokat a fotósok számára, cserébe kontroll alatt tudta tartani azok tevékenységét. Pandele, az egykori AAP-tag így emlékezett vissza: „A hivatalos képnek a lehető legművészibbnek kellett lennie, mesterségesnek, a fotográfiától messzinek. A hamis értéksemlegességet és a recept szerint készített fényképeket nyíltan támogatták. Az AAP egy szép klub volt az idejétmúlt fotográfia népszerűsítésére – valójában pszeudo-fotográfia, amely könnyen elkülöníthető az igazitól.”
Pandele nem szándékosan az extremitásokat kereste, egyszerűen az 1980-as évek Romániájában a hétköznapok eleve szélsőséges helyzeteket produkáltak – az élelemért való küzdelem, a sorban állás; a fűtés, elektromosság, víz időnkénti vagy teljes hiánya; a közlekedés nehézségei; a borzasztó munkakörülmények; a szabadság mindennemű korlátozása; a Conducator arcképének mindenütt jelenvalósága.
Mindez olyannyira mindennaposnak számított, hogy sokan már csak banalitásából adódóan sem tarthatták megörökítésre méltónak – így például meglehetősen kevés képi dokumentum van az egyébként örökös sorban állásokról. Volt persze egy másik oka is annak, hogy miért nem készült számottevő mennyiségű kép: a Securitate (a román titkosrendőrség) mindenhol való jelenléte. Pandelének, mint sportfotósnak, volt jogosítványa fényképezőgép hordására, ez azonban nem sokat számított volna, ha a Securitate emberei éppen úgy döntenek, hogy elviszik. „Nagyon agresszívek voltak azokkal, akik féltek, de kevésbé agresszívek azokkal, akik nem. Magabiztos voltam. Ne rejtsd el, ha nem akarod hogy rajtakapjanak.” Bármennyire is bátor volt, sokszor csak úgy fényképez(het)ett, hogy nem emelte szeméhez a kamerát – azonban nem csak szerencséje volt.
Tulajdonképpen semmi olyat nem örökített meg, amit ne lát(hat)ott volna bármelyik román állampolgár a Ceaușescu-érában. Nem volt bejárása a kommunista rezsim színfalai mögé, hogy a hatalmat gyakorlók életéről tájékoztasson, ugyanakkor nem is az emberek nyomorának és szegénységének direkt ábrázolása volt a célja – privát terekben, falvakban valószínűleg sokkal „látványosabb” módon mutathatta volna meg azokat a lehetetlen körülményeket, amelyek között a román embereknek élniük kellett. Képeinek egyik különlegessége éppen az, hogy nyilvános terek(b)en lévő eseményeket és embereket mutat meg.
Pandele 1975-ben találkozott Cartier-Bressonnal, akit romániai látogatása során körbekísért Bukarestben – a néhány évvel később készített fényképein érezhető a francia mester hatása. A „szisztematizálási terv”-et megörökítő építészeti fotóin kívül a román fotográfus képeit is a humanista attitűd jellemzi. A középpontban az ember áll, aki nem csak elszenvedője a mindennapos megpróbáltatásoknak és nehézségeknek, hanem aktív cselekvő, aki képes felülemelkedni a körülményeken – embereket látunk, akik a hétköznapi élethez legszükségesebb tárgyakat (bútor, tükör, vécépapír) kincsekként szállítják; akik komoly veszélyeket vállalnak egyszerű céljaik elérésének érdekében (a buszból kilógva eljutni egyik pontból a másikba vagy felmászni az antennára egy tévéadó befogásának reményében); akik szinte nincstelenül is tudnak boldogok lenni (hóban, fagyban megesküdni vagy játszani). A háttérben magasodó, fenyegető daruk, az államszervek és a Ceaușescu-portrék állandó jelenléte, a szegénység, a szürkeség azonban emlékeztetnek arra, hogy az egyéni találékonyság és öröm pillanatnyi momentumain túl nincs mozgástér a rendszer adta keretek között – „a románok életét a három f-fel kezdődő fogalom uralja: foame, frig és frica, azaz éhség, hideg és félelem.” A mindennapi élet pillanatai, az emberek, az események a fotográfus sajátos látásmódján keresztül jelennek meg, amelyet azonban meghatároz az a társadalmi közeg, amelynek ő is szereplője. A képek ereje a közvetlenségükben áll, amellyel megmutatják a világot – nem ítélkezik, nem fed fel titkokat, de érzékelhetővé válik az a rendszer, amelyben az abszurd volt a normális.(Gáspár Balázs)
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1982. 1980 körültől, úgy tűnt, többé semmi nem működik, és a helyzet évről-évre romlott. Egyre több román szenvedett az alultápláltság következményeitől, az élelemért való küzdelem első számú elfoglaltsággá vált. Érdekes sorkultúra alakult ki, ahol a sor a társalgás színterévé vált (ami egyébként nem nagyon létezett akkoriban), ahol az emberek nap mint nap találkoztak és hosszú órákat töltöttek együtt. Itt éppen cukorra várnak, májustól az adag havonta egy kiló volt, kuponnal.
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1980-as évek. A tizenhatodik századi Mihai Vodă-kolostor túlélte a „szisztematizálási terv”-et, de eredeti helyétől több száz méterrel arrább, panelházak közé helyezték.
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1986. Ceaușescu és felesége megalomániája nem ismert határokat. Mindketten alacsony iskolai végzettséggel rendelkeztek, ennek ellenére Elena például (többek között) mint doktor, mérnök, tudományos intézetek igazgatója, akadémikus tevékenykedett, Nicolae pedig az RKP főtitkára, elnök, legfelsőbb parancsnok volt, minden fontos tisztség betöltőjeként abszolút hatalommal bírt. De nem volt elég, hogy ők vezetik az országot – az ő Romániájuknak nagyhatalommá kellett válnia, és nem csak az ország, hanem a világ vezető figuráiként kellett feltűnniük. A Conducator arcképének mindenhol ott kellett lennie, a felvonulások, parádék a kötelező nemzeti szórakozás részévé váltak. A képen a hivatalos látogatásra várnak az iskolai tanév kezdetén. Az iskolák volt, hogy órák hosszat várták Ceaușescut, aki végül meg sem jelent.
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1984
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1980-as évek
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1980-as évek
Fotó: Andrei Pandele: Bukarest, 1989. Építési munkálatok.
Fotó: Andrei Pandele: Gorgova, 1980. A románok – Ceaușescu szerint – számban is kevesen voltak: egy „nagy” Romániának több lakosra volt szüksége. Így 1966-ban rendeletben tiltották be az abortuszt, amelynek számos drámai következménye volt (rögtönzött operációk; halálesetek; nem kívánt gyerekek; rendellenességgel született gyerekek a sikertelen abortusz miatt). Ez az eljárásmód állandó ingerültséget okozott a családi életben, illetve a nők és a férfiak közti mindennapi kapcsolatban.
Fotó: Andrei Pandele: Románia, 1980-as évek. A munkaidő a megengedett kereteken túl nem csak a szombatokat, de alkalmanként a vasárnapot is magába foglalta. Ennek tetejébe ott volt az úgynevezett „hazafias munka”, amely a munkás számára, aki egész héten a gyárban dolgozott, pihenésként néhány óra plusz munkát jelentett. A falvakban és a városokban is a diákok és tanárok az iskolát nem szeptemberben, hanem legkorábban októberben, de gyakran novemberben kezdték, addig a földeken dolgoztak.
(forrás: Lucian Boia: Romania. Reaktion Books. London 2001.; Julien Weverbergh: Az aranyfüstös hullaház. A Ceaușescu-klán negyedszázada. Képes 7. Budapest 1990.; Simina Bădică: „Forbidden Images?” Visual Memories of Romanian Communism Before and After 1989. In: Remembering Communism. Private and Public Recollections of Lived Experience in Southeast Europe. Szerk.: Maria Todorova, Augusta Dimou, Stefan Troebst. CEU Press, Budapest 2014.; vice.com; Zahorán Csaba: Belvárosi perifériák avagy barangolások a Ceaușescu utáni Bukarestben. epa.oszk.hu )
Dezső Tamás 2007-ben készült Románia című sorozatának képeit ITT találod.
