...Néha több, de inkább kevesebb szó esik a cigányokról: létezésük teher mindenkinek, tanítónak, szomszédnak, politikusnak. Akár felemelni, integrálni, asszimilálni, akár kiírtani, elkülöníteni, megrendszabályozni akarjuk őket: mindig róluk, nem velük beszélünk. Mindig tudjuk, mi a baj velük: sokan vannak, mások, idegenek, nem a mi erkölcseink szerint élnek, munkakerülők, bűnözők, - minek soroljuk tovább.
Azt nem tudjuk, ők mit akarnak, ők hogyan szeretnének élni. Valóban cigány osztályban, faluszéli viskóban, börtönben, segélyen, netán vannak a miénkhez hasonló vágyaik is? Vagy tényleg olyan reménytelenül mások? Hányadik ugyanolyan kört futjuk és hány évszázada futnak már ők?... Fájdalmas, hogy mennyire nem vagyunk jelen a képeken mi, úgynevezett többségiek. A romáké ott minden, csak az övék, a ház, a pulóver, a kecske, az összes hiány. Cigányország. Csak látszólag része a Magyarországnak nevezett tér-idő szegletnek. Ez nem a térképen szereplő Hajdúhadház, ez egy másik Tólápa, másik Budapest: a mi Magyarországunk nem ilyen. Pedig ilyen a mi Magyarországunk. Ez a Cigányország a mi Magyarországunkon van, s mégis külföldiként keressük fel. Lessük, figyeljük lakóit, megdöbbent turistacsapat, míg ők átnéznek rajtunk. Nem látják, ahogy lábujjhegyen lopakodunk üres szobáinkban, nem hallják sóhajtásainkat, megilletődött köszönésünket: nem hagyhatjuk ott szavainkat, hitelesség, érvényesség, jelentés nélkül hogyan is tehetnénk?
Cigányországból lassan minden emigrál, csak az emberek maradnak. Nekünk nincs, de a két fotós számára volt mondanivalójuk: virág, sparhelt, magnó, feleség, gyerek. Súlyos tőmondatok. Sem vád, sem vágy nincs a kamera előtti gesztusokban, csak bizonyosság, tudás, felismerés. Béke. Ezek az emberek túl vannak cigányságukon. Az csak egy igazolvány, egy barna pecsét, ami Cigányországban tartja, oda kényszeríti őket, holott többek ők ennél: Büszkék, boldogok, fáradtak, szomorúak, szerelmesek. Tudnánk csak ennyit róluk, Cigányország napjai meg lennének számlálva... - olvashatjuk Kerényi György írását az 1998-ban megjelent Horváth M. Judit és Stalter György: Más Világ című fotóalbumban. 

Fotó: Stalter György: Hejőpapi, 1994

Ha van létezés peremén túli világ, Horváth M. Judit és Stalter György fotói erről szólnak. Kegyetlen világ ez: nyomor, elmaradottság, pusztulás – nem jó szembesülnünk vele. A látvány torkonragad, fojtogat, nem lehet szabadulni tőle. S nem is akkor igazán, amikor a nyomor kimerevített pillanatai naturalisztikusak, hanem amikor egy lírai közjáték – egy szerelmes tekintet, egy világra rácsodálkozó gyerekszempár – a lehetőségek lehetetlenségét vágja a képünkbe. Szinte ostorcsapásként. Horváth M. Judit és Stalter György évek óta járják a putrik világát. Azt a világot, ahol üveg helyett újságpapír az ablak, ahol egy-két rozzant szék, asztal s néhány ócska fekhely a teljes bútorzat, ahol jó, ha melegít s nem csak füstöl a kályha, ahol minden zugból árad a savanyú szegényszag. Horváth M. Judit portréi ebből a világból mutatnak fel sorsokat, Stalter György képei a sorsszerűséget is. A képeknek történetiségük, reménytelenül kudarcra ítélt távlatuk van. Az előbbiek lírai színeit az utóbbiak keménysége szinte a végtelenségig felnagyítja. Ezek a képek felkiáltójelek. Lelkiismeretünk felkiáltójelei! (Göncz Árpád, Budapest, 1998)  

Fotó: Horváth M. Judit: Edelény, 1995 

A Mai Manó Házban látható Stalter György Régiúj képek című kiállításhoz kapcsolódva - a képre kattintva - Horváth M. Judittal közösen készített Más Világ című fotóalbumot ismerheted meg.

(forrás: stalter-asa.hu)

A Más Világ című fotóalbum a Mai Manó Ház Könyvesboltjában is megvásárolható.