Az 1880-as években a rendőrség már rutinszerűen fényképezte a bűnözőket. Korábban csak egyszer-egyszer örökítették meg fényképen a gyanúsítottak és elítéltek vonásait. Az 1850-es években a svájci kormány a szegények és a hontalanok azonosításához alkalmazta a fényképészetet, ezeket a képeket Alexander Gardner készítette. A tizenkilencedik század végére azonban a bűnözők fényképezése is épp olyan bevetté vált, mint az antropológiai fényképészet, méghozzá elsősorban Alphonse Bertillon (1853–1914) párizsi rendőrtiszt munkájának köszönhetően. Az emberiséget statisztikák segítségével bemutató ismert antropometrikus, Louis Adolphe Bertillon fiaként Alphonse Bertillon nyelvi és vizuális rendszert dolgozott ki a bűnözők bemutatásához. Mindenekelőtt a visszaeső bűnösöket akarta azonosítani. Bertillon a „beszélő arcképek” elnevezést adta a találmányának, ma rendőrségi képeknek nevezzük az ilyen felvételeket. 

Köszönet a Typotex Kiadó munkatársainak, akik engedélyükkel lehetővé tették, hogy a gondozásukban megjelent Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve - A fényképezés kultúrtörténete című könyvében található írást a Mai Manó Ház blogján is bemutathattuk.

Fotó: Alphonse Bertillon: Antropometrikus önarckép, 1893

Allan Sekula történész megállapította, hogy Bertillon rendszere erősen emlékeztet a Frederick Winslow Taylor, illetve Frank és Lillian Gilbreth kidolgozta hatékonysági rendszerekre. A fizikai vonások kisebb, szabványosított egységekre bontásával a szakképzetlen tisztiszolgák is aktákba oszthatták és kikereshették a bűnözők fényképeit. A nagy információs archívumok létrehozása – például a rendőrségi munkában – megerősítette a kormány lakosság felett gyakorolt ellenőrzését, és az antropológiai fényképészettel karöltve egy lépéssel közelebb vitt a hatalmas, enciklopédikus képgyűjteményről kitartóan szövögetett tizenkilencedik századi álom megvalósításához.
Bertillon könyvei – L’Identité des récidivistes et la loi de régulation (A visszaesők személyisége és a szabályozás törvénye, 1883) és Identification anthropométrique (Antropometrikus személyazonosítás, 1893) – világszerte nagy hatást gyakoroltak a kriminológiára és a rendőrségi eljárásokra. Illeszkedtek abba az irányzatba, amely az elkorcsosulás, vagyis a modern társadalom nyomásának hatására kialakuló, veleszületett bűnös hajlamok bizonyítékát látta a bűnözésben. 

Fotó: Alphonse Bertillon: Tableau synoptic des traits physionomiques: pour servir a l'étude du "portrait parlé" (1909)

Gabriel Tarde francia statisztikus La Criminalité comparée (Összehasonlító kriminológia, 1886) című kiadványa után jelent meg a brit tudományos szerző, Havelock Ellis The Criminal (A bűnöző, 1890) című értekezése, amelyet amerikai, orosz és ausztrál bűnözők fényképei illusztráltak, és az író célkitűzése szerint a bűnözők erkölcsi hibáinak jegyeit, fizikai vonásait hordozzák. Ellis barátja, egy amerikai orvos, Eugene S. Talbot szerint „a bűnözők az emberi faj merőben más csoportjába tartoznak, mint a törvénytisztelő polgárok”, és 1901 ben megjelent, Degeneracy: Its Causes, Signs, and Results (Elkorcsosultság: okok, jelek és eredmények) című könyvét gazdagon illusztrálta bűnözők és egyéb deviánsnak tekintett csoportok fényképével. New York város rendőrfelügyelője, Thomas Byrnes a nyomozói munkát magasztalta ugyancsak fényképekkel kísért, 1886-ban kiadott, Professional Criminals of America (Amerika profi bűnözői) című könyvében. A minden bizonnyal legnagyobb hatású, bűnözőkről szóló értekezést, az olasz Cesare Lombroso L’Uomo delinquente (A bűnöző, 1876) című munkáját az 1890-es években illusztrációkkal egészítették ki. Bertillonnal ellentétben Lombroso öröklött tulajdonságnak, a primitív időkből fennmaradt biológiai elem kifejezésének tartotta a bűnözést. A tizenkilencedik század végén a rendőrségi felvételek mellett fokozatosan bevezették az ujjlenyomatot is, amelyet az indiai brit gyarmati uralom idején dolgoztak ki, és amelyet a brit tudós, Francis Galton (1822–1911) fejlesztett tovább. 

Fotó: Portrék Cesare Lombroso L’Uomo delinquente (A bűnöző, 1876) című könyvéből

Még a kisebb, helyi szintű rendőrőrsök is rendeltek rendőrségi felvételeket. A Sacramentótól délre fekvő kisvárosban, a kaliforniai Marysville-ben egy portréfotós, Clara Sheldon Smith (1862–1939) 1900 és 1908 között szerződésben állt a várossal, és mintegy ötszáz fényképet készített a helyi szélhámosokról. Mivel gyakran előfordult, hogy a bűnözőket bejelentés nélkül vitték a műtermébe, sokszor a szokványos ügyfeleknek fenntartott háttér előtt és megvilágításban fényképezte le őket. 

Fotó: Clara Sheldon Smith: Claude F. Hankins: gyilkos, 1904. Arne Svenson Collection 1904 júliusában a tizennégy éves Claude F. Hankins megölt egy idősebb férfit, aki állítása szerint „természetellenes bűncselekményre” akarta kényszeríteni. Tizenhat év fegyházbüntetésre ítélték, amelyet a San Quentin állami börtönben kellett letöltenie. 1914-ben feltételesen szabadlábra helyezték.

Francis Galton másféle rendszerezési módszert használt az emberi tulajdonságok bemutatásához és a fényképészethez; Galton elsősorban az örökléssel kapcsolatos vizsgálódásairól, és az eugenika tudományának létrehozásáról ismert, amely tudomány saját meghatározása szerint „azokkal a hatásokkal foglalkozik, amelyek fejlesztik az adott rassz veleszületett tulajdonságait”.Galton szavaival élve a fejlettebb emberiség (feltételezhetően a britek) „alkalmasabb arra, hogy beteljesítse birodalmi lehetőségeinket”. Az eugenika sugallta természetes társadalmi rend a társadalmi osztályokon és a vagyoni helyzeten túllépő emberi képességeken alapul; úgy vélte, hogy a fényképek az emberi felsőbbrendűséget is megmutatják, ahogy a hegyeket és a székesegyházakat is. A Galtonhoz hasonló reformerek előkelőbbnek tartották a fényképészetet a festészetnél, amely nem objektív ábrázolásra, hanem a szubjektivitásra épül. Az eugenika és a fényképészet azokat vonzotta, akik a tudomány, az ipar, a társadalomtudományok és a kormányzat területén nem születési előjogaiknak, hanem szellemi teljesítményüknek köszönhették sikereiket. Galton a rendőrségi felvételek formátumát alkalmazva fényképezett rabokat és betegeket, de a nagyközönséget is arra biztatta, hogy családi albumaikat időrendbe állított, szemből és profilból felvett fényképekkel rendezzék be. Amíg Bertillon a fényképészet segítségével remélte megtalálni az egyes bűnözőket egy nagy fényképarchívumban, Galton az öröklés általános törvényszerűségeit kutatta. 1883-ban megjelent, Inquiries into Human Faculty (Az emberi képességek vizsgálata) című könyvének állításait a maga által kidolgozott és összetett fényképekkel kívánta alátámasztani. A fényképészet valósághűségébe vetett hitre építve, a bűnözőket, tüdőbajosokat, zsidókat és különböző családokat ábrázoló fényképeket „valódi általánosításnak” nevezte. Az összetett képek iránt mindig nagy volt az érdeklődés. A huszadik század végén újra fellángolt ez a divat, hiszen a számítógépek könnyen olvasztották egybe a képeket. 

Fotó: Francis Galton: Cím nélkül, Inquiries into Human Faculty and its Development, 1883
Galton egyetlen fényképlemezre gyűjtötte a szellemi és fizikai típusok képét, majd valamennyi negatívot exponálta. Az expozíciós időt úgy számolta ki, hogy egy lemez expozíciós idejét elosztotta a felvenni kívánt képek számával. Galton ezekkel az összetett fényképekkel ábrázolta a „jellegzetes arcokat” és a nagy statisztikai táblázatokat tömörítő „képi statisztikákat”.

(forrás: Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve - A fényképezés kultúrtörténete, Typotex Kiadó, 2015, 238-240. oldal; wikipedia.com; jankesnergallery.com; weebly.com)

A Váci Fegyház lakóiról a kétezres évek elején készített fotókat ITT, az életfogytiglanra ítélt orosz rabok mindennapjait bemutató sorozatot ITT, a világ legelső rabosító fényképeit pedig ITT találod.