Péntek Orsolya: Robert Capa élete (1913-1954)

Péntek Orsolya: Robert Capa élete (1913-1954)

2016. augusztus 11. Mai Manó Ház

A Városház utcától Berlinig

„A világ legnagyobb háborús fotósa” – Stefan Lorant, a legendás képszerkesztő nevezte így –, azaz Robert Capa 1913. október 22-én Friedmann Endre Ernő néven született Budapesten. Apjának divatszabósága volt a belvárosban, és bár a gyermekek konzervatív nevelést kaptak, a későbbi fényképész – kortársaihoz hasonlóan – már kamaszként Kassák balos-progresszív szellemiségének befolyása alá került, majd Pécsi József műtermében megismerkedett a fotográfiával is. (A korai évekről lásd: Kincses Károly: (M)érték. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006.)

ro.jpg
Fotó: Ruth Orkin: Robert Capa in a Café, Paris, France, 1951

Abban, hogy a fiatalember a fotózás felé fordult, nagy szerepe volt a Városház utcában vele egy házban lakó, később Európában szintén fotós karriert befutó Besnyő Évának, aki 1928-ban beiratkozott Pécsihez tanulni. Az őt kísérő Friedmann Endrét kezdetben modellként alkalmazták.
Az ekkor még újságírónak készülő fiú nemcsak a műterembe, de szociofotós útjaira is elkísérte a lányt, aki végigfényképezte a korabeli Pest uszályrakodó munkásait, piacait és cigányait.
„Bandit mi lányok otthon Cápának hívtuk, öccsét, Kornélt pedig Krokodilnak. Bandi – alias Cápa – mindig azt tette, amit a Besnyő lányok. Mikor elmentem Berlinbe, ő megérkezett” – mesélte Besnyő Éva egy interjúban, megalapozva a „Capa” név egyik legendáját is.
A későbbi fotós Berlinbe érkezésének oka azonban nem egészen ez volt. A fiú 1931-ben már erősen szimpatizált a baloldali mozgalommal, és találkozott az illegális kommunista párt egyik tagjával egy éjszaka. (A történetről bővebben: Kolta Magdolna–Kincses Károly: Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005.)
A fényképész 1947-es visszaemlékezése szerint „a világforradalomról” beszélgettek – a konspiráció azonban nem sikerült, és mire hazaért, két rendőr várta. Az őrszobán nagyon megverték az akkor 18 éves fiút. Amúgy is figyelték már: nem sokkal korábban Angyalföldön agitált Weisz Imre társaságában a munkások között.
Az éppcsak érettségizett Endrét azzal a feltétellel tudta kihozni a rendőrségről az édesapja, hogy nem maradhat Magyarországon, így 1931 júliusában Németországba költözött, és Berlinben beiratkozott a Német Politikai Főiskolára újságírást tanulni. 

capa003_magnum.jpgFotó: Robert Capa huszonegy évesen, 1934 © Collection Capa/Magnum Photos


Mivel szülei ekkor már nem tudták támogatni, Besnyő Éva próbált rajta segíteni, aki elérte, hogy felvegyék a Deutscher Photodienst (Dephot) fotóügynökséghez kifutófiúnak és laboránsnak. A Dephot ekkoriban szinte magyar cégként működött a német fővárosban, az alapító, Guttmann Simon mellett a főbb pozíciókban is berlini magyarok ültek.
A kezdetekkor Friedmann Endrének a szintén a Pécsi-iskolából és Kassák szellemi köréből Berlinbe érkező Kepes György adott kölcsön egy 6×9-es Voightländert. Amikor egy év múlva Trockij Koppenhágába érkezett előadást tartani, a cégtulajdonos Guttmann már egy kis Leicával küldte el Friedmann Endrét a dán fővárosba. A fotós – akinek önéletírása és nyilatkozatai amennyire regényesek, annyira megbízhatatlanok – a már említett önéletírásában úgy emlékezett, hogy tilos volt fényképezni, és ő ezt a tilalmat megszegve készítette el a képeket Trockijról. Valószínűleg azonban inkább az történt, hogy a többiek hatalmas, 13×18-as reflexkameráihoz képest kicsi és könnyű Leicával jobb pozícióban volt. Huszonnyolc kockát exponált, a Weltspiegel pedig egy egész oldalon hozta a képeit – írja Kincses Károly a már említett, (M)érték című kötetben. (Kincses Károly: (M)érték. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006.)
A harmincas évek Berlinje azonban nem igazán volt jó hely egy zsidó származású magyar fotósnak. 1933-ban Guttmann azt tanácsolta a fényképésznek, hogy hagyja ott a várost, aki hallgatott rá, és 1933-ban Bécsbe költözött, majd az apja által megszerzett engedély birtokában a Bandi nevű gőzhajó fedélzetén visszatért Pestre. Veres Ferenc budapesti fényképész-üzletében helyezkedett el, és idegenforgalmi kiadványoknak készített fényképeket – munkáját film/méterre fizették. Ezek a felvételek elvesztek.
Berlin után Budapest azonban nem volt igazán vonzó számára, ezért 1933 őszén Párizsba költözött, ahol immár André Friedmann néven igyekezett érvényesülni. A Quartier Latinben húzta meg magát a többi magyarral. Ahogy André Kertész interjúiban – egyebek között a BBC készített vele életút-interjút – emlékezett, az emigránsok összetartottak, segítették egymást – valószínűleg ennek köszönhetően tudott talpon maradni a francia fővárosban Capa is, aki a harmincas évek közepén már a Montparnasse-on lakott, a rue Froidevaux 37. szám alatt Czigány Dezsővel és Tihanyi Lajossal együtt. 1934-ben aztán a Vu leközölte első képriportját. Ekkortól Robert Capaként dolgozott. Noha Besnyő Éva visszaemlékezése szerint ő adományozta a nevet a fotósnak, mások úgy tudják, hogy akkori élettársa, Gerda Taro volt az ötletadó és a név alapjául két kedvenc fényképésze és példaképe, Robert Taylor és Frank Capra szolgált.
A harmincas évek közepén a Dephot-nak, a Vu-nek és a Berliner Illustrierte Zeitungnak is dolgozó fotóriporter a Regards című baloldali lap szerkesztője, Aranyossy Pál felkérésre indult el a spanyol polgárháborúba fényképezni Gerda Taróval együtt. Az 1936. szeptember 5-én készült A milicista halála világhírűvé tette. A felvételen Federico Borell Garcia látható, aki Cordoba mellett halt meg – egy rendőrségi szakértő szerint a fénykép alapján úgy tűnik, hogy a férfi összeesésekor már halott volt, amire az izmok ernyedtsége utal, Capa tehát a halál utáni pillanatot, az összeesés pillanatát kapta el a világ egyik leghíresebb fényképén. Ennek a véleménynek sokan ellentmondanak, s a mai napig tartanak a viták arról, hogy beállított képről van-e szó. Amikor a fotós egy évvel később Párizsba ment, hogy képeik eladásáról tárgyaljon, Gerdát halálra gázolta a köztársaságiak egy tankja. Capa, akit összetört a lány halála, nem találta a helyét. 

fredstein.jpgFotó: Fred Stein: Gerda Taro és Robert Capa, Café du Dôme in Montparnasse, Paris
© International Center of Photography


A közelítő európai háború, a magánéleti krízise és a családi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1937-ben Amerikába ment, hogy az időközben kiköltöző anyját és öccsét meglátogassa. Az út során több fotóügynökséggel is kapcsolatba került, a Weekly Illustrated és a Picture Post is közölte a felvételeit. André Kertész segítségével sikerült kiadatnia a Death in the making című albumot 1938-ban, amely az ő és Gerda felvételeit tartalmazta, ebben az évben pedig Kínában is volt, ahol Sanghaj bombázását és Hankow égését is végigfényképezte. A megbízáshoz ismét Besnyő Éva segítette hozzá. Capa a japán megszállás alatt lévő országban John Fernouttal, Besnyő Éva férjével forgatott. Innen Spanyolországba ment, ahol a leszerelő nemzetközi brigádokról készített felvételeket. Képei a Life-ban, a Regardsban és a Picture Postban is lejöttek. Utóbbi lapban a legendás képszerkesztő, Stefan Lorant írta oda az egyik leközölt felvétel alá, hogy „Robert Capa a világ legnagyobb háborús fotósa”. Épp úgy fényképezte az internálótáborokat, mint a légitámadásokat, a Barcelona elleni támadást, mint a köztársaságiak egyik utolsó, elvesztett csatáját. A Navacerrada-hágónál is ott volt, beszámolóját pedig Hemingway használta fel az Akiért a harang szól megírásakor. A második világháború kitörésének évében Capa úgy döntött, Amerikába költözik.

SH400.jpgFotó: Gerda Taro: „Robert Capa a világ legnagyobb háborús fotósa” © Picture Post

Háborútól háborúig

Noha Capát beengedték az Egyesült Államokba 1939-ben, a sorozatos hadbalépések után már ellenséges állam állampolgárának számított. A vonatkozó törvények miatt elvileg nem hagyhatta volna el New York tizenöt kilométeres körzetét a második világháború alatt, és – csakúgy, mint André Kertész – nem fotózhatott volna az utcán, neki azonban sikerült felmentést szereznie, és elérnie, hogy – egyetlenként az Egyesült Államok ellen hadat viselő országok polgárai közül –, az amerikai hadsereg akkreditálja. A legenda szerint a vele a spanyol polgárháborúban egy életre összebarátkozó Hemingwaynek köszönhette mindezt, aki nem átallt miatta a Fehér Házban kihallgatást eszközölni. Annyi bizonyos, hogy Robert Capa 1941-ben Diana Forbes Robertson íróval Londonba utazott, hogy könyvet készítsenek a légi csatákról. A kötet Capa fotóival The Battle of Waterloo Road címmel jelent meg még abban az évben. Ez sem menthette meg azonban a következő rá vonatkozó amerikai háborús jogszabálytól: december 11-én a Life német és magyar származású fotóriportereit felszólították arra, hogy adják le fényképezőgépeiket, majd mindannyiukat felfüggesztették az állásukból. (Bővebben: Kincses Károly: (M)érték. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006.)
Capát kilátástalan helyzetében egyedül a Collier’s, egy amerikai magazin kereste meg. A levélben az állt, hogy két nap múlva szálljon fel egy Angliába tartó hajóra, ahol munka várja – csakhogy a szigorítások miatt ekkor már rá is vonatkozott az idézett jogszabály, s nem hagyhatta el New Yorkot. „Csak egy ötcentes volt a zsebemben. Úgy döntöttem, feldobom. Ha fej, nekivágok, és akár gyilkolok is, hogy eljussak Angliába” – emlékezett. (Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból, Park Könyvkiadó, 2006.) Hiába jött ki az írás, a szerencsejátékokat élete végéig nagy kedvvel űző fényképész mégis úgy döntött, elindul. Először Washingtonba ment, ahol felkereste az angol sajtóattasét a Collier’s levelével, és megmutatta neki az amerikai belügy levelét is, amelyben megtiltják neki, hogy elhagyja az országot. Capa és a brit hivatalnok a fényképész visszaemlékezése szerint ekkor lesétáltak a közeli bárba, ahol nagy mennyiségű ital segítségével sikerült megtalálniuk az átjárót a jog útvesztőjében, ő pedig két nap múlva hajóra szállt. Az átkelőhajón Capa kísérletképpen színes filmre fotózott a Saturday Evening Post megbízásából. Ugyanebben az évben készült híres sorozata Hemingwayről és családjáról.

 Fotó: Robert Capa: Ernest Hemingway és 9 éves fia, Gregory. Sun Valley, Idaho, 1941 október.

Két évvel később, 1943 márciusa és májusa között Észak-Afrikában kísérte haditudósítóként a 301. egység bombázóit. Amikor júniusban bevetették az ejtőernyős hadosztályt a szicíliai partraszálláskor, Capa velük tartott. Azon a gépen volt, amely az első tizennyolc ejtőernyőssel átrepült a Földközi-tenger felett. Miután felvételeket készített a fedélzeten, kiugrott a katonákkal együtt, ugrás közben is fényképezett, sőt még arra is maradt ideje, hogy azt a katonát, aki belegabalyodott az ernyő zsinórjába, kibogozza. Bár a Capa-legendák között nehéz eligazodni, az amerikai filmeket idéző történet valószínűleg igaz: a fotóssal a háború után Párizsban találkozó Reismann János fényképész beszámolt róla, hogy egy presszóban ültek, amikor egy amerikai katona sétált az asztalukhoz, aki elmesélte neki, hogy Capa megmentette az életét egy ejtőernyős ugrás során. (A történetet Kolta Magdolna és Kincses Károly is idézik a Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban című könyvükben. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005)
Az ugrás után a fényképész visszatért a következő géppel a támaszpontra, ahol cigarettaparázsnál hívta elő az első fotókat az olaszországi a partraszállásról. A képeket rádiótávírón küldték szét. Októberben már Nápolyban volt az amerikai hadsereggel, ahol elkészítette híres sorozatát a Liceo Sannazaro partizán diákjainak temetéséről. A fényképész eredetileg az amerikai bevonulást és az ünneplést szerette volna rögzíteni, de ahogy írja visszaemlékezésében, akármerre járt a kihalt városban, már csak üres utcákat és konfettimaradékot talált mindenhol. Véletlenül tévedt be abba az utcába, ahol tömeg búcsúztatta az utolsó pillanatban a németek elleni gerillaharcban elesett kamaszokat. Innen Róma felé ment tovább: 1944 januárjában részt vett a Rómától délre található Ansio településen a partraszállásban.
Ebben az évben készültek leghíresebb háborús felvételei, az úgynevezett D-dayről, a normandiai partraszállásról. Az 1944. június 6-án a szövetségesek által végrehajtott hadműveletről, noha több tekercset fényképezett, nem egészen tucatnyi kép maradt meg. Capa az első vonalban haladt a katonákkal együtt. Már említett önéletírásában azt meséli, hajnalban értek a francia partokhoz Saint-Laurent-sur-Mer fürdőhely mellett, és mivel félig sötét volt még, kezdetben nem volt elég fény a fotózáshoz, majd maga is életveszélybe került. A hatalmas emberáldozattal járó hadmozdulatot úgy tudta végigfényképezni, hogy elbújt egy kétéltű kilőtt roncsa mögött még a vízben, majd kameráját a kezében tartva a holttestek között kiúszott a partra. Amikor a németek újra lőni kezdtek, ismét a tenger felé hátrált, és feljutott egy csónakra. Ahogy írja, a csónakok véres vízen úsztak vissza, a levegőt pedig beborította a lelőtt katonák dzsekijének toll-töltete. Capa, aki végigcsinálta a spanyol polgárháborút és az olasz partaszállást, kiugrott ejtőernyővel és évek óta vallotta, hogy a jó képhez közel kell menni, az anyahajóra visszatérve végigfényképezte a hordágyakat, majd elájult. Életében először és utoljára kapott sokkot. A filmeket eljuttatta a laborba, azonban egy laboráns túlhívta azokat, így a képek nagy része megsemmisült.
Capa az amerikai hadsereggel vonult tovább Párizs felé, fotózva az útba eső városok felszabadulását. A „világ legnagyobb háborús fotósa” Chartres-ban, 1944. augusztus 18-án készítette el azt a képet, amelyet maga élete legjobb felvételének tartott. A kollaboráns nő kiűzése egy kopaszra nyírt francia nőt ábrázol, aki egy német katonától született csecsemőjével a karjában vonul az őt gúnyolók között. Augusztus 26-án ott volt Párizs felszabadulásánál, majd Németországig vonult a katonákkal. A fényképész, aki nem akarta dokumentálni a felszabadult haláltáborokat, pár napot Magyarországon is töltött 1945-ben, majd Párizsba indult. 

capa1944august18.jpgFotó: Robert Capa: Chartres, Eure-et-Loir, 1944. augusztus 18. © Robert Capa / Magnum Photos

Párizstól Indokínáig

Capa 1945 júniusában érkezett vissza Párizsba. A fotós, akit évekkel azelőtt nagyon megviselt Gerda Taro elvesztése, itt ismerkedett meg Ingrid Bergmannal, akivel egymásba szerettek. A színésznő miatt ment Hollywoodba, ahol segédoperatőrként és fényképészként dolgozott, majd elkezdte írni önéletrajzát, amelyet eredetileg filmforgatókönyvnek szánt. A kötet Slightly out of Focus – Kissé elmosódva – címmel jött ki. (Magyarul: Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból, Park Könykiadó, 2006) A fotós, aki a háború után azonnal megkapta az amerikai állampolgárságot, két évig együtt élt a színésznővel. 1947-ben, abban az évben, amikor könyve is megjelent, John Steinbeck társaságában a Szovjetunióba utazott. Az utazásról, amely Moszkván és Sztálingrádon keresztül Grúzián át a Fekete-tengerig, majd Ukrajnáig tartott, Steinbecknek Orosz napló címmel jelent meg könyve Capa fotóival. (Magyarul: John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával. Park Könyvkiadó, 2009.) A fényképész mintegy négyezer képet készített a három hónap alatt az orosz mindennapokról. Amikor hazatértek, és előadást tartottak a tapasztalataikról – a hidegháború kezdetén vagyunk –, a „világ legnagyobb háborús fényképésze” a következőképp fogalmazott: „Nem tudom, ki kezdte ezt a gonosz és őrült játékot. (…) A fontos csak az, hogy ki fogja megállítani. Az orosz nép ugyanazt akarja, mint a mi népünk: élelmet, hajlékot, biztonságot”. (Capa szavait Kolta Magdolna és Kincses Károly idézik a a Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban című könyvükben. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005). Hamarosan felkerült a „kommunista-gyanús” személyek listájára a neve az Egyesült Államokban…
A szovjetunióbeli utazás évében alakította meg társaival New Yorkban a Magnum ügynökséget. Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger, William Vandivert, Rita Vandivert és Ernst Haas a New York-i Modern Művészetek Múzeumának teraszán hozták létre a céget, amely a nevét a közben elfogyasztott Magnum pezsgőről kapta. Noha a Magnum munkatársai egyenrangúak voltak, az adminisztráció az első időkben Capára hárult, aki azonban híres volt arról, hogy nem bírta a kötöttséget. Ha tehette, az ügyintézés helyett inkább párizsi székhelyük, a rue du Faubourg St Honoré melletti kávéházba járt flipperezni, amikor pedig nem volt pénze kifizetni a fotósokat, az utolsó apróját feltette a lovin, nyert, majd abból fizetett.
A következő évben, 1948-ban hat hétre Magyarországra látogatott. A még Berlinben megismert Markos György kísérte végig az országon. A fényképész megörökítette a háborúból éppcsak éledező ország mindennapjait és a kommunista hatalomátvétel megannyi pillanatát: fotózta a Ganz gyár munkásgyűlését, a békési rizsaratást és a budapesti romokat egyaránt. Ugyanebben az évben Izraelből is tudósított a függetlenségi háborúról. Jelen volt, amikor Ben Gurion kihirdette Izrael megalapítását, majd az új letelepedőkről készített sorozatot. Képeit megbízói nem vették át, mondván, „túl realisták”. Amikor Tel-Aviv mellett rálőttek 1949-ben, Capa azonnal visszatért Párizsba. A negyvenes évek vége-ötvenes évek eleje a fotós életének egyetlen békés időszaka volt. Hosszú évek óta először fényképezett háború és halottak helyett a Holiday magazin megbízásából európai síparadicsomokat, a Riviérát, lóversenyt Angliában, de készített képeket Picassóról Antibes-ben családja körében és sorozatot csinált Párizsban a Dior megbízásából is, míg Törökországban a filmezéssel kísérletezett.

capacolor006.jpgFotó: Robert Capa: Nézők a Longchamp lóversenypályán, Párizs, 1952 körül
© Robert Capa/International Center of Photography/Magnum Photos


A Magnumnál 1953-ig bírta az adminisztratív munkát, ebben az évben átadta az ügyek intézését John Morrisnak. A hidegháború kiéleződése miatt immár nemcsak gyanúsították, de meg is vádolták azzal Amerikában, hogy „kommunista”, és bevonták az útlevelét – holott 1945-ben, amikor megkapta az állampolgárságot, még kitüntették mint a haza hősét és háborús fényképészt –, így 1953-ban a francia fővárosban ragadt. Maradék pénze ügyvédre ment el, hazatérni nem tudott, így negyvenéves korában – legalábbis anyagilag – épp ott tartott, mint amikor 18 évesen elhagyta Magyarországot.
Nem volt módja hezitálni, amikor 1954-ben elfogadta a Mainichi japán kiadó ajánlatát. Nem kötötték meg a kezét, rábízták, hogy mit fényképez a szigetországban. Ő úgy döntött, hogy gyermekekről készít sorozatot. Ezen dolgozott, amikor a Life felkérte, hogy tudósítson a francia gyarmati háborúról. Capának, akinek addigra elege volt minden háborúból, rossz előérzete volt. Mivel azonban égető szüksége volt a pénzre, elvállalta a munkát, és 1954 májusában megérkezett Hanoiba. Május 25-én ért Nam Dinh-be. Beszállt a katonai dzsipbe, amellyel átkeltek a Vörös-folyón. Lefényképezte a bevetés előtt álló katonákat, majd 2 óra 55 perckor egy gátoldalba telepített aknára lépett. A bal lába leszakadt, a mellén sebet ütött a robbanás, de még élt, amikor megtalálták. Nem tudtak segíteni rajta.
André Kertész június 8-án tudta meg a hírt. Aznap készült, az alkonyatot ábrázoló New York-i fotóját Capa emlékének ajánlotta. 

kerteszcapa.jpgFotó: André Kertész: Homage to Robert Capa, 1954 (New York Skyline)

Felhasznált irodalom: Kincses Károly: (M)érték. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006. Kolta Magdolna–Kincses Károly: Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005 Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból, Park Kiadó, 2006 Kolta Magdolna, Tőry Klára: A fotográfia története. A Digitális Fotó Magazin kiadványa, 2007 Besnyő Éva, Sándor Anna vele készített interjúja, 2003. www.spinozahaz.hu
Fotók: magnumphotos.com; icp.org

A fenti szöveg - mely a Mai Manó Házban bemutatott Robert Capa: A háború és a béke képei című kiállításunk sajtóanyagának részeként kapott helyet a blogunkon - a szerző szeptemberben a Látóhatár kiadónál megjelenő, a magyar fotográfia történetéről szóló kötetének felhasználásával készült.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Awkward Avoidance Viking 2016.08.11. 20:59:53

"A képeket rádiótávírón küldték szét" - ez egészen biztos?

G.Foyle 2016.08.11. 21:13:42

@Awkward Avoidance Viking: Szerintem képtávíróra gondolt. :)

Awkward Avoidance Viking 2016.08.11. 22:28:37

@G.Foyle: igen, azért van némi difi a kettő közt, lévén a rádiótávíróval ugye morzézik az ember, kép továbbítására nem igazán alkalmas ^^

Awkward Avoidance Viking 2016.08.11. 22:33:12

@Mikorka Kálmán okleveles duguláselhárító kisiparos: köszi

Ez a szócikk is hasonlóról regél: en.wikipedia.org/wiki/Radiofax

Bele se merek gondolni, hogy egy 20 megapixeles kép mennyi idő alatt ment volna át hexadecimálisban kódolva :D

Éhes ló 2016.08.11. 22:52:01

Szimpla csaló.
Ami nem csoda az esetében.

mikmaq 2016.08.11. 23:39:59

A lenti hivatkozásgyűjtemény alapján:

- Dulovits Jenő, egyetemi tanár, világhíres fotográfus, a "magyaros stílus" egyik nemzetközileg elismert, nagy képviselője, több fotográfiai szakkönyv megírója, és legfőképp a Duflex fényképezőgép (a világ első igazi tükörreflexes fényképezőgépe) megalkotójának neve, mindössze 3, azaz három cikkben szerepel,
- Robert Capa, (mint a fenti cikkből is egyértelműen kiderül:) fotográfus, életművész, a haverok által nagynak kikáltott és folyamatosan reklámozott, beállított fotóval befut(tat)ott, a 2. világháborúban Magyarország ellenségeinek dolgozó (na, ezt hogy is hívják?), kommunista meg 57 (ötvenhét!) cikket kapott,
itt, a
Magyar Fotográfusok Háza
blogján.

Várjuk Dulovits Jenőről a hiánypótló további 54 cikket!
Hasonló stílusban, mint ez, itt, fent.

Mikorka Kálmán okleveles duguláselhárító kisiparos 2016.08.12. 08:15:24

@mikmaq: Ez úgy hívják, hogy idióta vagy, akit az ápolóknak nem kellene billentyűzethez engedniük.