„Az arcfénykép jövője” – neves magyar fotográfusok gondolatai a retus szükségességéről (1933)

„Az arcfénykép jövője” – neves magyar fotográfusok gondolatai a retus szükségességéről (1933)

2017. március 07. Mai Manó Ház

A Magyar Fotografia című folyóirat 1933-ban több számon keresztül foglalkozott a retus kérdésével, amely Tóth Béla író, kritikus, amatőr fényképész Magyar Fényképészek Lapjában (1897 és 1904 között megjelenő folyóirat) egykor megjelent véleménye kapcsán merült fel. Tóth szerint ahhoz, hogy a fényképész ipart művészetté emeljék, három dolgot kell támadni: a műterem artisztikus berendezését, a lefényképezendő ember állásba helyezését, és a negatív retust.
A szakma képviselői elsősorban az utolsó, a negatív retus elleni kritikával foglalkoztak, illetve védték azt. A Magyar Fotografia először felelevenítette Mai Manó reakcióját Tóth kritikájára, majd ismert és (mára már legalábbis) kevésbé ismert fotográfusokat kérdezett a retus szükségességéről, a „harminc évvel korábban megindított csatározás” ürügyén témát szolgáltatva „az újabb generációnak a szóbanforgó kérdés feletti elmélkedésre és esetleges hozzászólásra”. (Gáspár Balázs)

maimano1890.jpgFotó: Mai Manó: Ismeretlen nő kalapban, angyalos csattal, 1890 körül

Az első hozzászóló néhai Mai Manó fényképészmester volt, aki a fényképészek egyesületében tartott nagyszabású felolvasás keretében mutatott rá a kritikus tévedéseire. Szakmánk e kitűnő reprezentánsa elsősorban kiemelte, hogy téves felfogásból indul ki az az amatőr, aki nem ismeri azokat a nehézségeket, melyek a szakfényképész tehetségét, ízlését és jóakaratát teljesen megkötik; t. i. figyelmen kívül hagyja azt a különbséget, amely a pénzért vásárolt fotografia és az amatőrtől kapott ingyen képek között mutatkozik. Azután sorra vett néhány esetet, amelyek egy jobb fényképészeti műteremben fordulnak elő egy „erősebb” napon. (Ezt a mai kor fotografusai sajnos csak hírből ismerik.)
Az egyik példa szerint a műteremben megjelenő hölgy, sőt néha férfiak is, előre kijelentik: „csak semmi retust kérem!”, de mégis, amikor kívánságaiknak megfelelően a nyers nyomatot megmutatják nekik, rendszerint olyan javítani való dolgokra mutatnak rá, amelyek csak negativ retus útján érhetők el. Néhai kiváló kollegánk felolvasásából idézzük azt is, hogy tanácsot adott a hadat üzenő amatőrnek, hogy ne csak a szakfényképészeket, hanem a nagyközönséget is világosítsa fel arról, hogy a fényképen mi a helyes és mi a helytelen a retus szempontjából!
Helyszűke miatt nem idézhetjük mindazokat az ellenérveket és bizonyítékokat, amelyeket előbb nevezett elődünk és az utána hozzászólók a negativ retus szempontjából felhasználtak, de különben is hozzászólóinkat semmilyen irányban befolyásolni nem akarjuk. Mindenki a saját álláspontját és véleményét mindentől függetlenül nyilvánítsa, hogy egy olyan hozzávetőleges megállapítást, illetve irányelvet rögzíthessünk le, amely „az arckép jövője” szempontjából iparunk üzőinek esztétikai és művészi törekvéseit kifejezi, de amellett a nagyközönség – tehát a szakfényképész megrendelőinek – igényét is kielégíti.
Most pedig átadjuk a szót kartársainknak. 

pecsijozsef1933.jpgFotó: Pécsi József: Rozika, 1933 © Magyar Fotográfiai Múzeum

Pécsi József: A retus szükségessége és mértéke állandó problémája a modern portréfotografusnak. Mostanában a német szaksajtó szentel nagy figyelmet a retusnak, megszólaltatva a legkitűnőbb portrétistákat, akik azután pro és kontra élénk polémiát folytatnak e kérdés körül, melynek fontosságát ma még a legmodernebb fotografusnak sem szabad lekicsinyelni.
Véleményünk szerint a retusra tulajdonképpen nem a fotografusnak, hanem a publikumnak van szüksége, mely azt úgy megszokta, mint a dohányos a nikotint. Azok a merész kísérletek, melyek teljesen őszinte retusmentes fotókat próbáltak a rendelő közönséggel megkedveltetni, ma még sajnos csak igen kis mértékben jártak eredménnyel, bár már nyugati országokban sok híve van a természetes, szigorúan retusmentes portréfényképeinek.
Nagy haladás e téren, hogy a közönség ma már nem is igényli azt a túlzott retust, amit még a század elején a legelőkelőbb fotografusok büszkén produkáltak, csillogtatva fejlett technikai tudásukat. Dícséretére szolgáljon a mi közönségünk csiszolt ízlésének és fejlett művészi felfogásának, hogy sok esetben eleve kikéri magának a túlzott retust, amit sajnos több elsőrangú mester előszedett a lomtárból és agyonretusált, „kinyalt” képekkel igyekszik magának a legelőkelőbb közönség állandó támogatását biztosítani. Hogy az ilyen túlzottan kiretusált képek mennyire meghamisítják a fotografia természetes zamatját, mennyire megsemmisítik a hasonlóságot és élethűséget, a portréfotografia eme legnagyobb értékét, azt felesleges a szakember előtt külön is hangsulyozni. Most nemcsak az egyént jellemző arcvonások hibás és káros kiirtására gondolunk, hanem még ama művészietlenségeket szeretnők kipellengérezni, amelyek az emberi test anatómiai megalkotottságán próbálnak változtatni, midőn a türelmes vakarókéssel, tetszésszerinti kilók „lesábolásával” igyekeznek egy női alakot karcsúvá tenni, nem számolva az anatómiai igazsággal és a jó kritika lesujtó véleményével. Még számos efajta retusbotlásról számolhatnánk be és sokszor el lehetne nézni ezeket az állítólag a megrendelő érdekében, hiuságának kielégítésére szánt műbeavatkozásokat, ha azok tényleg megfelelő retusszaktudással készülnének. Így azonban többnyire dilettánsmunkákkal találkozunk és elszomorodunk. („Man merkt die Absicht und wird verstimm!”).
Véleményünk szerint a korszerű retusnak a legszükségesebbre kellene szoritkoznia és ebben nagy mértékben segítenek a legújabb felvevő anyagok, melyek felfokozott színérzékenységüknél fogva az arcbőr egyenetlenségeit csodálatosan kiegyenlítik, könnyűvé téve a retusőr munkáját.
Retusáljunk keveset, de finoman és értelmesen.

004.jpgFotó: Székely Aladár: Engesztelés, Budapest, é.n. (forrás: flickr.com)
Grégász Miklós amatőr régifotó gyűjtő tulajdona

Székely Aladár: Mikor falun művészkedtem, jól emlékszem: a bíróné nemzetes asszony pulykát ígért, ha szépre festem a fényképét.
Milyen frappánsan igazolja a nép egyszerű gyermekének megnyilatkozása a retus szükségességét, amely különösen a megrendelőket kielégíteni nélkülözhetetlen. Visszatekintve a fényképészet feltalálásáig, bármilyen szenzációként is hatott a csodás találmány, az arcfényképezés szerint nagy kiábrándulást okozott a túlreális retusálatlan fénykép. A retusnak kellett tehát jönni, hogy a fényképet újra népszerűvé és közkedveltté tegye. Az arcon jelentkező barázdákat, ráncokat, amit az élet szántott az emberi arcon, nem szívesen látja a megrendelő, legfeljebb a felebarátja arcképén. A retus nagyon komoly és kényes művelet. Nagy hozzáértést, formaérzéket és elmélyedést igényel. Legtöbb retusőrnek az a hibája, hogy a negatív képben nem látja a pozitív képet is és így nem tudja, hogy mit és miért retusál. Ha nem is ceruzával vagy ecsettel, hanem világításmegoldással érjük el a szimpátikus fotográfiát, az teljesen egyre megy. A retus nem lényege, hanem kiegészítő része a fényképnek.
E rövid sorokban a retus lényegéről szólva csupán az a megjegyzésem, hogyha hozzáértő közönség a retust inkriminálja, több mint valószínű, a helytelenül alkalmazott, értelmetlen retusnak a következménye ez.

angelo_sn_1922.jpgFotó: Angelo: Somogyi Nusi cigarettával, 1922 © Magyar Fotográfiai Múzeum

Angelo Pál: Az éles lencsével készült portrait – az új fotografiai divatirányt, amelyet Németország exportált, amelynek Pesten is vannak hívei - nem szeretem abban a formában, ahogy azt ma professionelle szervírozzák. A cél tulajdonképen ideális. Tagadhatatlanul igaz, – de a kivitelben a publikum szempontjából nem szerencsés ötletű. Ha az új próféták tanait elismerem – és hagyok minden ráncot, pattanást és szeplőt, ahogy a Zeiss úr objektivje reprodukálja a negativon, akkor az commercionális, de a financiális eredmény relativ.
Van-e középút a retusnál? Igen. De az csak technika és a manuális beavatkozás gyakorlottság kérdése. Szerintem a hivatásos fotografusban legyen annyi ízlés és megítélőképesség, hogy az öntudatosan megalkotott munkában a valóság és a művészet javára lehetőleg minél kevesebbet korrigáljon – és arra gondoljon, hogy józan önkritikával ne rontson munkáján. 

kispal1929.jpgFotó: Kis Pál: Kis Pál napfényműterme, VII. Király utca 51. 1929 (forrás: mafot.blog.hu
© dr. Tamásy Sándor tulajdona

Kis Pál: Ha a kultúrember fel is ismeri a retusnélküli kép előnyeit, még sem fog ez szélesebb rétegekben elterjedni, de különösen a nők körében nem. Véleményem szerint soha sem fogják az emberek hiúágukat alárendelni intelligenciájuknak, és én ezért meddő munkának is tartom, hogy a közönséget ráneveljük a retusnélküli fotografiára. Mindannyian tapasztalhattuk már, ha rendelőnkről készült néhány felvételünket bemutattuk, egyet azonban retus nélkül hagytunk, az ily felvétel rendszerint „nem sikerült”. Rendelőnk ilyenkor röstelli bevallani, hogy túlságosan magára ismert, mi azonban tudjuk, hogy miért „nem sikerült” és ismerjük a siker titkát, ami a leggyakrabban a retus raffinériájában gyökerezik.
A mai fotografusnak a modern technikai eszközök mellett már lényegesen kevesebbet kell retusálnia, mint elődeinknek, kik egy-egy szeplős személy Iemezét gyakran ecsettel voltak kénytelenek retusálni, mert a barna szín iránt teljesen érzéketlen lemezeken, a ceruza már nem fogott. A mai színérzékeny lemez, a lágy rajzú objektiv és a filmnél annyiszor kipróbált világítási hatások stb. alkalmazása rendkívül lecsökkentették a retusálnivalót. A mai fotografus felvétele a régi módi retus helyett, a kor szellemének megfelelő ésszerű korrektúrára szorítkozik csupán, ez azonban elengedhetetlen kelléke marad a még oly modern fotográfiának is, ha azt nem kedvtelésből, hanem pénzért készítettük a rendelőnk számára. 

weisz.jpgFotó: Weisz Húgó: Arad, év nélkül (forrás: flickr.com

Weisz Hugó: Kollégáim oly sokféleképen tárgyalták a retus kérdését, hogy ahhoz sok mondanivalóm nincsen. Retus vagy korrekció nélkül arckép fénykép nem lehetséges. Tény, hogy lágy képeknél a nyersnyomatok, sokszor igen szépen adják vissza az arcnak vonásait, rajzát. Sokszor nézem a festők és szobrászok műveit és mondom magamban, ha ezek úgy tudnának rajzolni, mint az objektiv, akkor más volna talán az arckép-fényképnek is a jövője.
Azonban a megrendelőfelekkel szemben, kiknek hiúságuk beleszól a dologba, alkalmazkodni kell.
Férfi vagy gyermekfejeknél, talán lehetséges volna a negativ retust kiküszöbölni és csakis a pozitiven sábolással tompítani az esetleg zavaró vonásokat?
Hölgyeknél ez már nagyobb kérdés. Egy 70 éves intelligens asszonyt nálam egy festőművész saját céljaira levétett és direkt nyers nyomatot kívánt. Azonban nem volt jobb dolga, mint megmutatta ezeket a nyers nyomatokat az illető asszonynak, aki erre kifakadt, „hogy vihetett engem ilyen fényképészhez. Nekem vannak ráncaim?”
Ezek után elment egy másik fényképészhez és készíttetett új képeket, teljesen kivasalva, kiretusálva és elvitte a festőhöz: „Látja, ez után készítse a festményemet! Hát vannak ráncai egy 70 éves asszonynak?”
Más, ha egy kiállításra dolgozunk és tanulmányfejeket mutatunk be. Ott demonstrálhatunk retus-mentes fejekkel, egyenesen érdekesek és szépek, azonban rendelőkkel szemben a retusnélküliség bajos.

Megjelent: Magyar Fotográfia, XIII. évfolyam (1933), 4–8. szám

(forrás: maimano.hu; fotomuzeum.hu)

Lapozó rovatunkban az eredeti helyesírást megtartva, régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Kis színesek, érdekességek, fotós hírek, kritikák és kiállítás-ajánlók az elmúlt évtizedek magyar és nemzetközi sajtójából.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu