Writing with Light - Vittorio Storaro kiállítása a Capa Központban

2017. április 11. Mai Manó Ház

A világhírű, háromszoros Oscar-díjas olasz operatőr, Vittorio Storaro olyan rendezőlegendákkal dolgozott, mint Francis Ford Coppola, Bernardo Bertolucci, Warren Beatty vagy Carlos Saura. Képei – elég csak az Apokalipszis most látványára gondolni – mélyen bevésődtek a vizuális emlékezetbe. A Capa Központban megrendezett 2017. június 25-ig látogatható Writing with Light című gyűjteményes kiállítása összefoglaló módon mutatja be az alkotó filmoperatőri világát.
A fény, a színek és az elemek, illetve a látvány emberi pszichére gyakorolt hatásának kutatása át- meg átszövi Storaro életművét. Számára a kép mindig is titok, enigma marad, melynek valódi természetét talán soha nem fogjuk megfejteni. Ám hatásmechanizmusát nagyon is átérezzük. 

storaro001.jpgFotó: Vittorio Storaro: Tango

Vittorio Storaro 1940. június 24-én született Rómában. A Lux Filmnél mozigépészként dolgozó apja bátorítására iratkozott be 1951-ben a Duca D’Aosta fényképésziskolába, ahol 1956-ban végzett. Mivel a diploma megszerzésekor még túl fiatal volt ahhoz, hogy beiratkozhasson a római filmakadémiára (Centro Sperimentale di Cinematografia), 1956 és 1958 között elvégezte a Centro Italiano Addestramento Cinematografico tanfolymát, ahol színes filmes asszisztensi és operatőri képesítést szerzett. 1958-ban a Centro Sperimentale di Cinematografia felvette kétéves operatőri programjára, bár kora miatt nem vehetett részt a felvételin. 1960-ban Aldo Scavarda és Marco Scarpelli operatőrök asszisztense lett, huszonegy évesen pedig az utóbbi kameramanja. A filmipar válsága hosszú „pihenőre” kényszerítette, mely alatt érettebbé vált. Egy fiatal rendező, Bernardo Bertolucci egyik filmjében kezdett újra dolgozni mint segédoperatőr. Csak 1965-ben vállalt újra kameramani feladatot, a komponálásra és a ritmusra koncentrálva, miközben operatőri megbízásokat utasított vissza, mert nem érezte még elég érettnek magát a fénnyel való önkifejezéshez. Különféle rövidfilmekben kísérletezett a „fényírással”, miközben kameramanként a fény és az árnyék között tökéletesítette tudását. Miután 1968-ban látta Titkos jelentés (Rapporto segreto) című rövidfilmjét, Franco Rossi rendező felkérte, hogy készítse el a Fiatalság, fiatalság (Giovinezza giovinezza) c. film operatőri koncepcióját. Olyan volt e kihívás, mint egy első szerelem; miközben Storaro minden percét élvezte, a filmmel ártatlanságát is elveszítette. Amikor Bernardo Bertolucci ismét közös munkára hívta, Storaro nem habozott, mint aki egy ideje már erre vár.
Hosszantartó munkakapcsolat vette kezdetét, mely lehetővé tette számára, hogy kidolgozza azokat az elveket, amelyek karrierjének sarokkövei lettek. A Pókstratégiának (Strategia del ragno) és A megalkuvónak (Il conformista) köszönhetően szeretett bele a kékbe. A fény minősége mindig is központi jelentőségű volt gondolkodásában, melynek A megalkuvó különösen szemléletes példája. A reneszánsz természetes fényét tanulmányozta a Kár, hogy ká (Addio fratello crudele) és az Őrjöngő Orlando (Orlando Furioso) című filmekben, hogy aztán a fény és az árnyék ellentétét kutassa a Giordano Brunóban. Az utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi) lehetőséget adott számára, hogy a narancs életteli tónusával ünnepelhesse szenvedélyét a szín iránt. Az 1900, és különösen az Apokalipszis most (Apocalypse Now) logikus konklúziója volt karrierje azon szakaszának, amelyben fénnyel kívánta kifejezni magát. A Francis Ford Coppola rendezte Apokalipszis most nem is annyira film volt számára, mint létfontosságú tapasztalat. Joseph Conrad A sötétség mélyén c. könyvének metaforáját Storaro a film koncepciójává tette meg: az egyik kultúrának a másikra való rávetülését a mesterséges energiának a természetes energiával való összevetése jelenítette meg. A nagyszerű kaland végén gondolkodóba esett. Meg kellett állnia. Mélyre kellett ásnia, fel kellett fedeznie a gyökereit. Az önvizsgálat új korszakát kezdte el, hogy a megszerzett új tudással kezdhesse újra. 

(forrás: capacenter.hu)

Mary Ellen Mark Federico Fellini Satyricon című filmjét a Look magazin felkérésére fotózta 1969-ben, majd egészen a kétezres évek elejéig dolgozott a hollywoodi álomgyárnak, miközben rengeteg képet készített korunk kultikus filmsztárjairól, ezekből a fotókból ITT, ITT és ITT találsz egy válogatást.

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére
süti beállítások módosítása