A fotográfusok és a modern építészek közötti tudatos együttműködés az 1930-as és 1950-es évek közötti időszakra tehető, amikor is jó néhány építész tartott fenn hosszú távú munkakapcsolatot az általa preferált fotográfussal, mint például Le Corbusier Lucien Hervével Franciaországban, Richard Neutra Julius Shulmannal az Egyesült Államokban, vagy Oscar Niemeyer Marcel Gautherottal Brazíliában. A modern építészeti fotográfia nyelvezete az 1940-es években alakult ki, és számos fotográfus folytatta ezt a paradigmatikus kapcsolatot a kép – mint a látható munka mediátora – és az építészeti konstrukció között. A korban ahhoz, hogy egy épület bekapcsolódhasson az aktuális építészeti diskurzusba, a róla készült fényképeket specializálódott, szakmai építészeti és design magazinokban kellett publikálni, olyan vizuális kommunikációs csatornákon, amelyek ebben a korszakban minőségileg javultak a nyomdaipar előrelépésének köszönhetően, így különösen fontos volt, hogy az adott épületről megfelelő képek készüljenek. Az egyik legnevezetesebb együttműködés építészek és fotográfusok között Brazíliaváros építésének időszakára tehető.

Fotó: Marcel Gautherot: A Nemzet Kongresszus épületének váza, 1958 

Az 1940-es és 1950-es években jelentős mértékű modernizáció ment végbe a brazil társadalomban, amely annak minden rétegét érintette. Az átalakulásokat több fotográfus is megörökítette – ennek az időszaknak grandiózus és egyben a mai napig szimbolikus projektje Brazíliaváros felépítése volt. 1956-ban az akkori brazil miniszterelnök, Juscelino Kubitschek és kormánya egy, az ország belső részében felállítandó új főváros megalapítása mellett döntött. Ez jelentős lépés volt annak a két évszázados, régi álomnak az elérése felé, amelynek célja az volt, hogy a fővárost a belső országrészbe helyezzék át. Az 1957-ben megtartott pályázat jelöltjei közül a nemzetközi zsűri Lucio Costa (1902–1998) úgynevezett Pilóta Tervét (Plano Piloto) választotta ki (nevét onnan kapta, hogy a tervek alapján a város felülről repülőgép formájú). Costa tervezetének döntő eleme volt a monumentális, adminisztratív városrész (civitas) és a mindennapi élet tereinek (urbs) éles elválasztása. Az új főváros emblematikus látványaként szolgáló közigazgatási negyed prominens épületeit a világhírű brazil építész, Oscar Niemeyer (1907–2012) tervezte – a Nemzeti Kongresszus, a Legfelsőbb Bíróság, a Katedrális Brazíliaváros ünnepelt ikonjaivá lettek. A várost hihetetlenül gyorsan, mintegy 41 hónap alatt építették fel, majd 1960. április 22-én nyitották meg és 1987-ben az UNESCO Világörökség részévé vált.

Fotó: Marcel Gautherot: A Központi Sugárút (Eixo Monumental) mentén épülnek a minisztériumi épületek, 1958

Fotó: Marcel Gautherot: A Nemzeti Kongresszus alsóházának építése, 1958

Ezzel együtt az egész projektről megoszlanak a vélemények, számos kritika érte, és a mai napig vitatkoznak a város élhetőségéről. A brit építész, Norman Foster szerint Brazíliaváros „gyönyörű, abszolút varázslatos. Remek munka egy nagyszerű építésztől”. Ricky Burdett urbanisztikaprofesszor más véleményen van: „A probléma az, hogy ez nem egy város. Ilyen egyszerű. Nincsenek meg a városi lét alapvető tényezői, mint a rendetlen utcák, lakások a boltok felett, irodák a közelben. Ez egyfajta irodaváros az önkormányzatnak. Az emberek csütörtök este rohannak szórakozni São Paulóba és Rióba”. Az 500.000 főre tervezett városban ma már majdnem három millió ember él – míg Niemeyer ezt negatívan értékelte, mondván, a létszám felettieknek egy új várost kellett volna építtetni, addig Burdett szerint éppen a központon, a megtervezett városrészen kívüli területek mutatják egy igazi város képét. A brit professzor szerint azonban, „azok a városok, amelyeket ma csodálunk, több ezer év alatt értek el oda, ahol ma tartanak. Brazíliaváros valamivel több, mint fél évszázados. Ne legyünk rosszindulatúak. Várjunk még 200 évet és akkor beszéljünk róla”.

Zygmunt Bauman (1925–2017), a neves lengyel szociológus Globalizáció című könyvében Burdetthez hasonlóan értékelte Brazíliavárost és a hozzá kapcsolódó jelenségeket: „Azon kísérletezők számára, akiket jobban foglalkoztat a jól végzett munka, mint tevékenységük hatásai a befogadói oldalon állókra, Brasília egy hatalmas, bőkezűen támogatott laboratórium volt, amelyben a logika és esztétika különböző összetevőit változó arányokban összekeverhették. […] Brasília talán tökéletesen megszerkesztett település olyan emberkék elhelyezésére, akik kémcsőben születtek, és ott nevelték fel őket; olyan teremtmények számára, akiket igazgatási feladatok és jogi definíciók alapján válogattak össze. Valóban (legalábbis szándéka szerint) tökéletesen átlátható hely az igazgatási feladatokkal megbízottak és azok számára, akik meghatározzák e feladatok tartalmát. Az is biztos, hogy olyan ideális képzeletbeli lakosok számára is tökéletes lenne, akik a boldogságot a problémáktól mentes élettel azonosítják, mivel nem tartalmaz ambivalens helyzeteket, választási kényszereket, kockázatokat és kalandlehetőségeket. Mindenki más számára olyan területnek bizonyul, amely meg van fosztva minden valóban emberitől”. Niemeyer azonban élete végéig kiállt a projekt mellett: „Ha Brazíliavárosba mész, az a fontos, hogy akár tetszenek az épületek, akár nem, még soha nem láttál ehhez foghatót korábban. Azok a finom oszlopok, az épületek mint a tollak, úgy súrolják a földet; ez a meglepetés hatását kelti. Nem különösebben foglalkozom az emberek kritikájával. A projekt kész. Mint minden másnak, vannak jó és rossz oldalai”.

Fotó: Marcel Gautherot: A Nemzeti Kongresszus alsóházának építése, 1959

Fotó: Marcel Gautherot: A Katedrális építés alatt, 1959 

Akárhogy is, a munkálatok és a látványos épületek számos fotográfust vonzottak – például René Burrit és Lucien Hervét, de Elliott Erwitt is járt ott –, azonban Marcel Gautherot (1910–1996) volt az, akit Oscar Niemeyer kiválasztott, hogy dokumentálja és fotográfiai interpretációját adja az építészeti munkáinak. Számukra a geometrikus kompozíciókkal való formai kísérletek váltak a modern építészet és a fotográfia fő mozgatórugójává, amely Brazíliavárost is szimbolizálta.
Marcel Gautherot 1910-ben született Párizsban, egy munkásosztálybeli apa és egy varrónő fiaként. Tizenöt évesen kezdett el művészeteket tanulni, amíg tanonc volt, beiratkozott egy építészeti kurzusra is, de nem fejezte be. A következő években Gautherot építészként fejlesztette akadémikus és gyakorlati tudását, a modern építészeti mozgalom feltűnésével egy időben. Éppen az 1925-ös párizsi dekoratív művészetek kiállításán a Le Corbusier és Pierre Jeanneret által tervezett „Új Szellem” („Esprit Nouveu”) pavilon jelezte a dekorativitás elutasítását, és az építészet mint a szellem tiszta kreációjának igenlését, amely a formák harmóniáján, illetve a geometria és a funkcionalitás elsőbbségén alapul – ezzel mutatva a jövő irányát, amelyben a ház mint lakó-gép fogalmazódik meg. Gautherot Értekezés a francia építészetről című írása, amely korának építészeti alapelveiről szóló kiáltvány, elsősorban Le Corbusier és a Bauhaus ideáiból, írásaiból lett kivonatolva, és a modern építészet, illetve az „új szellemiség” védelmezője.
Le Corbusier állítása, hogy „az építészet a tömeg tiszta, pontos és nagyszerű játéka a fényben összeillesztve”, illetve a „fény alapú építészet” megértése direkt módon kapcsolódik Gautherot későbbi megállapításaihoz, hogy „a fotográfia építészet”, és hogy „valaki, aki nem érti meg az építészetet, nem képes jó fényképet csinálni [épületről]”. A fotográfia és az építészet közötti hasonlóság, következésképpen, a fényen alapul, amely a formai és esztétikai döntések által strukturáló és formaalkotó elemként funkcionál. Gautherot az 1930-as évek közepéig mind építészként, mind fotográfusként követte ezeket az elveket, amikor is elkötelezte magát a fényképészet iránt, folyamatosan kiélezve ezt az erős szinergiát saját fotográfiai koncepciója és a modern építészet látásmódja között, amelyek a Le Corbuiser által megkövetelt elvekből építkeztek.

Fotó: Marcel Gautherot: A Nemzeti Kongresszus épülete, 1960

Fotó: Marcel Gautherot: A Nemzeti Kongresszus épülete, 1960

Gautherot mégis egy olyan építész – Niemeyer – mellett vált híres fotográfussá, akire bár jelentős hatást gyakoroltak a francia mester elképzelései, azok nem akadályozták meg abban, hogy túllépjen rajtuk: „Nem érdekelnek a derékszögek vagy az egyenes vonalak, a kemény és rugalmatlan dolgok, amelyeket az ember készít. Engem a szabadon áramló, érzéki kanyarulatok vonzanak. A kanyarulatok, amelyeket megtalálok az országom hegyeiben, a folyók kígyózásában, az óceánok hullámaiban, a szeretett nő testén. Az egész világegyetemet kanyarulatok alkotják”.

Fotó: Marcel Gautherot: Légifelvétel a Három erő teréről, 1960

Fotó: Marcel Gautherot: Az Elnöki Palota, 1962

A francia fotográfus 1939-ben költözött Brazíliába, ahol a modernizmushoz kapcsolódó értelmiségi körökben mozgott, és számos új barátra tett szert – közülük a legjelentősebb Niemeyer, Brazíliaváros fő építésze, aki szintén baloldali elköteleződésű volt. Gautherot Brazíliaváros építésének minden lépését lefotózta az érintetlen füves területtől a modern fővárosig – azonban nem csak az építkezés állomásait, hanem a munkások arcát és otthonát is megörökítette. Az eredmény egy monumentális és radikális fotóesszé a várostervezés és építészet diadaláról. Képein a modernizmus formai szigora és a hétköznapi emberek iránti szimpátiája is megjelenik. Gautherot nem csak az építészeti tematikájú képeivel vált ismertté: a dzsungelben élő őslakosok és a halászok rituáléit, ünnepségeit is megörökítette. Azonban Brazíliaváros elkészülte után is fényképezett épületeket, többek között magazinoknak, múzeumoknak, Burle Marxnak, és Niemeyernek. 1996-ban hunyt el Rio de Janeiróban.

Fotó: Marcel Gautherot: A Nemzet Kongresszus épülete, 1960

Niemeyer így emlékezett vissza munkatársára, egyben barátjára: „Sok éven keresztül Marcel Gautherot volt a kedvenc fotográfusunk. Megszámlálhatatlan utazást tettünk Brazílián keresztül! Ő fotózta az épületeket, amelyeket terveztünk. Pampulha, Brazíliaváros, São Paulo...Milyen jól kijöttünk egymással, nevettünk, jól éreztük magunkat ezzel a kedves, öreg baráttal! És a képek, amiket készített...Gautherot tudta, hogy találja meg a megfelelő nézőpontot és az építészeti kontrasztokat remekül megértette! Az az európai érzékenység, amivel a területek gazdagságát megörökítette, gyönyörűség volt! Egy nap a barátunk elment, és vele együtt egy kis részünket mindannyian elveszítettük”. (Gáspár Balázs)

(forrás: monovisions.com; archdaily.com; bbc.com; google.com; Oscar Niemeyer – A Vida É Um Sopro (2010); Zygmunt Bauman: Globalizáció. Szukits Kiadó, Szeged 2002.) 

1949-ben Le Corbusier azt írta nekem, hogy „önnek építészlelke van”. Azóta vagyok az ő fényképésze. - így emlékezett vissza a magyar származású fotográfus Lucien Hervé, akinek képeiből ITT találsz egy válogatást.