Petőfi egyetlen hiteles arcképe

Petőfi egyetlen hiteles arcképe

2012. március 15. Mai Manó Ház

Lapozó rovatunkban ma egy igazi különlegességet mutatunk be, melynek aktualitását a március 15-i évforduló adja. Az Escher Károly Riportfényképezés című könyvében megjelent írás, az egyetlen hiteles Petőfi arckép történetét meséli el. Érdekességként találhattok ITT egy linket, ahol a lentebb feltüntetett eredményeket és a történet pontosságát más kontextusból is megismerhetitek.


Escher Károly: A Petőfi-daguerrotípia
/Megjelent: Escher Károly: Riportfényképezés c. könyvében 1959-ben/

Ez a történet, amelyet most elmondok, nem régi, mindössze néhány éves. De ide iktatom, mert jól illusztrálja, hogy a fotoriporter pályáján milyen különös események adódnak, mennyire sokoldalúan kell magát képeznie.
Az eddigi esetek jórészt arról szóltak, hogyan kellett alkalmazkodnia a fotoriporternek a körülményekhez a riport érdekében, mennyire másodpercek alatt kell döntenie néha igen fontos dolgokban. Ez a mostani meg azt mondja el, hogy néha száz év után is a fotoriporternek kell beavatkozni. hogy valamit helyrehozzon, amit mások - s az idő - elrontottak.
Az 1948-as év, a szabadságharc és a nagy március 15 centenáriuma fokozottan előtérbe állította a kérdést : milyen is volt hát valójában, hitelesen Petőfi Sándor. Sok Petőfi-ábrázolást ismerünk, korabeli jeles művészek festményeit, de ezek annyira eltérők, sőt ellentmondóak, hogy nem tudunk belőlük pontos képet formálni a legnagyobb magyar költő arcáról. Voltak feljegyzéseink, amelyek arról szóltak, hogy 1847-ben Petőfi, menyasszonyának szánt jegyajándékul, fényképet készíttetett magáról. E régi-régi daguerrotípia azonban kézen-közön úgy elkallódott az idők folyamán, hogy nyomát se találták a kutatók. A kép valamikor Petőfi Sándor fiának, Zoltánnak birtokában volt, de az ő halála után nyoma veszett. 1870-ből ismeretes egy levéltöredék, amely erről a valamikori képről szól :  ". . . itt küldöm neked Petőfi fényképét. Már nagyon rossz állapotban van, ha fel akarjátok használni, úgy azt gyorsan tegyétek, mert napról napra romlik, halványodik"  Hogy kinek szólt a levél, kinek küldték a képet? - azt nem tudjuk.
A centenárium évében a Nemzeti Múzeum egy fiatal irodalomtörténésze, Rózsa György kimutatta, hogy az említett levél a Beliczay-család birtokában volt, tehát feltehető, hogy ők tudnak valamit a képről is. Valóban, a család egyik idős tagjának úgy rémlett, hogy még a nagyapja beszélt valamit erről a képről. Nagy keresés indult meg, padlást, pincét, régi ládákat, minden átkutattak, s elő is került egy 7x10 cm nagyságú daguerrotípia, kicsiny ezüstlapocska, összetört üveglap alatt. De milyen állapotban! Csupa por piszok, penész, üvegtörmelék. A képet alkotó ezüstfelület feketére oxidálódott, úgyhogy első pillanatban igazán csak annyi látszott daguerrotípiát találtak, de hogy mit ábrázol, azt senki sem tudja. A Múzeumban felületesen megtisztították a képet (szerencsére a tönkrement ezüstréteghez nem nyúltak), s ekkor előtűntek némi kép-nyomok; egy kis rész az egyik szem körül, s a magyaros nyakkendő egy csücske. A lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták a képet, s elrakták. Sokáig nem történt semmi. Petőfi képe - ha ugyan az volt - romlott, oxidálódott tovább.
A kérdés nem hagyott nyugton. Végre találtunk egy hiteles Petőfi ­képet, s nem megyünk vele semmire. A költő arca épp olyan ismeretlen, mint azelőtt. Ebbe nem lehet belenyugodni. Így tüstönködtünk egy művészeti szakértő újságíró barátommal.
Elmentünk a Nemzeti Múzeumba, onnan a Petőfi Múzeumba utasítottak, ott van a kép. Ott is volt. Hanem nem olyan egyszerű dolog az ilyesmihez hozzányúlni. Ahhoz engedély kell, felsőbb helyről. És mi lesz, ha nem sikerül a kísérlet? Ha még jobban tönkremegy a kép? Mi lesz? Hát mit veszthetünk? Képünk így sincs, csak egy feltételezésünk. Ha azonban sikerül - hát az szenzáció.
Végül is megállapodtunk, hogy adnak egy hasonlóan rossz állapotban levő másik daguerrotípiát, próbálkozzam először azzal. Hazavittem az apró, 2x3 cm méretű ezüstlapocskát, s munkába fogtam.
A szakirodalom alig beszél ezekről a kérdésekről. Belenyugszunk, hogy a régi képek tönkremennek s kész. Utánagondoltam a daguerrotípia készítési módjainak, áttanulmányoztam a vegyi eljárásokat, s elkészítettem a haditervet. Bezzeg jól jött most a régi-régi fotógyakorlat, az ifjúkori kísérletezések, amelyek során a legprimitívebb módszerekkel készítettük fényérzékeny papírjainkat, felszerelésünket! Semmi tudás, tanulmány nem vész kárba, egyszer megjön a haszna.
Több lehetőség kínálkozott., én a ciános eljárást választottam. Abszolút alkoholban leoldottam a képről az idők során rárakódott szennyet, zsírréteget, az évtizedek alatt képződött fátyolt. Utána desztillált vízben lemostam a képet, s 1%-os ciánkáli-oldatba tettem. Közben állandóan figyeltem, hogy tűnik elő a kép. Előbb sejtelmesen, majd határozottan kibontakozott előttem - Kossuth Lajos egyik ismeretlen fényképe. Azt a megfigyelést tettem, hogy a ciános fürdővel csínján kell bánni, mert a hosszas fürösztés nem tesz jót a képnek. Egy idő után gyöngülni kezdtek a. vonások, tehát gyorsan desztillált vízbe helyeztem, lemostam a képet. Kb. 5 perc a ciános kezelés optimális ideje.
Nagy volt az öröm, megbízóim gratuláltak a sikeres munkához - de a Petőfi-képet még mindig nem kaptam kézhez. Mert hát . . . a hivatal dolgozni akar, meg aztán  ki tudja, milyen tartós az ilyen regenerált kép", hátha még jobban tönkremegy utána stb., stb. Próbáltam érvelni, hogy hát mégis csak az a fontos, hogy a hiteles Petőfi-portré egyszer előkerüljön, akkor már jó film- vagy üvegnegatívot készíthetünk róla, s véglegesen a miénk marad a kép, még ha a daguerrotípia tönkremegy is. Hiába. Az lett a vége, hogy várjunk. Hát vártunk.
Eltelt fél év, a Kossuth-kép nem változott. Vártunk tovább. Telt múlt az idő, két évnél is több az első kísérlet óta, de az engedély csak késett. Magam is meguntam a huzavonát, nem törődtem többé a kérdéssel.
Végül 1957 elején egy tudós barátom, aki éppen Petőfi-tanulmányon dolgozott, erélyes lépésre szánta el magát, Mégiscsak hallatlan, hogy ilyen lényeges kérdésben az adminisztráción múljon a siker! Dúlt-fúlt, elrohant. Hogy csinálta, hogy nem, nem tudom, elég az hozzá, hogy pár nap múlva kezemben volt a megbízás a Petőfi-daguerrotípiával együtt. Pontosan megismételtem a Kossuth-képnél bevált eljárást, most már gondosan ügyelve a ciánfürdő időzítésére. S a kísérlet sikerült : előttünk állt Petőfi Sándor egyetlen hiteles fényképe, amelyet minden retus-beavatkozás nélkül, kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből. A drága ereklyét ma is őrzi a Petőfi Múzeum. Kifogástalan állapotban van, megnézheti bárki.
A hiteles Petőfi-portré birtokában egészen nyilvánvaló a daguerrotípiáról régebben készített és sokszorosított felvételek erősen eltorzították a költő arcát. 1870 körül Klösz György készített egy felvételt az akkor már nagyon rossz állapotban levő ezüstlemezről. Sajnos, durva retus-beavatko­zásra volt szükség, Klösz önkényesen teljesen átrajzolta a fényképet. Így aztán értizedeken át egy hamisított - jó szándékkal ugyan, de azért mégis hamisított - Petőfi-fénykép forgott közkézen számos reprodukcióban, mint  hiteles portré.
Az új, valóban hiteles ábrázolat meglehetősen eltér a korábbi képektől, s az ezek alapján készült szobroktól. A legelső, ami szembetűnik rajta: a költő szemei. Ezek a csodálatos, lángoló, világító szemek, amelyekről annyi kortárs írt lenyűgözve és megbűvölten. S a finom, pelyhedző kis bajusz, a franciás szakáll, a boltozatos homlok, mindez szépen előtűnik a kis ezüst lapon.

Szeretettel és meghatottan zárom ide, befejezésül ezt a képet. Nem az én felvételem ugyan, hanem ismeretlen pesti fényíró munkája - de azért egy kissé az én gyermekem is, hiszen a megsemmisülésből hoztam vissza. 


Fotó: Petőfi Sándor portréja, PIM tulajdona

 

Fotó-kalendárium rovatunkban ma Robert Capa 1948. március 15-én, a forradalom és szabadságharc 100. évfordulóján készült fotóját nézhetitek meg.