Richard Avedon – Observations (1959)

Richard Avedon – Observations (1959)

2012. július 13. Mai Manó Ház

1959-ben jelent meg a luzerni Camera Verlag / C. J. Bucher AG. kiadásában az egyik leghíresebb divatfotós Richard Avedon (1923-2004) Observations című könyve, Truman Capote előszavával, amelynek fordítását Lapozó rovatunkban ma teljes egészében bemutatjuk. A fotóalbum megtekinthető a Mai Manó Ház harmadik emeletén működő Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtárban és a bejegyzés végén található videón is.

avedon_observations.jpgFrom the Book: Observations, 40-41 p.

RICHARD AVEDON
/Truman Capote írása a „Camera” 1959. 11. számában/

Richard Avedon látnoki szemeiben mindennek a lényege jelenik meg; ennél több már sok lenne. Különös ismertetőjelei: barna, egyébként szerény, megtévesztően szerény szemei, melyek oly könyörtelenül tárják fel a lélek mélységéből megragadva a tűnő igazságot, egy hangulatot vagy egy tekintetet – a legmélyebben rejtettet. Mégis, mi lenne ezekből a rendkívüli szemekből s a belőlük sugárzó ideges értelemből és mindabból, amit ezek a szemek oly kényes válogatással szívnak magukba – keze munkája, a fénykép nélkül! Mert a valóságban Avedon egyáltalában nem közlékeny, ámbár kiváló társalgó. Avedont nem könnyű megismerni, igazi birodalma a hallgatás és igazi hangja a gépe. A drótkioldó kattanásában beszél csodálatos világossággal akkor, amikor egy pillanatot örökre rögzít.

New Yorkban született, és bár nem látszik annyinak, ma harminchat éves. Olyan, mint izmos, sugárzó, még nem egészen felnőtt fiatal fiú; mint egy kollégiumból alig hogy kikerült ifjú. Csakhogy Avedon sosem járt kollégiumba, High School-ra járt, ahol csodagyermeknek és kezdő költőnek számított. Már tizenéves korában volt egy boxgépe és ennek segítségével nagyon komolyan készült jövendő élethivatására. Szobájának falait a padlótól a mennyezetig újságokból kivágott Munkácsi és Man Ray képekkel tapétázta be. Avedon minden vonakodás nélkül beismeri, hogy ebben az időben egy félresikerült valaki volt. Mikor megbukott a záróvizsgán, apja – tapasztalt ember – azt tanácsolta: „No, most menj és soroztasd be magad az analfabéták közé!” Anélkül, hogy az ellenkezett volna, függetlensége érdekében jelentkezett a kereskedelmi tengerészethez. Itt kapta első fényképészeti kiképzését. Később, a háború után, a „New York for social research”-et, New Yorkban szociális kutatási iskolát látogatott, ahol egy kísérleti fényképezési tanfolyamon Alexey Brodovitch, akkoriban a „Harper’s Bazaar” művészeti vezetője tanított. Ez az együttműködés méltó volt tanítóhoz és tanítványhoz. 1945-ben Brodovitchnak sikerült különböző szerkesztőségekkel való kapcsolatai segítségével kiváló képességű tanítványát pályáján elindítani. Egy év múlva az újonc túl volt a kezdet nehézségein. Fényképei rendszeresen jelentek meg a „Harper’s Bazaar”-ban, a „Life”-ban, a „Theatre Art”-ban éppen úgy, mint kiállításokon. Ötletgazdagságuk, éles meglátásuk, fiatalos gondtalanságuk és lélegzetelállító elevenségük sok vitára adott alkalmat. Avedon azzal lett híressé, hogy mindezt egyetlen fénykép mozdulatlanságában igyekezett kifejezésre juttatni.

Eddig senki nem látott ehhez hasonlót. És mert volt kellő kitartása és fáradhatatlan munkaereje, egyszóval tehetsége, a következő tíz év alatt nemzedékének egyik legjobban fizetett és egyik legsikeresebb fényképészévé fejlődött. Ezenfelül esztétikailag is nagy hatással volt a fényképészekre, mint az Avedon-utánzók rendkívül nagy száma bizonyítja.

Avedon maga beszéli el: „Első modellem Rachmaninoff volt. A nagyszüleim házában lakott. Akkortájt 10 éves voltam és Rachmaninoff lakásához vezető hátsó lépcsőn szerettem a szemetes vödrök között bujkálni. Órák hosszat üldögéltem itt és lestem, hogyan gyakorol. Egy napon az az ötletem támadt: csengess be az ajtaján! – Megkérdeztem, szabad-e őt lefényképeznem a boxgépemmel és nem kismértékben ez a felvétel lett az alapja ennek a könyvnek.”

És most magáról a könyvről! Ez tulajdonképpen Avedon eddigi termelésének a legjavát foglalná magában saját és egy pár tőlem származó megjegyzéssel. Lehetetlennek látszik képeiből valami végleges kollekció összeválogatása. Elsősorban azért, mert Avedon mappái túlságosan nagy anyagot jelentenek, másodsorban pedig a válogatást az nehezíti meg, hogy ő szinte valami kényszer hatása alatt újból és újból úgy érzi: tovább kell küzdenem magamat és kopogtatnom kell egy még ismeretlen Rachmaninoff ajtaján – azaz valamelyik olyan személyiségnél, aki érdeklődését felkeltette. A válogatásnál talán az a szempont vezetett, hogy a képek híres és jelentős embereket ábrázoljanak. A válogatás azonban még ebből a szempontból is önkényes és bennük az az egyetlen közös vonás, hogy Avedon ezekről az emberekről azért készített felvételt, hogy róluk nyilatkozzon.

Úgy látszik, mintha Avedon az arc mögül igyekezne valamit elővarázsolni. Gyakran fordul öregedő modellekhez, még a középkorúaknál is szívesen keresi a sors által rajzolt szarkalábak nyomait. Nem csoda, hogy sokszor rosszindulattal vádolják őt. Avedon azonban bevallja: „A fiatalság engem nem indít meg, ritkán látok valódi szépséget egy fiatal ábrázatban, de meglátom a szépet Maugham lehúzott szájaszögletében és Isak Dinesen kezeiben. Mi mindent takarnak ezek és mi mindent lehetne ezekből olvasni, ha mindig értenénk az olvasáshoz. Az az érzésem, hogy az ebben a könyvben ábrázoltak közül sokan földi szentek. Megszállottak, valami feladat megszállottai, a tánc, a szépség, a mesélés, a rejtvényfejtés vagy akár az utcai mutogatás megszállottai. Zavattini szája és Escudero szeme, Marie-Louise Bousquet mosolya olyan, akár az aszkétáké.”

Egy délután Avedon a műtermébe kéretett. Olyan helyre, mely zúgni szokott az izzólámpáktól, kimerült modellektől, izgatott segédektől és telefoncsengéstől. Ezen a télies vasárnapi délutánon azonban békés menedékhez hasonlított, míg a hó nyomai az üvegtetőn úgy rajzolódtak ki, akár a macska lábnyomai. Avedon lehúzta a cipőit és átadta magát az arcmások hullámzó tömegének. Egyeseket az öröm és gondtalanság gyújtotta nevetés világította át, másokon lelkük lázadását igyekezett tükrözni, megint másokon a teremtőerőt vagy az isteni bájt és megint másokat teljesen földi valóságában, elhagyatottan vagy a tébolytól zavartan. Arcok áradata, összevegyítve saját vízióival. A képek, mint óriási játékkártyák feküdtek sorjában és befedték a műterem fehér padlóját. Ez volt a könyv számára véglegesen kiválogatott képek gyűjteménye. Amikor a kiválogatottaknak ezt a kertjét óvatosan bejártuk, s a sorok között óvatosan fel-alá sétáltunk /mindig úgy, mintha az emberek felsóhajtanának lábunk alatt – óvatosan, hogy rá ne lépjünk egy arcra vagy széjjel ne nyomjunk egy orrot/ Avedon így szólt: „Sokszor úgy tűnik nekem, mintha ezek a képek csak önarcképek lennének. Hogyan is kell ezt szavakba foglalnom: engem az emberek lényének a magja mozgat meg, de amit abból megtartok, az az én saját lényem.”

Kezére támasztotta állát és tekintete dr. Oppenheimertől Peter Dacy-ig: „Gyűlölöm a gépeket, azok csak akadályok, mindig utamban állnak! Azt szeretném, ha egyedül a szemeimmel, a saját szemeimmel tudnék alkotni!” Amellett rámutatott egy fényképnek, Louis Armstrong portréjának három másolatára és megkérdezte, hogy nekem melyik tetszik a legjobban. Míg ő rá nem mutatott a különbségre, nekem úgy tűnt, hogy a három kép három iker. Az egyik egy árnyalattal sötétebb volt, mint a másik, míg a harmadikról egy árnyékot előzetesen retusált. „Igazán jó képet kapni – mondotta határozott hangon olyan erővel, mint aki a tökéletességre törekszik – olyan képet, ami mindent kifejez, amit az ember kíván, gyakran nehezebb és veszélyesebb, mint maga a felvétel. Ha fényképezek, azonnal tudom, hogy a kép sikerült-e. De azután a képet a gépből kivéve napvilágra hozni, az más kérdés. Néha egyetlen képről 60 másolatot is készítek és készítenék százat, ha ez a legkisebb javulást jelentené, ha ezzel láthatóvá válna a láthatatlan és ha a belső jobban kifejezésre jutna.”

Végül elértünk az utolsó sorig. Megálltunk és áttekintettük az egész csillogó fekete-fehér mezőt, Avedon szőlőhegyének 15 évi termését. Ő csak a vállát vonta: „Úgy van ez és nem másképp. A vallomás, amit tenni akarok, rajta van ezeken az arcokon. Legalább is – fűzte hozzá és akaratlanul is összeráncolta a homlokát, mely most kifejezésre juttatta személyiségét, ami a legjobb értelembe nagyravágyó és arra vágyó, hogy elérje valaha a valódi megnyugvást – legalább is úgy remélem…”


Forrás: Fényképművészeti tájékoztató. 1961/1. Kiadta a Magyar Fotóművészek Szövetsége

 

Book: Observations, Photographs by Richard Avedon. Comments by Truman Capote
Design: Alexey Brodovitch
Date: 1959