Székely Aladár (1870-1940)

Székely Aladár (1870-1940)

2013. január 14. Mai Manó Ház

Dührkoop realista portréművészete adott ösztönzést Székely Aladár (1870-1940) újító munkásságának is. Fellépése előtt a fényképezés Magyarországon már több mint hatvan éves múltra tekintett vissza, és jó néhány igen szép, művészi minősítést érdemlő, a fotó egyetemes története szempontjából is élenjáró portrét, táj- és városképet, zsánerképet ismerünk a XIX. századi anyagból. A világszínvonalat azonban Székely Aladár portréművészetében érte el a magyar fényképezés. 

001.jpgFotó: Székely Aladár: Önarckép, é.n.

Székely azok közé az alkotók közé tartozott, akik már a festőiség hegemóniája idején egyengették a fotóművészet önállósodásának útját. Nemcsak a hazai fényképészet provincializmusán és a nemzetközi portréipar konvencionális szellemén emelkedett felül, hanem látásmódjának és alkotásbeli módszereinek következetes fotószerűségével is. Annak ellenére, hogy jól rajzolt és festett, nem a festészet utánzásával akarta a fényképet művészivé nemesíteni. A portré műfajában a fotóművészet egyik nemzetközi jelentőségű újítója volt. Működése idején a század első két évtizedében forradalmi változások voltak a magyar irodalomban és művészetben. Székely barátja és értője kora művészetének, s nemcsak megörökítője, hanem méltó részese e nagyot akaró és teremtő generációnak. Képeinek legfőbb értéke az emberábrázolás igazsága, realizmusa. Mindig az ábrázolt személy karakteréből indult ki, a szerint választotta ki a helyzetet és a magatartást, hogy megfigyelései alapján mit talált a modell legjellemzőbb tulajdonságának. így az ábrázoltra kényszerített beállítás helyett modelljei őszintén nyújtják önmagukat. Székely a fénykép valóságerejével, a kiemelés és sűrítés fényképi lehetőségeivel élt, s igaz képet rajzolt modelljei külsejéről és lelkiviláguk jellegzetes megnyilvánulásairól egyaránt. Ady Endre így értékelte ezt a realista módszert: „A Székely Aladár gépje pedig nem afféle mulatságos és kevés lelkű gép: egy nagyon kifejlett művész-érzésű ember dirigálja kedve-művészete szerint... aki íme elmondja esetleges és hiábavaló pózainkon innen is - hogy kik vagyunk."

004.jpgFotó: Székely Aladár: Engesztelés, Budapest, é.n. (forrás: flickr.com)
Grégász Miklós amatőr régifotó gyűjtő tulajdona

Művészi célját „Írók és művészek" című albumában (Budapest, 1914) így fogalmazta meg Székely: „Új szempontokból az arcképfotografálást művészi feladatok szolgálatába állítottam és az életnek, a valóságnak, az emberek egyéniségének jellemző igazságait igyekeztem szemmel, fénnyel és képpel reális portréimba felfogni és a jövőnek megóvni.” Az előszóban Ignotus sorai bizonyítják, hogy mennyire szokatlan, újszerű volt Székely valósághű ábrázolása: „persze ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók - ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát - de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet." Ady is igaz, kérlelhetetlen és művészi képeknek nevezte Székely portréit.
Valóságábrázolásának kérlelhetetlensége azonban nem naturalizmust jelent, mert mindig kiemelte a számára lényegest a lényegtelen részletekből. Elválasztotta az emberileg jellemzőt az esetleges, külsőséges mozzanatoktól. Abban szárnyalta túl Dührkoop-ot és realista kortársait, hogy nem kereste a túlzottan hétköznapi, zsánerszerű szituációt, esetleges pillanatnyiságot. A temperamentum érzékeltetésére viszont fölhasználta a jellemző testtartást vagy gesztust. Ez azonban sosem egy bárkinél előforduló, mindennapos cselekvés, hanem mindig az adott egyénre jellemző megnyilatkozás. Előadásmódja rendkívül egyszerű, nem élt semmilyen öncélú világítási vagy anyagábrázolási hatással. Formáló eszköze, a fény csak arcokat, kezeket emel ki, az anyagszerűség és az élesség többnyire ott jelentkezik, ahol az ábrázolt ember karakterének sűrített kifejezése azt megkívánja. 

002.jpgFotó: Székely Aladár: Ady és Csinszka, 1915. PIM ltsz. 5454 

Emberábrázoló művészetének legtöbbet megfogalmazott témája Ady arca volt. Az „Ady-album" mindegyik lapján az arc és a kéz kiemelésével mutatta meg az embert. Legtömörebben talán Ady könyöklő arcképén. A szoborszerű fej és a csontos ököl stilizáltságtól mentes, plasztikus, realisztikus bemutatása, és a sötét alapból a környezet teljes elhagyásával történő kiemelés erőteljes sűrítést eredményez. Hasonló eszközökkel élt egyik lírai alkotásán, a Babits portrén. Minden részletet, plasztikát az arcra összpontosított, melynek fókuszában a költő mélységesen emberi kifejezésű, viaskodó költészetét tükröző szemei uralkodnak, minden más életlenül olvad a sötétbe. A fiatal Bartók arcképén középtónusokkal, lágy fényekkel formált, de itt is mindent a szuggesztív tekintetbe sűrített: erős ellentéteket - erőt és költőiséget, nyugalmat és lendületet, harmóniát és dinamikát.
Képeinek egy részén, mint az említetteken is, statikus helyzetben fényképezte modelljeit Székely. Ezek az ábrázolások csak a külső mozgás szempontjából statikusak, mert a kifejezés feszültségteremtő ereje képei belső dinamikáját biztosítja. Másokat cselekvés közben, a jellemzést kiegészítő, gazdagító pillanatszerűség állapotában örökített meg: Ujházi Ede, szájában az elmaradhatatlan szivarral, önfeledt mozdulattal, Fényes Adolf épp szokásos sétájára indul, Ambrus Zoltán összefonja karját, töpreng, Vedres Márk szobrára tekint. A szobrásznak és művének meghitt kapcsolata fejeződik ki Vedres gyengéd mozdulatában, az alkotás szépségében elmerülő, fürkésző tekintetében. 

005.jpgFotó: Székely Aladár: Bartók Béla, Kodály Zoltán és a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes
(balról jobbra: Kerpely Jenő, Waldbauer Imre, Molnár Antal és Temesváry János), 1910 

Székely_Ady_Babits.jpgFotó: Székely Aladár: Babits Mihály és Ady Endre,
A kép az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona http://www.oszk.hu
digitalizálás: Török Máté

(forrás: fotomuveszet.com; commons.wikimedia.org)

Forrás: Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.

Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez