Az új irányzatok kölcsönhatása

Az új irányzatok kölcsönhatása

2013. március 04. Mai Manó Ház

Az avantgárd irányzatok jellegzetességei többnyire nem tisztán jelentkeztek az új fotóművészetben, hanem szerencsésen vegyültek. A legnagyobbak munkásságában együtt jelentkeztek az egymásnak részben ellentmondó, de egymást kiegészítő törekvések. Egyrészt távolodás a tárgyi kiindulóponttól, a realitástól, vonzódás a felfokozott ábrázoláshoz az expresszionizmus hatására. Másrészt a tárgyak lehetőségig természethű, anyagszerű ábrázolása részletes tónusskálával és tűéles rajzzal az új tárgyiasság szellemében. A két irányzat összeolvadása, együttes hatása eredményezte az új fotóművészet változatosságát, sokszínűségét


Fotó: Pécsi József: Hal citrommal, 1928. (MFM)
 

Az új tárgyiasság biztosította, hogy a fotó nem szakadt el a valóságtól, az expresszionizmus pedig megakadályozta, hogy a tárgyias képek naturalizmusba torkolljanak. E kettő eredményeként – mint Hevesy Iván megállapította: „a felszabadulás nemcsak a fényképezés tárgykörének bátor kiszélesítésében jelentkezett, hanem a fényképi formálás új módszerében is: perspektivikus beállítás, nézőpont, felvétel iránya, fények és árnyékok elosztása, a kép síkszerű vagy téri felépítése: mindezekkel legteljesebb szabadsággal élt az új fotóművész, kénye-kedve, irányító és alakító képzelete szerint. Az új fényképművészet legjava alkotásainak éppen ez adta varázsát és vonzóerejét: nagyon a valóság közelébe férkőztek, de ugyanakkor nagyon el is tudtak távolodni a valóságtól, igen reálisak és stilizáltak egyszerre."
Az új tárgyiasság magába olvasztotta az expresszionizmus vívmányait, gyökeres átalakulást és messze ható következményeket hozott a fotóművészetben. A fotó megelőző 80 éves története során csak egy-egy művész tudott önállósulni a festészet hatása alól, és egymástól elszigetelve rátalálni néhány sajátosan fényképi kifejezőeszközre. A világháború után viszont a világ minden táján, szinte egy időben támadt igény a festőiségtől való elszakadásra, az önálló nyelvezetű fotóművészetre. Az új irányzat kiváló képviselőjének, Pécsi Józsefnek (1889-1956) 1916-ban írt sorai bizonyítják, hogy a magyar fotóművészet is bekapcsolódott a nemzetközi fejlődésbe: „Valamely festészeti remekműnek fényképészeti úton való szolgai másolása csak nevetséges s mindig összeroskadó erőlködés marad. A fényképezésnek megvan a maga határozott formanyelve, mellyel sok szép gondolat fejezhető ki. A festészeti technika külsőségeinek utánzása a modern fényképezés legveszedelmesebb eltévelygése… Miért is lenne valamely fotó olyan, mint egy tusrajz, vagy mint egy több dúccal nyomott metszet? Miért kell ennyire eltorzítani a kifejezési eszközt, mely a maga tiszta voltában minden mástól megkülönböztetett módon, egyénien tárhatja mondanivalóját a szemlélő elé?"

Forrás: Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.

Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez