Kolta Magdolna (1958-2005)

Kolta Magdolna (1958-2005)

2015. június 01. Mai Manó Ház

Gyász. Beszéd.
dr. Kolta Magdolna meghalt
Ugye ez nem a lélekharang? – kérdezte Magdi, amikor tegnap délután megcsöndítettem a könyvespolcon lévő kis bronzcsengőt, mely korábban a bejárati ajtó fölött lógott, köszöntve a be- és kilépőt. Nem, dehogy, ez a remény csengettyűje mondtam, és valóban úgy is gondoltam. Tudtam, biztosan tudtam, de belül nem hittem, hogy Magdi halálos beteg. Fittyet akartunk hányni orvosokra, kémiára és biológiára, azt hittük, hogy az, amit mi ketten, közösen ilyen nagyon akarunk, az meglesz, miként oly sok dolog eddig az életben, a fotómúzeumtól a Manóházig, félszáz könyv és megszámlálhatatlan kiállítás. Mindmegannyi egészen reménytelen feltételek mellett lett párját ritkítóan szép és értékes. Még halála napján is dolgoztunk otthon, a számítógépe előtt. Terveztük, hogy ha leveszik törött kezéről a gipszet, akkor elmegyünk Párizsba egy hétre, a Benedek Csaba által felajánlott lakásba. Már a dátumot is kitűztük, június 15-én indultunk volna. Ez a beszélgetés a halála előtti nap délután négykor volt. Másnap hajnali négykor már halottan feküdt az ágyán, kis kékcsíkos trikójában. Bal keze keményen ökölbe szorítva. Az utolsó utáni pillanatig nagy harcos, óriási akaratú ember volt. 46 év és 8 hónap adatott meg neki. Két évvel fiatalabban halt meg, mint anyu. Mi lesz most? Miért, miért, miért ez az egész? Vigyáznom kell, hogy ne magamat sajnáljam, ahogy ilyenkor önkéntelenül is teszi az ember, hiszen őt érte a legnagyobb veszteség, ő mindenét, az életét adta.

magdibankutienvargak.jpgFotó: Varga Katalin: A Mai Manó Ház alapítói: Kincses Károly, Kolta Magdolna, Bánkuti András, 1998 

Szinte napra pontosan öt esztendeje, hogy egy rutin vérvizsgálat megállapította, mielofibrozisa, súlyos vérképzési rendellenessége van. Akkor még nem tudtuk, hogy ebbe bele lehet halni, hogy a maximális túlélés öt év, nem tudtuk, hogy járulékosan Langenhans szarkómát fog kapni, amitől minden porcos, csontos része elrákosodik, s amelynél agresszívebb, gyötrőbb kórt keveset ismerni. Úgy éltünk a teljes öt év alatt, és végül úgy is halt meg, hogy egy -de tényleg egyetlen egy- mondat sem hangzott el közöttünk, hogy a Kór, és nem mi győzünk. Miként annyi más reménytelen dologban is az alatt a 16 év alatt, ami szövetségünk kezdetétől Graz-tól 2005. június 1-je hajnaláig eltelt.
Szörnyű. Élek, mozgok, kábán teszek-veszek és közben azt gondolom, semminek semmi értelme így. Ezt még majd végig kell gondolnom, gyakran mondtam már eddig is, hogy a múzeumcsinálás semmi más örömöt nem tartalmaz már, mint a Magdival való együttdolgozás fantasztikus érzését. Azt többek között, ha én éppen kitaláltam valamit és elkezdtem neki mondani, be sem kellett fejeznem és válaszolta: már éppen írom, s az született a klaviaturán villámként kopogó ujjai alatt, ami pont arról és pont úgy szólt, mint az én kósza megérzésem, csak ennek formája is volt, az ötlet konkrét testet öltött munkája nyomán. Ha summázhatnám, miért csináltunk jó fotómúzeumot másfél évtized alatt, talán erre a kiegészítő, egymás tudására épitő, feltétlen bizalmon és elfogadáson alapuló munkamenetre és a rengetegnél is rengetegebb, munkaterápiaként végzett dolgozásra kell gondoljak és az ezeket mindig követő cinkos egymásranézésből: na ez is megvan, ezt is megcsináltuk, gyerünk tovább.


hcb_kolta_kincses.jpgFotó: Ferdinando Scianna: Kincses Károly, Kolta Magdolna és Henri Cartier-Bresson, Arles, 1998

Irom és mondom ezt azért hogy kiírjam, kibeszéljem mérhetetlen fájdalmamat. És közben velem szemben a másik asztalon még minden úgy van, ahogy aznap délután hagyta Magdi. Felfoghatatlan, vagy nagyon is felfogható, hogy soha többé nem ül ehhez az asztalhoz (sem) többé, hogy elvesztettem az Emberemet, akivel együtt kellett volna még sokáig élnünk és meghalnunk. Ő elment, én meg mi a francot akarok még? Színpadias a dolog, kivülről látom ugyan magam, de én most mégis, itt ülök belül, alig egy hete cipelte le négy hullaszállító Magdi testét abba a lepedőbe csavarva, amelyiket a mentősök utolsója kért, hogy dolgukat nem elvégezve, még leterítse vele szegény lányt. Harminc percen keresztül próbálták újraéleszteni, oxigénnel, elektrosokkal, szívmasszázzsal, de nem, abbahagyta. Borzasztó, és talán mégiscsak jobb így, minthogy összetört bordákkal, infúziós csöveken lógva, még néhány nappal meghosszabbították volna a szenvedéseit. Mert amin az utolsó másfél évben átment, AZ NEM EMBERNEK VALÓ VOLT. Két és fél óránként vette be az Algopirineket, de a két fájás közti rövid szünetekben mosolygott az arca és bizakodott, dolgozott és tervezett, de jött az újabb rettenetes fájdalom. És ez igy folyt több mint egy éven keresztül, éjjel-nappal, két és fél óránként. Naponta 10 szem, egy év alatt 3650 fájdalomcsillapító. Képzeljék egy pillanatra maguk elé. Biztos van olyan gyógyszertár, mely nem forgalmaz ennél többet egy év alatt sem.

Meghalt Magdi. Akkurát lehúztam utolsó ágyneműit, összehajtogattam őket és betettem a szennyeskosárba. Ki fogom őket mosni. Megtanulom, hogyan kell beállítani a mosógépet, mert már egykezes, gipszeltkezű korában is mindig ő tekerte a megfelelő helyre a tárcsákat, az én dolgom csak a ki- és berakás, meg a mosóporok beöntése volt. Mindent meg kell csinálnom, még azt is, amiben mindezidáig vakon rá hagyatkoztam. Hogyan élek együtt a nincsével? Anyu halálát még valahogy feldolgoztam, bár nagyon szerettem, de tőle, már erősen felnövekvőben, 25 évesen, inkább távolodtam, míg Magdihoz minden nap -és tényleg minden nap- közelebb vitt. Olyan emberséggel, erővel, derűvel, szorgalmas tevéssel viselte halálos betegségét, amilyet én még nem láttam, amire rajta kívül senki más nem lett volna képes. Fel kell végre nőjjek!

Jó, egyezzünk meg, ne jöjjön haza, de legalább hívjon fel. Nem telt el évtizedek óta egyetlen olyan nap sem, hogy ne találkozzunk, de legalább ne beszéljünk telefonon. Most egyik sem? Meglehetős igazságtalan. Tegnap ilyenkor még eszünkbe sem jutott, hogy az átlagosnál nagyobb baj lehet. Lett. De erre ma már csak én gondolok, ő nem.

Aztán, amikor a bádogkoporsósok is elvitték Magdit, a szülőket is lekisértem az autóig, s azt mondtam a két derék, mélyen elkeseredett öregnek, hogy bár elvesztették egyetlen lányukat, de engem nem, -mintha ez kárpótolná őket veszteségükért egy fikarcnyit is-, utána visszajöttem a lakásba és nagyon nem találtam a helyem. Elhatároztam, hogy lefényképezem még azokat a nyomokat, melyek erre az utolsó szörnyű, de ugyanakkor nehezen felejthető éjszakára emlékeztetnek. A haláltusában feldúlt ágyat, az utolsó tárgyakat, melyek még kevéssel azelőtt az élethez kapcsolták őt. Amint az éppen három évtizede hibátlanul szolgáló, fekete Olympussal a tekercs utolsó kockáját ellőttem, felakadt a tükre, s vége lett. Neki is. Ha akarom, jelkép értékű ez is, de mire megyek vele, ha nem éppen Magdinak mondhatom el ezt a történetet?

Azt mondják, hogy megváltásként érte a halál, de ez nem igaz, nem volt ez neki megváltás, bár nagyon hosszú, emberpróbáló és hősies harcot vivott a betegségei ellen, napra pontosan öt éven keresztül. Már mondtam, hogy halála előtt néhány órával még dolgozott, összeállította a festő-fényképészek kiállítás címlistáját, elintézett egy elszámolást az NKA felé. Utána feküdt csak le, hogy aztán soha többé ne keljen fel. Az ő élete -az utolsó négy óráját leszámítva- értelmes, cselekvő és örömökkel is teli, teljes élet volt, ezt én tudom igazán, a társa. Ilyen életet nem lett volna szabad 46 évesen elhagyni, és ő nem is akarta. Már öntudatlan állapotban volt, amikor bal öklét görcsösen összeszorítva, még mindig küzdött, hogy visszatérjen onnan, ahonnan már nincs út visszafelé.

Mi meg eggyel kevesebben maradtunk megint ideát. (Kincses Károly, 2005. június)

koltamagdisirja060826.jpgFotó: Kincses Károly: Kolta Magdolna sírja, 2006. augusztus