Gyermekfotografálás (1934)

Gyermekfotografálás (1934)

2015. július 04. Mai Manó Ház

Júliusban a gyerekfényképezés a témánk. Lapozó rovatunkban ma Vándor Kálmán - a Magyar Fotografia lapban megjelent - Gyermekfotografálás című írását olvashatjátok. 


58715.jpg
Fotó: Csoportkép gyerekekkel és kutyával, 1934 (Zsilinszky Sándor/fortepan.hu)

Mikor az ember látogatóba megy olyan helyekre, ahol a férj és a feleség egyúttal papa és mama is, a látogatásnak mindig van egy kellemetlen epizódja. Ez a kellemetlen epizód az, hogy miután a vendéget a gyermek természetes bájában már meggyönyörködtették, odavezetik a falhoz vagy bedugják az orrát egy albumba, ahol fényképeken mutatják be mégegyszer az apróságot, akit természetben látott. Szinte kétségbeejtő, hogy milyen elkényszeredett és kétségbeesett, majdnem ostoba formában ugrik elénk az album lapjairól az apróság, aki az életben tele van bájjal, szépséggel, természetes ügyességgel. Egy emberpalánta, aki kacag, aki ugrál, aki táncol, aki él, megmeredve, kicsavart kezekkel, lábakkal, azt mondhatnám, kényszerzubbonyba dugva, néz ránk elrémült képpel a fényképekről. Ez a kellemetlen látvány csak rossz érzést válthat ki az emberből. Sőt nemcsak rossz érzést, hanem egy elhatározást is. Jelesen azt, hogy ha csak így lehet fotografálni gyereket, akkor be kell tiltani minden gyerekfotografálást. Mert a természet ellen való vétek az életnek olyan megcsúfolása, amit ezek a gyerekfotográfiák végeznek. Azután pedig a gyermek megkínzása, idegessététele az eredménye minden ilyen felvételnek. Talán nevetséges, amit mondok, én azt hiszem, annak az embernek, aki merészel gyereket fotografálni, nagy psychiaternek, orvosnak kell lenni, amellett nagyszerű pedagógusnak is, mert ha nem az, akkor ez a fotografia nem sikerülhet. Gyerekfotografus boltja pedig legyen egy kis gyerekmennyország. Kacsalábon forgó kastéllyal, huszársapkával, trombitával, ami szól, vonattal, ami megy és mindennel, ami a gyerek szívének kedves. Mert azok, akik felkészültség nélkül gyereket fotografálnak, ott vesztik el a csatát, hogy nem psychiaterek, sem pedagógusok. Azt hiszik, az a gyerek is felnőtt, úgy ültetik oda a masina elé, ahogy egy zupásőrmester, vagy a rendőrségen egy többszörös betörőt. Gyerekkel ezt megcsinálni nem lehet. Mert amilyen kedves emlékünk egy igazán sikerült gyerekfotografia, olyan fájdalmas dolog a megkövesedett gyerekrémület. Aki gyereket fotografál, az ne beszéljen a fényképezésről. Indítsa meg a kacsalábon forgó kastélyt és amikor a gyerek arca boldogan kiderül, akkor kapja le. Nem tudom, én azt hiszem, csak így lehet gyermeket fotografálni. Csak így lehet természetes a gyermek, mert hiszen mi a gyermek természetessége? A játéka. Aki megmagyarázza, hogy „édes fiam, én most téged fényképezni foglak”, az ne fényképezzen gyereket. (Irta: Vándor Kálmán, megjelent: Magyar Fotografia, XIV. évfolyam, 1934. szeptember 1. 3-4. o.) 

Lapozó rovatunk korábbi részében a Fotóriportertenyésztésről olvashattatok, az 1935-ben megjelent írást ITT találod.