Polixeni Papapetrou: Álomőrzők (2011-2012)

Polixeni Papapetrou: Álomőrzők (2011-2012)

2015. november 03. Mai Manó Ház

A tengerparti sziklán csíkos pizsamás férfi áll a széllel szembe hajolva. Teste fiatalnak tűnik, de mégis járókeretre támaszkodik. Arca öreg, a testéhez képest túl nagy és kicsit groteszk. Ő a Hullámszámláló. Polixeni Papapetrou Álomőrzők (Dreamkeepers) című sorozatának szereplőihez hasonlóan a teste fiatalos, de az arca öreges: egyszerre fiatal és öreg. Az Álomőrzők mereven néznek maguk elé, várakozással tekintenek a jövőbe. Vagy inkább nosztalgiával a múltba? A tengerpart vagy a hegytető időtlen háttere ezt a kétértelműséget tükrözi, a tájon keresztül az akadályok leomlását és a határok elmosódását visszhangozza. 

pp001.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Wave Counter, 2011, from The Dreamkeepers 

Az 1960-ban született ausztrál fotográfusnő, Polixeni Papapetrou művészi tevékenysége során több mint 10 éven át gyermekeivel és az ő barátaikkal dolgozott. A gyermekek növekedésével és külső átalakulásával párhuzamosan szerepeik és a környezetük terei is változtak. Az Álomőrzők köztes terét a kamaszkor esetlen fejlődése járja át. Életünk bénítóan öntudatos, de mégis erősen önmegvalósító időszakával párhuzamba állítva Papapetrou részben a valóságot, részben a képzeletet alkalmazza, amelyből az irrealitás, az őstípus tere alakul ki. A serdülő szereplőket itt a maszkok által biztosított névtelenség választja el valódi önmaguktól és lehetővé teszik számukra, hogy mindnyájunkat képviseljenek. Papapetrou ezzel arra kér minket, hogy vegyük figyelembe, hogy az álarcok – akár jelképes, akár szó szerinti értelemben – nemcsak elrejtik személyazonosságunkat, hanem ugyanakkor kibővítik és átalakítják azt. Ezt teszik az öreges maszkok az Álomőrzőkben, amikor összekeverednek a serdülőkorral és a szereplők meghökkentő megjelenésük ellenére csendesen az öntudatosság hiányát sugározzák. Enyhe pátoszt keltenek saját átalakulásunkra, illetve a testünkön és a lelkünkön végigjátszó időre emlékeztetve. A két különböző életkor absztrakt találkozása a lappangó bölcsességet és önmagunk elfogadását jelezheti, amely csak az érettséggel adatik meg vagy életünk ciklikusságát mutathatja, amely elkerülhetetlenül visszavisz minket sérülékeny ifjúságunkhoz. Az alkotás mindkét esetben a gyermekkor feladásának erőteljes testamentuma. 

pp002.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Lighthouse Keepers, 2011, from The Dreamkeepers 

Polixeni Papapetrou alkotásaiban a gyermekek különleges és figyelemreméltó világával azonosul. A gyermekeket úgy tekinti, mint akik „két világ”, a csecsemőkor és a felnőttkor között léteznek. Azonban az azonosuláson túl a művész olyan fantasztikus világokat hoz létre, amelyeket csak felnőttek értenek igazán és csak ők tudnak hozzájuk viszonyulni. „Gyakran életünk átmeneti helyei a legkreatívabbak; amikor válaszokért küzdünk és érthetőségre törekszünk, de sokszor mindenen kétértelműség és zűrzavar uralkodik. A mesékhez hasonlóan Papapetrou is az abszurditás segítségével szimbolikusan értelmezi a világot, amelynek megértésére törekszik.” Susan Bright. A világok között (Between Worlds) című kiállítás katalógusa 2009. 

pp003.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Holiday Makers, 2011, from The Dreamkeepers 

pp004.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Wanderer No. 3, 2012, from The Dreamkeepers 

pp005.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Lantern Keeper, 2012, from The Dreamkeepers 

pp006.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Joy Pedlars, 2011, from The Dreamkeepers 

pp007.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Mystical Mothers, 2011, from The Dreamkeepers  

pp008.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Mender, 2011, from The Dreamkeepers 

pp009.jpgFotó: Polixeni Papapetrou: The Photographer, 2011, from The Dreamkeepers 

(forrás: artblart.com)

Az emberek többsége a fényképeken egy „álarcot” ölt magára, amellyel ki szeretné fejezni egyéniségét, identitását a külvilág és az utókor számára egyaránt. Inge Morath és Steinberg barátsága 1958-ban kezdődött egy munka kapcsán, amikor a fotográfusnő otthonában kereste fel Steinberget portrékészítés céljából. A karikaturista egy saját készítésű, papírzacskóból kivágott maszkban nyitott ajtót Morathnak. Az első találkozásból munkakapcsolat, majd hosszú éveken át tartó barátság alakult ki. 1959-től a ’60-as évek elejéig dolgoztak együtt a papírálarcos portrésorozaton, amelyekhez különböző egyéneket és csoportokat hívtak meg, hogy aztán Steinberg maszkjait viselve pózoljanak Morath kamerájának. A világhírű sorozat képeiből ITT találsz egy válogatást.