Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984 (online könyv)

2015. november 12. Mai Manó Ház

Szilágyi Sándor egy olyan korszak, azon belül is egy olyan terület feldolgozásába kezdett bele, ami már csak azért is tekintendő komoly vállalásnak, mivel forrásanyagok vagy korábbi (akár egykorú) elemző munkák alig-alig fordulnak elő, eltekintve néhány, azóta alapvető fontosságúvá vált, meghatározó írástól. Ez a magyar fényképezés (azon belül, Szilágyi szóhasználatával élve, a „fotóművészet”) egyik legösszetettebb és sokak számára talán a legizgalmasabb korszaka, amely valahogy elkerülte eddig a kutató tekintet figyelmét. Ez a korszak – Szilágyinál kissé kitágítva, az 1965–1984 közötti évek – egyben a magyar művészet egyik legtermékenyebb, „legeredetibb” időszaka is, és bár a magyar neoavantgárd és underground egykori tevékenysége sem tekinthető túlreprezentáltnak a szakirodalomban, mégis valamivel jobb helyzetben van, mint az azon belül és kívül létezett és gyakorolt fényképezés. Ezek miatt Szilágyi könyve mindenképpen fontos és régóta hiányzó kezdeményezés, és alapul szolgálhat a későbbi kutatásokhoz.

A hatvanas–hetvenes évek fordulóján azonban történt néhány esemény, amik miatt sokan bepillanthattak a rendszer által „mutogatott” képek mögé. A támogatott és ki nem mondottan kötelező képalkotási sémákat immár legalább annyira elutasították, mint a szocialista hétköznapok „tematikus ábrázolását”. A fotóról és a képről ezekkel az elvárásokkal szemben mást gondoló alkotók (Lőrinczy György, Koncz Csaba, Nagy Zoltán vagy Haris László) már a hatvanas évek közepén szakítottak a fényképezés leíró jellegű formájával. A konkrét dolgokat és tárgyakat azok dologi mivoltától elvonatkoztatva mutatták. Talán szándékosan nem akartak meghatározott jelentéstartalmat társítani hozzájuk, és inkább csak képeket akartak létrehozni, olyan felületeket, amelyek nem hordoznak semmiféle információt, üzenetet és reprezentációs sémájuk eltér általában a fényképezésétől, azon belül is a dokumentáló műfajokétól. Az egyértelmű, nyilvánvaló tartalmi és formai közhelyekkel, sablonokkal szemben ezek a művek már nem adtak támpontot puszta jelenlétükkel, szinte automatikusan generálták az értetlenségből fakadó elutasítást. Pedig ekkor még csak valaminek az elutasításáról beszélhetünk az alkotók részéről. A következő lépésnek már az tekinthető, amikor a fénykép készítőjének célkitűzései között kiemelt szerepet kapott, hogy magával a fényképpel mint médiummal, képpel kezdjen el foglalkozni; illetve egy másik megközelítésben azt a látványvilágot – és ezáltal természetesen annak az életvilágnak a valóságosságát és a negédes, szentimentális, kiegyensúlyozott látványnak a hitelességét – kérdőjelezzék meg, amely megfelelt a társadalom hivatalos megjelenítési módjának. - írta Pfisztner Gábor a Fotóművészet magazin ajánlójában Szilágyi Sándor könyvéről.

Fotó: Török László: A család, 1972, Barnított fotó, 30x44 cm, MFM