Egy világhírű gyerekfotó története: W. Eugene Smith - Séta az édenkertbe (1946)

Egy világhírű gyerekfotó története: W. Eugene Smith - Séta az édenkertbe (1946)

2016. április 17. Mai Manó Ház

1946. májusában egy szép napon, amikor W. Eugene Smith (akinek EZT a képét választottátok a HÉT FOTÓJÁNAK) két kisgyermekével, Pat-tel és Juanitával az erdőben sétált, ismét fotózni próbált. „Azon a napon, amikor először próbáltam ismét felvételt készíteni, alig tudtam a filmtekercset a fényképezőgépbe betenni. Márpedig elhatároztam, hogy az első fotó élesen különbözni fog a háborús felvételektől és az élet igenlését fogja sugározni,” mondta Smith a LIFE magazin Klasszikus gyűjtemény (The Classic Collection) című riportsorozatában arról, hogy hogyan próbált a fotográfiához visszatérni.
W. Eugene Smith kétségtelenül a múlt század egyik legnagyobb haditudósítója volt. A Life fotósaként a Japán elleni amerikai offenzívát szigetről szigetre, Saipantól Guamig és Iwo Jimától Okinawáig követte, ahol aknatalálat érte és lerokkant. Háborús sebei két fájdalmas évet vettek el életéből, amikor kórházban ápolták és plasztikai sebészetre szorult. A két év alatt nem készített felvételeket és az is kétséges volt, hogy egyáltalán vissza tud-e térni a fotográfiához. Azután 1946-ban egy szép napon két gyermekével, Juanitával és Patrickkal sétálva egy napfényben úszó tisztásra érkezett:
„Miközben gyermekeimet a magas fák alatt az aljnövényzetben követtem – hogy örültek minden kis felfedezésnek! – és őket figyeltem, hirtelen rájöttem, hogy ebben a pillanatban minden ellenére, az összes háború ellenére szonettet szeretnék énekelni az életről és a bátorságról, hogy továbbra is megéljem azt… Pat a tisztáson látott valamit, megragadta Juanita kezét és előre rohantak. Egy kicsit lemaradtam a lelkes gyerekek mögött, majd megálltam. Fájdalmasan küszködtem — szinte pánikszerűen — a fényképezőgép gonosz mechanikájával. Igyekeztem nem tudomást venni a hirtelen éles fájdalomról, amely a valóságos erőfeszítés miatt újra meg újra a kezembe és a karomon keresztül a gerincembe nyílalt… nyeldekeltem, szívtam, émelyegtem, próbáltam a rosszízű szérumot a számba és a torkomba szívni és megakadályozni, hogy az a fényképezőgépre csöpögjön.
Tudtam, hogy a fotó – habár nem tökéletes és bármennyire is jelentéktelen a világ számára – jól sikerült felvétel. Tudatában voltam lelkileg, szellemileg, sőt testileg is, hogy az elmúlt elvesztegetett és elfojtott két évet az első nagy lépéssel magam mögött hagytam. 

paradise_garden.jpgFotó: W. Eugene Smith: Walk to Paradise Garden, 1946
© W. Eugene Smith/Magnum Photos


Smith-nek igaza volt a gyógyulás felé tett nagy lépésről, de a fotó jelentőségét illetően tévedett. 1955-ben a súlyosan eladósodott Smith elhatározta, hogy a fotóval a MOMÁ-ba, Edward Steichen mára már híressé vált Family of Man (Az ember családja) kiállítására pályázik, ahol a fotó a döntőbe került és a kiállítás záró képe lett. Bár A Walk to Paradise Garden középpontjában két, egymás kezét fogó gyerek áll, akik az erdő sötétjéből kilépnek a fényben úszó tisztásra, Smith természetesen nem tudhatta, hogy képe évtizedekkel később inkább szimbolizálta a dokumentarista fényképezés búcsúját a humanizmus eszméjétől, sem mint a jövő emberének egy derűsebb korszak eljövetelébe vetett reményét.

(forrás: magnumphotos.com; iconicphotos.wordpress.com)

W. Eugene Smith 1971-ben készült Minamata című megrázó sorozatát, melyben a japán higanymérgezés áldozatait mutatja be ITT találod.