Elhunyt Normantas Paulius (1948-2017)

Elhunyt Normantas Paulius (1948-2017)

2017. január 08. Mai Manó Ház

2017. január 7-én elhunyt Normantas Paulius litván származású fotóművész, aki több mint három évtizede Nyíregyházán élt.  

normantaspaulius.jpgFotó: Butautas Barauskas: Normantas Paulius, 2008 

Hazája Litvánia, ahová vissza-vissza megy, lakhelye Magyarország, amit időről-időre odahagy, de ahol igazán otthon van, az a Himalája és környéke. Be sem kell csuknia a szemét, legyen Vilniusban, Nyíregyházán, az Oktogonon vagy bárhol, hogy lássa az óriási hegyeket. Nem tud olyan mondatot mondani, bármiről is beszéljen, amiben elő ne kerülne egy érzés, egy gondolat, egy emlék, egy vágy abból a távoli, s nekünk valószínűleg már csak Paulius személyén, százezernyi fényképén keresztül megismerhető világról, amelyben ő olyannyira otthon van, mint egyikünk sem.
Míg készültem erre az írásra, elolvastam mindent, ami 1985-től megjelent róla a magyar sajtóban. Mindenki érdekes, különc, extravagáns személyiségként írta le, aki mindig úton van, fantaszta terveket dédelget, érdekes képeket és történeteket hordoz magával. Na és akkor mi van? Engem ez a világcsavargó Paulius, nem ezért, hanem másért foglalkoztat. Amiért a barátom lett, annak semmi más okát nem lelem, csak azt, hogy látom, tudom, élem az ő jóvoltából, hogy nemcsak vágyni lehet a szabadságot, álmodni róla és nyavalyogni, ha nincs, hanem meg is lehet azt élni. Ember módjára. De ennek nem az a feltétele, hogy legyen sok pénzünk, s annak segítségével eljuthassunk a világ bármely egzotikus pontjára. Nagyon nem. Az ilyen emberek ugyanis nem szabadok, bármit is hisznek magukról. Ugyanolyan rabszolgák ott is, mint itt. Az igazi szabadság ugyanis belül kezdődik és ott is végződik, tanítja minden mondatával, tettével a buddhizmus türelmével, sámánoktól eltanult hevületével Paulius. Élete nem másra példa, mint egy szabad, független ember útkereséséről egy nem szabad és nem független világban.
Helyettünk elment és lefényképezte finn-ugor pereputtyunkat. Megmutatta nekünk az osztyák, udmurt, mordvin, vepsze, nganaszan, majd a szamojéd, enyec és nyenyec szegény rokonainkat, akiket mi évszázadok óta csak lesajnálunk jobbára. Megjárta Benyovszky Móric útját Kamcsatkába, Kőrösi Csoma Sándorét Peshawartól Dardzsilingig, kíváncsi volt, merre járt Stein Aurél, megkereste a rizsföld gátját, ahol Robert Capa felrobbantotta magát, s megtalálta azt az idős vietnámi apókát is, aki elhelyezte az aknát. De járt Burmában, Thaiföldön, Kambodzsában, Bhutanban, Tibetben, Nepálban, Pakisztánban, Kínában, a volt Szovjetunió számtalan szövetségi államában és még ezer helyen. Mindenhol fényképezett nekünk.
Kiadott legalább 9 könyvet, kapott számtalan elismerést, kitüntetést, magyart, litvánt vegyesen, kiállításainak száma itthon és külföldön a százat is jócskán meghaladta már. Háromszor találkozott a dalai lámával, lenézett majd hatezer méterről a világra, ahová a saját két lábán jutott fel, nem hogy vitték, na azt azért mégsem. Kalandok, barátok és ismeretségek kötik a világ legtávolabbi pontjaihoz, de én mindezekért nem irigylem. Ha valamiért mégis, akkor hitéért, magabízó céltudatosságáért, függetlenségéért, a vele folyamatosan társalgó szellemvilág nyújtotta kivételes tudásáért, melynek révén megtalálta saját belső útját. Lehet, hogy meg kell tennie mindenkinek a Paulius által végiggyalogolt sok tízezer kilométert, hogy az ember közben bejárhassa saját belső útját is. A számlálható kilométerek alatt megszerzett dolgok, kalandok, életveszélyek, örömök és bánatok, a valószínűtlen nagy csendek, társak és magányok is kellettek ahhoz, hogy ez az ember közelebb jusson magához. Megérezzen valamit a lényegből. Különbséget tudjon tenni fontos és annak látszó dolgok között. Sok időre volt szüksége, hogy megtanulja becsülni az Időt, azt, amelynek semmi köze az óra számlapján folyamatosan köröző mutatókhoz, vagy a digitális kijelzőkön felvillanó számokhoz. Magasra ment, hogy érzékelje a mélységet. Egy fotós, aki bejárta a fél világot, hogy ráleljen önmagára. Lefényképezte a folyton változót, hogy megrögzítse az állandót. A fotói fontosak, páratlan dokumentumok, s az egyre gyorsabban változó, talajtvesztő világunkban az idővel csak nő az értékük. De az ember, aki ezeket látta, képpé formálta, nos, arra is tessék nagyon odafigyelni. Amíg lehet. Amíg köztünk van, és el nem vonul magányosan a Himalája valamelyik lejtőjén álló kis házba, hogy megpihenjen külső és belső vándorlása végén. Mert ezt tervezi, tudom. - írta Kincses Károly tíz évvel ezelőtt a Mai Manó Házban bemutatott Szabad Szél Keleten című kiállítás kapcsán. 

Sajnos a sors közbeszólt. Azt tervezte, hogy az összes buddhista országba ellátogat – tizenötöt tudott felkeresni, és teljesíteni önként vállalt küldetését. Imádta a keleti országban élő embereket, a csendet és a Himaláját. A hegyet azért, mert mint mondta, ott legalább három kilométerrel közelebb van a csillagokhoz: nagyobbak és fényesebbek, egyszerűbb velük beszélgetni. Rengeteg kötete és albuma jelent meg, számos díjat kapott. Ez utóbbiakat nem számolta. Azt mondta, a polcain lévő elismeréseknél sokkal fontosabb, hogy Isten irodájában mennyi kitüntetése van. - olvashatjuk a ma megjelent gyászhírben.

A képekre kattintva Normantas Paulius fotóit találod.

Vieksniai-től Délkelet-Ázsiáig – Beszélgetés Normantas Paulius fotóművésszel

normantas001.jpgFotó: Normantas Paulius: Laosz 

Normantas Paulius: Óda a tibetiekhez

normantas002.jpgFotó: Paulius Normantas Kőrösi Csoma Sándor sírjánál, Darjeeling, 1991 

Normantas Paulius tízparancsolata

normantas003.jpgFotó: Normantas Paulius

Fotóművész, szociológus, antropológus, néprajzkutató – Normantas Paulius (Boros György írása)

normantas004.jpgFotó: Normantas Paulius: XIV. dalai láma. Dharamsala, India, 1991. november 20.

(forrás: maimano.hu; fotomuveszet.net;15,im.lt; szon.hu)

Isten Veled, Paulius!