Az örök igazság, hogy a művészet nem ismételheti önmagát, mert akkor meghalt, teljes mértékben áll a fotoművészetre is. Napjainkig ez nem is jelentett problémát, mert kevés kultúra dicsekedhet oly gyors és nagyvonalú fejlődéssel, mint éppen a fotoművészet, azonban a fotográfia minden progresszivitása ellenére is úgy látszik, elérkezett az az idő, mikor a még teljesen ki sem forrott irányzatok mellett is megindulnak az előcsatározások a holnap művészetéért.
A csend, a kitaposott úton való bandukolás mindig a dekadencia magvát rejti magában. A nagy harangok idő előtti kongatása, mesterséges bábeli nyelvzavarkeltés, halanzsa nyelven való érvényesülni akarás azonban művészi destrukcióval egyenlő. Érdemes tehát szembenézni a kérdéssel, megvizsgálni, mi maradhat meg alapértéknek a multból, milyen is tulajdonképen a mai fénykép, az időszerű fotoművészet és milyen lehet ezek után a holnap fotográfiája.
Egy nemrég megindult modern művészeti lap a „Mai fénykép" címen írt cikkében nem éppen iróniamentes hangon emlékezik meg a tegnap fotoművészetéről. Útjában találta a különféle fototechnikai eljárásokat, a soft-fokuszú lencséket és ezeket egyszerűen árokba lökte. Szerinte a gumi-, pigment-, platinaeljárás a fotográfián egyébként is elkövetett erőszaktételek betetőzései. Mindezeket is azonban túlszárnyalja a brómolajátnyomás. A lágyrajzú lencse pedig csak a festészettel való olcsó megtévesztésre, a vonalak szétkenésére, hogy azt ne mondjuk, a teljes önállótlanság, művészietlenség nagyképű palástolására való.
Ez a vélemény – mely természetesen egyéni nézet – minden súlyossága ellenére sem fogja megingatni a fotoművészet régi állásait, mint ahogy nem tartaná meg a jóindulatú vállveregetést sem akkor, ha egyébként életképtelen volna.
Fotó: Lillafüred, Fehér-kő, kilátás a Szinva völgyre, 1928 © Csaba Zoltán/fortepan.hu
A brómolajátnyomás, a tegnap fotográfiájának doyenje pedig életképes ma is, sőt bizonyos, hogy nem marad ki a holnap fényképei közül sem. Tény azonban, hogy királyságát a fejlődés evoluciói, főként a türelem, kitartás hiánya és nem utolsó sorban rendeltetésének, céljának alapos félreismerése – megtépázták. De igaz viszont, hogy fotoművészetről csak a brómolajátnyomás karriérje, nemzetközi sikerei óta beszélnek. Amikor a fotográfia kilépett gyermekcipőjéből és néhány fanatikus híve munkájával először kopogott az igaz művészetek ajtaján, a mögötte settenkedő dilettáns hadat a nemes eljárások komplikált volta szűrte le, mert egyszeriben mindegyik knipszer fotoművésznek érezte magát. A pigment-, gumi- és a brómolajátnyomás egy szükséges kiforrási folyamat voltak, melyen a fotográfia kényszérű, hosszabb elmélyülés révén, mondhatjuk önmagára talált. Ám lehet, hogy ma is, holnap is csak hiszi, hogy ő az és tíz-húsz év mulva kiderül, hogy – tévedett.
Mai szemüvegen nézve a tegnap fényképei nagyon „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc"-szerűek. Ne feledjük azonban, hogy a művészet mindig a kor tükre is és még el sem múlott egészen az az idő, mikor szerették a naiv meséket, álmodozásokat, a romantikus álruhát és akkor az impresszionista felfogás épp oly eredeti volt, mint ma az ultra. A fényképek tartalmi kifejezésre törekedtek és bizony nem jártak mindig a maguktaposta úton. Hogy akadtak, kik a piktura, grafika évezredes asztaláról csipkedtek szegényes morzsákat? Hát a fotográfia minden régi sallangjától mentesnek hitt legeslegújabb szubnaturális, vagy az új felfogás szerinti valósághoz közeli kép nem hasonlít-e veszedelmesen a hipermodern művészetekhez? Az új fényképező éra forrásban lévő iránykeresésével talán már hatalmas fehér cipó alakjában vissza tudta adni azokat a bizonyos morzsákat? Azt hisszük – nem, és aggódunk, hogy ez az adósság – mert csupán arról van szó – hosszú ideig lesz a fotográfia tehertétele. Csak a felépítésre váró fotoesztétika keretei között a maga célját becsülő eljövendők kezdhetik meg a törlesztést.
Fotó: Budapest, Városliget, a Széchenyi-szigetre (Mezőgazdasági Múzeumhoz) vezető híd, 1930 © Privát fotó- és film archívum - Urbach gyűjtemény/fortepan.hu
A tegnap fényképeitől úgy tartalmilag, mint felfogás, stílus szempontjából már mérföldkövek választják el a mai fotográfiát. Az nem akar novellát, lírát, leíró költeményt reprodukálni, tehát itt nincs is mit visszasóhajtani, ellenben volna mégis valami más. Az az egycélú – de nem egyéni – akarás, az a megfontolt, minden részleteiben kidolgozott munka, mely a fényképezőgépet nem ágyúnak használta, hogy vele mindent lelőjjön, a lemezzel való okszerű gazdálkodás, a mennyiségnek a minőségtől való megkülönböztetése olyan dolgok voltak a multban, melyek után lehet – és néha szoktunk is – sóhajtani.
A tegnapé a nemes eljárások és technikai újítások egész sora. Ez a korszaka tónusos képek uralma. A fejlődés hasonlít ahhoz a szólásmódhoz, hogy előbb megcsinálták és azután feltalálták. Meg volt a fényképezőgép, voltak „művészkedő fotografusok”, sőt akadtak már fotoművészek is és azután keresték a fotoművészetnek azt a kikristályosodott önálló tényezőjét, ami a festészetben á színek végtelen skálája, a grafikában a vonalak karakterisztikája.
Akadtak, kik úgy hitték – és nem alaptalanul –, hogy a fénykép helyes, igazi tényezője: a fény. Ez még tiszta terrénum. Olyan talaj, hol a lencse miniciozitását, tökéletességig felfokozható finomságát árny- s fényfokozat építőképességét emberi szem, kéz nem, vagy csak rendkívüli képesség birtokában érheti el, haladhatja túl. Ez a felfogás alapozta meg a közelmult, a ma fényképeit.
Az éles rajzolású, nagy fényerejű, de mélység nélküli korrigált lencsék a régitől eltérő célnak nem feleltek meg teljesen. Shmitt, Mortimer, Nikola Perscheid és a magyar Wessely oly lencséket szerkesztettek tehát, melyek a fényekre, a magas tónusokra reagáltak intenzívebben. Képeiket témájuk megvilágításával a csúcsfények, árnyékok és mély árnyékok plasztikájával ábrázolták. A fehér részek ezeken a képeken valósággal izzó, feloldott konturú mozaikokban jelentek meg és a két szélső pólus, a magas fény és a sötét árnyékok sokszor rapszódikus elrendezése új, valóban fotografikus hatásokat eredményeztek. Ebben a hatásban a vonalaknak alárendelt szerep jutott. Geometriai élességük megszűnt. A fotográfia ezzel elvesztette a naturális visszaadás egyik tényezőjét, de helyette független, szuverén fotográfiai kifejezési módot talált és így a fénykép szó is megszűnt anakronizmus lenni. De sajnos csak rövid ideig. A félachromatok közkinccsé váltak. De csak az objektíveket vették meg, az új gondolatot, a célt, szabályt azt hagyták. A lencséket használták derűre-borúra – de inkább borúra. Kellő fényellentét nélkül az objektív így igen morcos; ködös, tónusos képet mutatott. Így lett a fényképből lágy kép. Csodálatos azonban, hogy a kritika is a boltban hagyta az új használati utasítást, mert nem az eltévelyedetteket illeti szavával, hanem egész egyszerűen a lencsét veszi ki a gépből. Ez mindenesetre könnyebb.
Fotó: Budai vár, Anjou (Prímás) bástya, 1935 © Lissák Tivadar/fortepan.hu
Ennél a pontnál találta a fotográfiát a képzőművészetek forradalma, mint a nagy életváltozás, felfogások, nézetek meghasonlásának természetes következménye. A nagy nekirugaszkodások, a dadaizmus, kubizmus, konstruktivizmus csak kerülgették a fotográfiát is. A lencse azonban nem matatott készséget szolgálatukba szegődni. Józanon, higgadtan nem volt hajlandó a fejet a has helyén és fordítva ábrázolni és nem volt képes a gömbölydedséget szögletessé változtatni, úgyszintén az embert tranzmissziókkal és fogaskerekekkel ábrázolni. A művészeti divat közben kiforrott és ma már az új naturalizmusban, valamint a neoklasszicizmusban megállapodott kifejezési formát talált. A fotográfia reformátorjai pedig ezalatt új meglátást fedeztek fel. Kiinduló pontja ennek a lencse elébb említett makacssága volt. Ha az objektív objektív, vagyis tárgyilagos óhajt maradni, legyen az. Így alakult ki az „objektív látás”. Ezenfelül ma mindenki jogot érez magában új irányt csinálni. Soha ennyi oldalról nem kerülgették az igazat, a szépet, de hovatovább az erdőtől már, nem látjuk a fát. Helyes, szükséges az önállóság, az egyéni karakter, de egy fotográfikus közös nevezőre szükség van. Az akadémikus szabályokat, formákat a zseni felboríthatja ugyan, de azért még nem mindenki zseni, aki ezt cselekszi. A fotoművészet holnapját ma nem láthatjuk, mert a figyelembe vehető egyéni jelenségek mellett nem számolhatunk előre a technikai újítások lehetőségeivel. Mi lesz az „objektív látás”-sal például, ha a negatív anyag érzékenységét annyira sikerül fokozni, hogy egy közönséges lencsenélküli kamera obskurával is fényképezhetünk? Milyen látás lesz az?
Más kérdés, mi volna jó, mi kellene a holnap fotoművészetében? Új témák. Becsületes póz- és szenzációhajszolásnélküli fényképek. Reflexek és fények! Az élet dinamikájának lendületes visszaadása, a mozgás pillanatnyi reflexeinek megörökítése. A hétköznapok szeretése. A valóság adása, rejtélyeskedés nélkül. És itt-ott néha a fénykép internacionális nyelvében jól esne egyszer-egyszer a magyar szó is. Fejlődni, haladni, kalandozás nélkül, egyenes úton és néha vissza is nézni, mert aki a multba néz, előre is jobban lát. (Bozsek Rezső József)
(Megjelent: Fotoművészeti Hírek, XII. évfolyam, II. szám, 1931. február, 27-30. oldal)
(forrás: fortepan.hu)
Lapozó rovatunkban az eredeti helyesírást megtartva, régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Kis színesek, érdekességek, fotós hírek, kritikák és kiállítás-ajánlók az elmúlt évtizedek magyar és nemzetközi sajtójából.
