Mai Manón túl – mulatók és üzletek a Nagymező utca 20. szám alatt (1894–1917)

Mai Manón túl – mulatók és üzletek a Nagymező utca 20. szám alatt (1894–1917)

2017. július 21. Mai Manó Ház

Mai Manó (1855–1917) az 1894-ben építtetett műteremházában az utcaszinten, a bejárattól balra és jobbra lévő helyiségeket bevételi forrás céljából a kezdetektől fogva kiadta. A bejárattól balra, mint ahogy az az 1895-ös archív felvételen is látszik, egy The Continental Bodega Company nevű üzlet kapott helyet. Ez már 1894-ben működött, szeptemberben lelkes hangvételű cikket közöltek róla a Budapesti Hírlapban: „Valóságos látványossága fővárosnak a Nagymező-utca 20. szám alatti Continental Bodega Company fiókja. Az elegáns világnak ez a legújabb ivószobája úgyszólván egészen majolikából épült házban a legegyszerűbb, de legfinomabb elegánciával van berendezve. Ragyogó tisztaságú és étvágygerjesztő minden, a mit a szem csak meglát. A freskófestésű falak mentén húzódó állványokon eredeti hordókban vannak a spanyol, portugál, andalúziai meg sok más legkitűnőbb fajta borok, a melyekhez manapság a Bodega által igazán olcsó pénzért jut az ember. Hideg buffet is van és a pompás borokat poharakban is felszolgálják. Egyes társaságok kitűnően mulathatnak az elegánsan berendezett külön helyiségekben, a hol csak egyszer kell megfordulnunk, hogy soha máshova ne is menjünk”. Még ugyanebben a hónapban majdnem féloldalas hirdetést találunk a cégtől: „Első és legrégibb bodega a szárazföldön, 56 fiókkal / Elsőrangú gyógyborainkat, valamint kitűnő reggeli, asztali és csemegeborainkat […] melyek valamennyien újonnan megnyitott fióküzletünkben pohárszámra, valamint egész és fél palackokban megrendelhetők, ajánljuk a n. é. közönség figyelmébe / Budapest, Nagymező-utca 20. sz. / a Somossy-féle orpheummal szemben”. 1894 decemberében pedig karácsonyi hirdetésekben a cég „kitűnő minőségű borait / egyes palackokban vagy / díszes kiállítású kosarakban ajánlja”.  

01_az_1895-os_archiv_felvetelen_a_bejarattol_balra_a_belga_the_continental_bodega_company_ivoszobaja_jobbra_pedig_adamsz_d_donat_ruhakereskedese_lathato.jpgFotó: Az 1895-ös archív felvételen a bejárattól balra a belga The Continental Bodega Company ivószobája, jobbra pedig Ádámsz D. Donat ruhakereskedése látható.

A belga The Continental Bodega Company magyarországi megjelenéséről Szántó András A világbodega Pesten című cikkében részletesebben is olvashatunk. E szerint hazánkban a cég első üzlete 1898 januárjában nyílt meg a Kossuth Lajos utca 18-ban. A fentiek alapján azonban úgy tűnik, hogy mégsem ott, hanem a Nagymező utca 20-ban volt a vállalat legelső fióküzlete, igaz, 1894 után több, rendszeres hirdetés csak az 1899-es évből (szeptembertől decemberig) található. Érdekes, hogy ekkor is úgy hirdetik, mint ami éppen akkor nyitott meg (lehetséges, hogy közben átalakításokat végeztek benne): „Megnyílt az újonnan fényesen berendezett / Bodega-Pince / Nagymező-utca 20. / The Continental Bodega Company főraktára / Éjjel 3 óráig nyitva”. Szántó írásában a bodega szó eredetéről és jelentéseiről is fogalmat alkothatunk: a bodega mint vendéglátóipari egység színvonala meglehetősen változó volt, az elegáns helyektől kezdve egészen a rossz hírű lebujokig hívtak így helyeket. A Kossuth Lajos utca 18. szám alatt lévő üzlet már 1897 decemberében kérvényezte, hogy a főkapitányság helybeli bodegák üzemére vonatkozó rendelete rájuk ne vonatkozzon, hiszen, mint írják, a The Continental Bodega Companynak, amely elsőrangú világcég, a határozatban említett bodegákhoz semmi köze, „alkalmazottai kizárólag csakis férfiak és üzleti helyiségei nyolc órán túl soha sincsenek nyitva”.
Hogy miféle bodegáktól szeretett volna elhatárolódni a belga cég, arról többet megtudhatunk a Nagymező utca 20. szám alatt, az 1900-as évek második felétől működő helyek kapcsán. Valószínű, de nem biztos, hogy a The Continental Bodega Company helyén üzemelt a Bodega Eldorado 1904–1905 között, majd 1907-től 1911-ig Rosenbach Mihály és felesége működtettek itt vendéglőt. Az ő idejükben már nem a hely finom eleganciája végett látogattak a bodegába, és az újságokba is kevésbé dicső módon kerültek be, amit jól mutat egy 1910 decemberében Pincérlányok címszóval megjelent írás: „A prostitúciónak egyik eléggé kifejlődött ága: a pincérnő-rendszer. Ahol lányok szolgálják ki a vendégeket, ott az üzlettulajdonosnak kétszeres a haszna: a vendégeket mulatozásba ugratják a lányok, azután nem kell nekik még annyi munkabért sem fizetniök, mint a férfialkalmazottaknak. Egy ilyen tipikus pesti mulatót, úgynevezett bodegát látogatott meg a rendőrség néhány detektívje egy névtelen levél következtében és – a rendőrség sajtóirodája szerint – rájöttek, hogy a bodegában valóságos feketemiséket rendeztek. Ez a bodega a Nagymező-utca 20. szám alatt van, a ››Fővárosi Orfeum‹‹-mal szemben. Tulajdonosa Rosenbach Mihályné, Schön Etel. A rendőrségi jelentésből kitűnik, hogy a bodegában állandóan tíz–tizenkét leány volt alkalmazva, havi tizenkét korona fizetéssel. Több leány, aki már nincs a helyiségben, igen súlyos vallomásokat tett a VI. kerületi kapitányságon a tulajdonosnő ellen, aki egyenesen rákényszerítette őket a vendégekkel való orgiákra. Rosenbach Mihályné azzal védekezik, hogy a vádakat a konkurrensei terjesztik, akik lehetetlenné akarják tenni. A kihágási eljárás még tart”. Ugyanezen a napon tették közzé a Bűntanya egy bodegában című cikket, amelyben néhány információ különbözik, de a lényeg ugyanaz: „Az erkölcsrendészeti ügyosztály detektívjei megfigyelték a bodegát és megállapították, hogy estéről-estére a bodegában alkalmazott hét leány és a vendégek valóságos orgiákat rendeznek: A bodegatulajdonos felesége, Rosenbach Mihályné boronálta össze a leányokat a borozóban mulató férfiakkal és rábírta a leányokat arra, hogy ruhátlanul mulattassák a vendégeket”. 

02_a_the_continental_bodega_company_hirdetese_1894-ben.jpgFotó: The Continental Bodega Company hirdetése 1894-ben

A büntetésről 1911. január 29-én számoltak be az újságok. „Néhány hét előtt írunk azokról a tobzódásokról, amelyek a Nagymező-utcában levő Rosenbach-féle borozóban zajlottak le. A tulajdonos és felesége nem annyira az italokra alapították az üzlete, mint inkább a leányhúsra. Nyolc-tíz pincérleányt tartottak, akik azután ››mulattatták‹‹ a vendégeket. A rendőrség Rosenbach Mihályt és a feleségét titkos kéjelgésre való alkalomnyújtás címén nyolc-nyolc napi elzárásra ítélte. Három leányt pedig egy-egy napra ítélt el, mert Rosenbachék javára föltálaltatták magukat a szeparébeli pezsgőhöz”. Egy másik újságból ezen kívül azt is megtudhatjuk, hogy az elítéltek fellebbeztek.
A következő tulajdonosok nem tanultak Rosenbachék hibájából – sőt, úgy tűnik, folytatták elődeik üzletpolitikáját. Ők 1911 augusztusában kerültek a hírekbe, a már-már hagyománnyá vált üzelmek ismét egy névtelen feljelentő által kerültek feltárásra, az új tulajdonos, Heimann Jakab és felesége azonban elődeiknél könnyebb büntetéssel úszta meg: „A bodegában a vendégek a leányokkal isznak, költekezésre csábítják a mámoros embereket, a tulajdonos pedig a zenélés záróráját sem tartja meg. A följelentés minden adata valónak bizonyult s ma Heimannt és feleségét mindezért [a hatodik kerületi kapitányság] százötven korona pénzbírságra ítélte”. A Népszava írója elégtelennek találta a büntetést, bár tisztában volt vele, hogy a „rémséges nemi orgiák” problémájának gyökere mélyebbre nyúlik: „Nehezen hisszük, hogy a száz koronás Ítélet elriasztja az elítélteket, akik több száz koronákat keresnek azzal, amiért egyszáz korona büntetés jár. De nagyobb büntetés sem irthatná ki a mételyt, mert az a mai társadalom talajában gyökeredzik és amíg az okai meg nem szűnnek, addig a baj megszüntetéséről sem lehet szó. A rendőrkard bizony itt se sokat segít”.
Mindennek fényében érthetővé válnak azok a hirdetések is, amelyekben „csinos pincérnő”, „csinos gazdasszony”, „fiatal pincérlány” kerestetik. Igaz, az Nagymező utca 20. szám alatt történtek valószínűleg egyáltalán nem számítottak egyedi esetnek, ahogy azt az 1908-ban megjelent Az erkölcstelen Budapest című könyvben is olvashatjuk: „A perdita tanyái persze főképp zugkávéházak és vendéglők, ahol a társadalom söpredéke, gonosztevők és gyanús alakok szoktak összejönni. […] Ilyen helyek vannak a Mester-, a Tűzoltó-, Haller-, Nagyfuvaros utcában, a Szondy-, Bérkocsis-, Rózsa utcában. Beljebb: az Aradi-, Szerecsen-, a Nagymező s az Ó utcában több is, aztán a Magyar utcában”. Ám az azért mégiscsak érdekes, hogy mindez a mindenki által elismert és megbecsült polgár, Mai Manó épületében történt, aki ráadásul pár méterrel a bodega helyisége felett lakott családjával. 

03_az_erkolcstelen_budapest_cimu_konyv_1908-as_kiadasanak_boritoja.jpgFotó: Az erkölcstelen Budapest című könyv 1908-as kiadásának borítója

1912 elején aztán egy egészen másféle szórakozóhely kialakításának terve került szóba. Wabitsch Lujza (1874–1964), a Pesti Éjszaka Királynője, 1907-ben nyitotta meg Jardin de Paris nevű mulatóját, amely „varázslatosan szép hely volt a Ligetben. Itt évszázados fák alatt lehetett ülni. Benn a kabaréban világhíres előadószámok léptek fel s a kertben vagy harminc konzumnő csillogtatta magát. [...] Hétköznaponként átlagban száz üveg pezsgő fogyott, szombatonként háromszáz és a fele francia volt”. A jól jövedelmező üzlet sikerén felbuzdulva Wabitsch új mulatót akart építtetni, és nem is akárhol: „Igen jó helyet választott ki, amennyiben a Nagymező utca 20. számú házának helyén, éppen a Fővárosi Orfeummal szembe tervezi az új nagyszabású mulató-palotát. A házra opciót szerzett és a mulatóra vonatkozó terveket benyújtotta a fővárosnak, amely azonban elutasította azokat. Az elutasítás oka az volt, hogy a mulató a tervek szerint egészen házak közé volna építve, minden hátsó kijárat nélkül, úgy hogy a mulató olyan tűzveszélyes volna, amilyen egyik sem a most meglevő mulatók közül”. Wabitsch nem adta fel, új terveket nyújtott be, de ezeket sem fogadták el, mivel a hely ugyanolyan tűzveszélyes lett volna. Így kapcsolatainak segítségével akarta kijárni az építési engedélyt, amely – utólag talán mondhatjuk, szerencsére – végül nem sikerült neki. Minden bizonnyal csak ezután vette meg a szomszédos, Nagymező utca 22–24. szám alatt álló épületet, ahol 1913 áprilisában indult meg az építkezés, és 1913 decemberében nyílt meg a Jardin d’Hiver nevű mulató. 

04_tarjan_vilmos_pesti_ejszaka_cimu_konyvenek_boritoja.jpgFotó: Tarján Vilmos Pesti éjszaka című könyvének borítója

Az 1895-ös képen a bejárattól jobbra az Ádámsz D. Donát felirat is jól látható, amely alatt egy rövid- és divatáru kereskedés volt. Ádámsz D. Donát apjától, Ádámsz A. Arnoldtól örökölt egy céget 1887-ben, aki egy hirdetményben jelentette be, hogy ügynökségi üzletét fiának adja át: „[kérem] ez utóbbit [a fiát] is ugyanazon bizalommal megszerencséltetni, mint a minővel engemet megtisztelni méltóztattak”. A Központi Értesítőben az ifjabbik Ádámsz 1894-ben úgy szerepel, mint „rövidáru-, férfi és női divatáru-kereskedő, budapesti lakos”. Az Nagymező utcai üzlet azonban nem mehetett túl jól, és viszonylag hamar, az 1896-os év júliusában csődbe ment: „Ádámsz D. Donát budapesti bejegyzett cég, kész női ruhakereskedő ellen (üzlete VI. ker. Nagymező-utca 20. szám alatt) a csőd megnyittatott”. Ingatlanügynökként azonban még sokáig, legalább az 1920-as évek végéig tevékenykedett Ádámsz, nem messze korábbi üzletének helyszínétől, a Teréz körút 15. szám alatt.
1898-ban a Bambus kerékpárgyár főraktára is a Nagymező utca 20. szám alatt volt, ahol Kövesdi és Totis császári és királyi szabadalmát, a Bambus kerékpárokat lehetett kapni, amelyek a „legjobbak, legkitartóbbak, legkönnyebbek és legszebbek / az egész világon az eredeti bambusnádból”.

Mai Manó 1916-ban – talán okulva a bodegában történtekből – az akkor éppen üresen álló üzlethelyiséget úgy hirdeti, mint ami „cukrászdának igen alkalmas”, röviddel később azonban már „minden célra” kiadó. Nagymező utca 20. szám alatti üzletről legközelebb 1917 decemberéből található információ, a fényképészmester ekkor azonban már örökre eltávozott a műteremházból. (Gáspár Balázs)

(forrás: archiv.maimano.hu; moly.hu; scribd.com; Budapesti Hírlap; Budapesti Közlöny; Központi Értesítő, Pesti Hírlap, Budapesti Cím- és Lakásjegyzék; Budapest folyóirat: Szántó András: A világbodega Pesten; Népszava; Tábori Kornél-Székely Vladimír: Az erkölcstelen Budapest, 2015; Tarján Vilmos: Pesti Éjszaka, 1940)

100 éve, 1917. július 24-én halt meg Mai Manó császári és királyi udvari fényképész, a Mai Manó Ház névadója.
A 100 éves évfordulóról úgy emlékezünk meg, hogy 2017-ben minden hónap 24-ik napján ajándékokkal és kedvezményekkel várjuk látogatóinkat.
A következő esemény: 2017. július 24. 18.00 óra
Mai Manó Ház túra Gáspár Balázs, a Mai Manó Ház munkatársával