Orvostudomány és test kortárs fotográfusok munkáiban

Orvostudomány és test kortárs fotográfusok munkáiban

2017. szeptember 19. Mai Manó Ház

Az orvostudomány első számú tárgya mindig is a test (és annak működésével, rendellenességeivel kapcsolatos fizikai, pszichés, szellemi folyamatok) volt, így az orvoslás jelensége az egész emberi életet végigkíséri és minden területére hatással van. Bár alapvetően segítséget és gyógyulást ígér, a vele járó konnotációk mindenekelőtt a betegség, a fájdalom, a terapeutás kezelés. Ugyanakkor tudományként kiterjedt hatáskörében magába foglalja a gyógyszerészeti, biológiai és pszichológiai kísérleteket, a pszichiátriát, a sebészetet, és az ezekből eredő etikai kérdésekkel is foglalkozik.
A mai kortárs művészetben, fotográfiában az egyik központi téma a test, illetve a testiség, és annak látható vagy láthatatlan kulturális aspektusai. Az itt bemutatott alkotásokban közös, hogy valamilyen úton-módon az orvoslás, a külső és belső egészség és betegség (és a hozzájuk kapcsolódó képzetek) felől közelítenek a testtel kapcsolatos kérdésekhez, miközben aktuális, a modern kor számára releváns problémákat mutatnak be. A test többféleképpen jelenik meg a képeken: információhordozó felületként, a tudás forrásaként, esztétikus formaként, az emlékezet helyeként, a vágy tárgyaként. A test azonban már eleve, önmagában egy kép, még mielőtt megjelenne egy képen, miközben a leképezés folyamatában elkerülhetetlenül megjelenik egy, a testről alkotott elképzelés. Minden esetben igaz, hogy a test „kulturális találmány” – ahogy a fotográfia médiuma, úgy a test maga sem transzparens, a pillantás csak különféle kulturális jelentések hálójában tudja megragadni azt, hiszen egyfelől „a test mély, gyakran ellentmondásos, szenvedélyes és szimbolikus jelentésekkel terhes”, másfelől „az orvosi gondolkodásra mindig rányomta a bélyegét a testtel kapcsolatos kulturális beállítottság”.

Milja Laurila 

01_maniakus_derus_nyugodt_arckifejezes_milja_laurila_atlas_und_grundriss_der_psychiatrie_2013.jpgFotó: Milja Laurila: Mániakus, derüs, nyugodt arckifejezés

02_hiszterikus_kihivo_viselkedes_milja_laurila_atlas_und_grundriss_der_psychiatrie_2013.jpgFotó: Milja Laurila: Hisztérikus, kihívó viselkedés

Milja Lauria (sz. 1982) több művében is reflektál az orvostörténetre, és régi, ma már elavultnak vélt tudományos könyveket használ fel sorozataihoz. Az Atlas und Grundriss der Psychiatrie munkáját egy 1902-es német pszichiátriai könyv inspirálta: „A könyv nem csak leírja a mentális betegségek különböző típusait, de vizuálisan is demonstrálja őket a páciensek fotográfiai képének formájában. Mindamellett, a mentális betegségek szimptómái, diagnózisai, és kezelése a koruk nézeteire reflektálnak, és idővel változik, hogy mit tekintünk normálisnak vagy mit állítottunk tudományos ténynek. A huszadik század elején a mentális betegségek öröklöttsége és a degeneráció aktuális téma volt. Azt hitték, hogy a mentális betegségek fizikai jelekben manifesztálódnak, ami azt jelenti, hogy láthatóak. Bevett gyakorlat volt aprólékosan leírni a páciensek megjelenését. És mi lehetett jobb módja ennek, mint a fénykép, amely feltalálása kezdete óta a tudomány gyakorlati hasznára vált? A fotográfiát bizonyítéknak, tanújelnek tekintették. Egy elmebeteg páciens fotója megmutatta, hogy egy elmebeteg páciens hogy nézett ki. A jelentés, amelyet a fotográfiának adunk, jelentősen függ a kontextustól, a gyakorlatoktól és az intézményektől, amelyben a fotográfiát használják. Egy nő portréja a ››Hisztériás‹‹ képaláírással elhiteti velünk, hogy ez a nő valóban hisztérikus. De mi fog történni, ha a képaláírást elhagyjuk? Még mindig hisztérikus? Tudjuk, hogy hogyan néz ki egy mentálisan beteg ember arca vagy keze?”

Zoe Leonard

03_zoe_leonard_anatomiai_viaszbabu_1990.jpgFotó: Zoe Leonard: Anatómiai viaszbábú, 1990

04_zoe_leonard_egy_siro_noi_fej_anatomiai_modellje_1993.jpgFotó: Zoe Leonard: Egy síró női fej anatómiai modellje, 1993

Zoe Leonard (sz. 1961) munkáiban központi téma a kultúra és a természet közötti kapcsolat. A viaszbábukról szóló sorozatában anatómiai modelleket mutat be európai múzeumok történeti gyűjteményeiből. A művészt lenyűgözte, ahogy a modellek a női testet megjelenítik. A tizennyolcadik századi viaszfigurák, amelyeket tanító célzattal használtak fiatal orvosok számára, kompozíciójukban a fennálló esztétikai normákra reflektáltak. Mesterséges anyagok és pózok, valamint finom kosztüm és ékszerek használatán keresztül egy tudományos objektum egy különösen kifejező műtárggyá vált, amely ugyanakkor felveti a vágy és az eltárgyiasítás témáját: a korabeli alkotók miért gondolták szükségesnek, hogy az anatómiai oktatáshoz szolgáló példákhoz ilyen modelleket készítsenek? A üvegvitrinben prezentált modell egyfajta kontrasztot mutat a belső szervek naturalisztikus reprezentációja és az egész esztétikus megjelenítése között. „Legelőször egy bécsi útikönyvben láttam képet egy anatómiai női viaszbáburól, gyöngyökkel. Megpendített bennem egy húrt. Nem tudtam nem gondolni rá. Úgy tűnt, mindent tartalmaz, amit abban a pillanatban mondani akartam a kiszolgáltatottság érzéséről. Mint a vágy és a horror tárgya, megragadva egy pillanatban. Fontosnak tűnt számomra az orvostörténet szempontjából is, egy bámulatos példája a szexizmusnak az orvostudományban. Azoknak a gyöngyöknek, annak a hosszú szőke hajnak a perverzitása”. Leonard számára nem (csak) az anatómia történetéről, hanem a birtoklás és a hatalom kérdéseiről szólnak a viaszbábuk – és így, hallgatólagosan, rólunk is. 

Pat York

05_pat_york_koponya_profil_1998.jpgFotó: Pat York: Koponya profil, 1998

06_pat_york_agy_gerincagy_es_idegrendszer_1999.jpgFotó: Pat York: Agy, gerincagy és idegrendszer, 1999

Pat York Unmasked című sorozatának képei egy boncteremben készültek és holttestekre, illetve azok részeire fókuszálnak. „Szeretem az emberi testet, végtelenül lenyűgöző. A számítógépek komplexitása semmi ahhoz képest, ami végbemegy a bőrünk alatt. Miután túl voltam az első boncoláson, sétálni mentem, és a természetben az összes formát megtaláltam, amelyeket a képeimen láttam.” York némelyik képe ijesztő, mások – mint például az, amelyik az agyat, a gerincagyat és az idegrendszert mutatja – az emberi szervezet nyers szépségét közvetítik, korporális kontextusoktól elvonatkoztatva organikus mintákat mutatnak. 

Sophie Ristelhueber

07_sophie_ristelhueber_every_one_no_14_1994.jpgFotó: Sophie Ristelhueber: Every one, No. 14.; 1994

08_sophie_ristelhueber_every_one_no_8_1994.jpgFotó: Sophie Ristelhueber: Every one, No. 8.; 1994

Sophie Ristelhueber (sz. 1949) több évtizede folyamatosan háborútól vagy természeti, kulturális megrázkódtatástól sújtott, az emberek által hátrahagyott helyekre, területekre, és azok történelmére reflektál, különösen a romokra és a nyomokra való tekintettel. A klasszikus fotóesszétől távol, arra törekszik, hogy megmutassa a történelem „cselekedeteinek” valóságos emlékeit, nyomait, a látható sebeket és sebhelyeket a testeken és a tájakon. Az Every One (1994) című sorozata 14 fekete-fehér fényképből áll, amelyek a test különböző részein lévő sebeket mutatnak. A művész a jugoszláv háború szemtanúja volt 1991-ben, amikor a konfliktus éppen csak elkezdődött. A háború helyrehozhatatlan sérülésekben megmutatkozó destruktív hatása különösen sokkolta – ez a benyomás vezette el a sebek asszociációjáig. Úgy döntött, hogy amit megtapasztalt a háború alatt, a saját országának kontextusába helyezi. A fényképek nem Szarajevóban készültek, hanem csöndben, egy párizsi kórházban, embereket mutatnak operáció utáni sebekkel. Ristelhueber úgy gondolta, hogy „a kapcsolat Jugoszláviával nyilvánvaló lesz”. A fotók – amelyekből a művész monumentális méretű, egyszeri printeket készített – díszítetlen, részletes képet adnak a sebeken lévő varratok textúrájáról, és a háború áldozatainak allegorikus reprezentációjává váltak. A sebek a legkülönbözőbb megjelenésűek, eszünkbe juttatva, hogy a sérülések, amelyeket a háború okoz, hasonló módon sokfélék. 

Daniele Buetti

09_daniele_buetti_looking_for_love_cim_nelkul_chanel_1996.jpgFotó: Daniele Buetti: Looking for Love, Cím nélkül, Chanel, 1996

Daniele Buetti (sz. 1955) 1995-ben kezdte el a Looking for Love című fotósorozatát, amelyben a fogyasztói társadalom címkékben és logókban való hitét célozta meg a divat és a szépség növekedő kultuszának nézőpontjából. A vizuálisan lenyűgöző munkák a társadalomban jelen levő hirdetések és a média csábító természetét idézik fel: a divatmagazinok híres modelljeinek reprodukciója alapján készült képeket úgy manipulálta, hogy tetoválásokat adott hozzá a modellekhez – márkaneveket és logókat. A képek a civilizáció egy újfajta betegségét jelzik: a kereskedelmi márkák által való fertőzöttséget. Azok, akik márkás ruhákat hordanak, úgy érezhetik, a szeretetüket olyan dolgok felé irányítják, amelyek egyszerre ők maguk, miközben mások jelentőséggel ruházzák fel azokat. Azonban ezek az emberek a szeretetükre méltó tárgy közbeni keresés során megrongálódtak a szeretett tárgyak által, amelyek behatoltak a testükbe. A fotók rámutatnak arra, hogy a kapitalista rendszerben egyfelől maga az emberi test az áru, amelyet felhasználnak és amiért a különböző cégek és márkák versenyeznek, másfelől „az ideális testet előíró reklám arra kényszeríti közönségét, hogy a képekhez hasonlóvá váljon”. Buetti szerint „a huszadik század záró évei egy olyan periódus, amelyben a test központi jelentőségű. Túlfűtött, túlzott presztízsű, a szépséget és a sportokat majdnem vallásos hódolattal művelik. A test metaforái uralkodóvá válnak a szótárunkban. [...] Ezek a bőrrajzok élesen domborítanak ki egy mindennapi kapcsolatot: termékek és márkajelképek a bőrünk alá kerülnek, és otthonossá teszik magukat a tudatalattinkban, ahová a hirdetések szuggesztív technikájával furakodnak be”. 

Nicole Tran Ba Vang

10_nicole_tran_ba_vang_2001-es_tavaszi-nyari_kollekcio_2001.jpgFotó: Nicole Tran Ba Vang: 2001-es tavaszi-nyári kollekció, 2001

Nicole Tran Ba Vang (sz. 1963) képei egy tökéletes női testet mutatnak egy bőrrel, amelyet rejtelmes módon le- és felvesznek, és jelmezként vagy ruhaként hordanak. A fotók az emberi bőr két funkciójára, a biológiaira és a kulturálisra vonatkoznak. Az egyik oldalról a bőr a test védőhatára, testünk alakjának körvonalát adja, a másik oldalról a bőr az életstílusunkra reflektál. A kortárs kultúránkban a gondoskodás, amellyel a testünket elhalmozzuk, egyidejűleg fejezi ki a törődést a saját képünkkel, imázsunkkal, és, akárcsak a ruhák, amelyeket hordunk, individualitásunk kimutatásának egy formájává válik, míg a minden korábbinál komplexebb kezelési módok és a mindenki számára elérhető plasztikai sebészet gondoskodik a modern szükségletekről. Mindeközben maga az öltözék nem annyira a testnek, mint inkább az embernek szól, aki ezzel megváltoztatja saját képét. A kép talán kommentár a meztelenség elvesztett titkáról, a női test elhasználhatóságáról, vagy a hatalmas erőfeszítésről, amely tökéletes külsőt akar reprezentálni a külvilág számára – a bőr (f)elkészítésének rendeltetéséről, hogy vizuális élvezetként szolgáljon. (Gáspár Balázs)

(forrás: Hans Belting: Kép-antropológia. Kijárat Kiadó, Budapest 2003.; artnet.com; thepandorian.com; gallerytaikpersons.com; art.daimler.com; aeroplastic.net; tate.org; tranbavang.com; en.mocak.pl; talkingwound.wordpress.com; Roy Porter: Vér és Virtus. Az orvostudomány rövid története. HVG Könyvek, Budapest 2003.)

A fényképezés feltalálása után eltelt másfél évtizedben már megszaporodtak a fotografálás alkalmazási területei. Várható volt, hogy előbb-utóbb az orvostudomány is megpróbálja felhasználni a fényképezés során szerzett eredményeket. Az orvosi kutatás területén először 1844-ben, Léon Foucaultnak sikerült mikroszkopikus dagerrotípiákat készítenie emberi vértestekről, majd pár évvel később Duchenne de Boulogne volt az első, orvosi végzettségű fényképész, aki a modern orvoslás területén hasznosította a fotografálást. Az ő megrázó képeiből ITT találsz egy válogatást.