Funk Pál, művésznevén Angelo (Budapest, 1894. január 31. – Budapest, 1974. december 13.), eredetileg Pinkász Pál a XX. századi magyar fotóművészet egyik meghatározó alakja, fotóművész, filmoperatőr és divattervező.
Funk Pál tízévesen kezdett el fényképezni, de művészeti tanulmányai nem korlátozódtak a fotográfiára: 1910-ben a müncheni Carl Bauer festőiskolájába járt, majd Hamburgban a Dührkopp-műteremben Petersnél, Berlinben pedig Nicola Perscheidnél, Párizsban Reutlingernél, Londonban Marcus Adams és E. Hoppe műtermében részesült képzésben. 1914-ben hazatért Franciaországból, majd az első világháború alatt négy évet töltött a fronton. Hazatérve Székely Aladár budapesti műtermében helyezkedett el első segédként, majd néhány sikertelen próbálkozás után 1919-ben megnyitotta első saját műtermét a Vilmos császár út 14. szám alatt. Nem sokkal később már ismét Párizsban és Nizzában fényképezett, majd egészen 1938-ig Párizsban és Amszterdamban dolgozott, időszakos műtermeiben. 1923-ban Párizsban divat- és jelmeztervezőként is bemutatkozott. Gyakorta szerepelt élőképek rendezőjeként is. A filmezésbe már a tízes években belekóstolt, 1916-tól dolgozott Kertész Mihállyal, majd évente több hónapot töltött a Franco-British Film Co. forgatásain.
Dolgozott a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióiban is, olyan nagy nevű művészekkel, mint Rex Ingram, Erich Pommer, Fritz Lang, Alexander Wolkoff, Ernst Lubitsch, Harry Lachman. Egyes források szerint ő forgatta az első hangosfilm próbafelvételt az általa Magyarországra hozott első hangosfilm berendezéssel. Az első kereskedelmi film forgatásában is közreműködött, 1927-ben. Ennek az operatőre Eiben István volt. Egyes források szerint hét, mások szerint több mint tíz évig dolgozott rendszeresen mozgóképpel. Több mint hetven előadást tartott a magyar fotográfiáról, a modern fényképészet esztétikájáról, a portré- és aktfényképezésről. 1927 ás 1937 között tucatnyi tanulmányt írt a Fotóművészeti Hírek szaklapba, 1934-től 1938-ig a Magyar Fotográfia egyik szerkesztője volt.
A műtermi fényképészet mellett jelentős részt vett a szakmai szervezetek létrehozásában és működtetésében is. Részt vett a második világháború után a magyar amatőr fényképészeket tömörítő szövetség, a MADOME működésében, és 1956-ban alapító tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének is.
1937-ben aranykoszorús mesterré avatták. A fényképészek oktatásában is fontos szerepet vállalt, több mint ötven tanítványa volt, és ő volt a fényképészmester-vizsgabizottság elnöke is. 1945-ben meghirdette az Angelo Fotó Akadémiát is, ahová igyekezett a kor leghíresebb, legjobb fényképészeit meghívni. 1951-ben államosították a stúdióját, ekkortól egyszerű szakmunkásként, a Budapesti Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezet tagjaként dolgozott – ugyanabban a műteremben. Angelo igyekezett eleget tenni a kor elvárásainak, a szövetkezet sztahanovistája lett, kiváló dolgozó elismerést is kapott, de a munkája mellett egyre többet fényképezett a saját örömére, művészi hajlamai kielégítésére. Neki, aki pályafutása során több mint 450 000 embert fotózott le, a késői képein nincsenek élő alakok, képi világa szürreálissá és idegenné vált.
1920-tól vett részt különböző kiállításokon, pályázatokon, és „megszámlálhatatlan” díjat, érmet nyert „a világ minden tájáról”. 1926-ban az egyik akkori legrangosabb szervezet, a Royal Photographic Society of Great-Britain is a sorai közé fogadta. Jellegzetes etikettje, aláírása feltűnt szinte minden magyar képes újság fotói között, és a világ legismertebb lapjaiban is. Képeit közölte a Vanity Fair, a Harper’s Bazaar, Die Dame, a Berliner Leben, a Motion Pictures, vagy éppen a Berliner Illustrírte Zeitung. Korának legismertebb alakjairól készíthetett portrét. Modelljei között olyan jelentős személyek akadtak, mint Charlie Chaplin és Pablo Picasso, Bartók Béla vagy Gustav Mahler.[4] 1924-ben a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége aranyéremmel tüntette ki, és elnyerte a Magyarország aranykoszorús fényképészmestere címet is. 1927-ben Ausztria állami aranyéremmel tüntette ki, 1937-ben itthon lett ismét aranykoszorús mester. 1956-ban a MADOME arany jelvénnyel jutalmazta. 1958-ban a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (EFIAP) tüntette ki, 1961-ben pedig Franciaországban nyerte el a Daguerre–Niépce-érmet. 1969-ben ismét Franciaország tüntette ki a Honoraire Excellence (Hon. EFIAP) díjjal. Munkássága során folyamatosan részt vett pályázatokon, kiállításokon, gondosan elkülönítve a kisipari és művészeti tevékenységét. Stílusa Korai képeire a festői stílus jellemző. Nagyméretű brómolajátnyomatainak nagy része a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonában található. Később kísérletezőbbé vált, különféle torzításokkal, kémiai manipulációkkal a szuggesztív képek felé fordult, majd ezt követte egy tárgyilagosságra törekvő, realista korszaka. Idős korára elfordult az emberektől, és a tárgyak, anyagok apró részleteiből kibontakozó, elvont formák és fényhatások absztrakciói váltak a fő témájává.
Hagyatéka máig is részben feldolgozatlan, de az eddig ismertek is a legnagyobb magyar fotográfusok közé sorolják. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy Kertész Andor, aki André Kertész néven lett világhírű, egyik interjújában a saját stílusát Angeloval összevetve határozta meg.
Mivel ezen a héten Angelo Somogyi Nusiról készített portréját választottátok a HÉT FOTÓJÁNAK, ezért mai bejegyzésünkben a Mai Manó Ház YouTube csatornájára feltöltött dokumentumfilmet ajánljuk figyelmetekbe, melynek egy zenerészletét sajnos a YT rendszere jogdíjasnak talált, így ne lepődjetek meg, ha az első két percben hang nélkül láthatjátok a filmet.
(forrás: wikipedia.hu)
Angelo képeiből ITT találsz egy válogatást.
