Ki volt a legelső magyar fotográfus?

Ki volt a legelső magyar fotográfus?

2018. augusztus 29. Mai Manó Ház

A sajtónak köszönhetően a hazai közönség rendszeresen értesült Daguerre (és Niépce) találmányával kapcsolatos eseményekről, bár önálló véleményük egészen 1840. június 8-ig nem nagyon lehetett, hiszen Budapesten ekkor állítottak ki először a Pesti Műegylet szervezésében három dagerrotípiát, melyeket valószínűleg Párizsban járt magyarok hozhattak magukkal.
1840-ben a fényképészeti eljárás nyilvánosságra hozatala után alig egy évvel megjelent az első magyar nyelvű fényképészeti szakkönyv is. Zimmermann Jakab, aki a bécsi Teresianumban magyar nyelvet tanított, és a német leírás felhasználásával ismertette Daguerre módszerét és ennek alapján vált lehetővé a magyar fényképezés. Azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ebben az időben – a szó hagyományos értelmében – még nem beszélhetünk fotóművészekről, fotóművészetről. Az 1840-es évek elején a fényképezés inkább találmány volt, amely lehetővé tette az időigényesebb portréfestészet helyett az emberek, tájak gyors és élethű lemásolását.
Az első fényképet – amelyről biztos tudomásunk van – Vállas Antal készítette egy bemutató keretében 1840. augusztus 29-én Budapesten. Vállas a Tudós Társaságnak a Lloyd palotában tartott ülésén előbb bemutatott két általa készített képet, utána pedig gépével felvette a Dunapartot és a Várat. Sajnos mindkét kép elveszett.
„1840 augustus 29. Vállas Antal rt. a nemz. casino Duna felé fekvő termeiben egybegyűlt társaságnak két, olajozás és égetés nélkül általa készült Daguerre-féle fényképet mutatott elő; ’s az academia költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerreotyppel a Dunát és kir. várat vette fel. Daguerre eljárásában ibolyó helyett ibolyó festvényt használván; azonban a levegőnek csekély átlátszósága miatt az így előállított képen csak a pesti part mutatkozott teljes fényében. Növekedvén a ború, s így szerencsésebb próbához nem lehetvén reménység, a tagok immár az academiai terembe mentek által a folyó dolgok folytatására, mellyeknek nagy száma miatt a kísérlet e gyűlés folyamata alatt többé nem ismételtetett.” (A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei. Ötödik kötet 1838-1840. Buda, A M. Királyi Egyetem betűivel 1842. 10. év, 73. lap)
Bár az első fényképet egy bemutató alkalmával Vállas Antal készítette, őt mégsem nevezhetjük az első magyar fotográfusnak, ezt a címet Marastoni Jakab és Kawalky (Kavalki) Lajos között osztják meg a fotótörténészek. A szakírók nem tudnak megegyezni az első magyar dagerrotípista személyében.
Simon Mihály az Összehasonlító magyar fotótörténet (Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000) könyvében így ír erről: „Karlovits Károly, Beke László és Albecker Mária Tőry Klárával együtt azt állította, hogy a Velencéből érkezett Marastoni Jakab mindenki mást megelőzve nyitott műtermet. Hevesy Iván szerint viszont az aranyművesből fényképésszé lett Kavalki készítette az első, eladásra szánt dagerrotípiákat. Chochol Károly szerint – aki állítását a korabeli sajtóban megjelent elszórt híradásokra alapozza – Marastoni 1840. június 26-án nyitotta meg műtermét, míg Kawalky csak 1841 júliusában kezdte el működését.” 

marastonimnm.jpgFotó: Marastoni Jakab: Az erdélyi Bethlen család. Dagerrotípia, 1842
© Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
megjelent: Fotóművészet magazin, 2002/5-6. 

Marastoni Jakab a Feldunasoron lévő Nákó-ház második emeletén (a mai Gresham palota helyén) nyitotta meg műtermét. Ennek első tudósítása a sajtóban 1841. június 26-án jelent meg, amelyben hírül adja, hogy utazásaiból visszatérve, magával hozta a legújabb fényképezőkészüléket arcképek felvételére. A felvétel ekkor Marastoninál két percig tartott, és nemcsak napon, hanem árnyékban is tudott dolgozni. – olvashatjuk Szakács Margit: A dagerrotípia című írásában, mely A fénykép varázsa (Budapest, MFSZ-Szabadtér Kiadó, 1989) című kiadványban jelent meg.
Ezt az állítást némileg cáfolva L. Baji Etelka így ír a Fotóművészet magazinban: „A Der Spiegel című lap 1841. június 26-i száma beszámol arról, hogy Marastoni hazaérkezett külföldi utazásáról, és egy tökéletesített dagerrotip készüléket hozott magával. A magáról megjelentetett reklámjai alapján tudjuk, hogy 1841. július 14. körül egy felvétel elkészítéséhez 8 másodpercre volt szüksége.” Valószínű az rövidíthette le a záridőt, hogy Marastoni egy idő után Petzval objektívre váltott.
Ugyanebből a cikkből az is kiderül, hogy „A magyar fotográfia történetével foglalkozók egy ideje egyetértenek abban, hogy Jacopo Marastoni – vagy ahogy Magyarországon ismertté vált: Marastoni Jakab – volt az első, aki Pesten hivatásszerűen foglalkozott a fényképezéssel, és 1841-ben dagerrotípia-készítő műtermet is nyitott a városban. Az is régóta közismert tény, hogy ő készítette Kossuth Lajosnak az egyetlen olyan hiteles dagerrotip arcképét, amely még itthon örökítette meg a XIX. század egyik legnagyobb magyar történelmi személyiségét. [...] Jacopo – mások szerint Giacomo – Marastoni 1804-ben, Velencében született, és festészeti tanulmányait is az itáliai város Képzőművészeti Akadémiáján folytatta. 1832-ben Magyarországra jött. Előbb Pozsonyban élt, majd 1835-ben Pesten telepedett le. A biedermeier kor népszerű arcképfestőjének számított. 1841-ben az újságok már mint dagerrotípia készítésével foglalkozóról adtak róla hírt. [...] Az előbb már említett Kossuth-képet – amelyen Kossuth Lajost és sógorát, Ruttkay Józsefet, valamint Both Pált örökítette meg –, amint azt a dagerrotipista a paszpartu szélére feljegyezte, szintén 8 másodperces expozíciós idővel fotografálta, a kép tehát valamikor 1841. július 14. körül készült. [...] Marastoni 1846-ban Pesten megnyitotta az Első Magyar Festészeti Akadémiát, ahol a festészet mellett állítólag dagerrotípiakészítést is tanított. 1859-ben megvakult, és nincstelenül egy tébolydában halt meg, 1860-ban.”  

kawalkymnm.jpgFotó: Kawalky Lajos: Dobiecki Ferenc (1820–1886), Dagerrotípia, Az elmagyarosodott lengyel nemes részt vett az 1948–49-es magyar szabadságharcban, és ezért az Újépületben letöltött börtönbüntetést szenvedett el. Szabadulása után készült róla a felvétel Kawalky Dianafürdőben működő műtermében.
© Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
megjelent: Fotóművészet magazin, 1997/1-2.

Kawalky Lajosról kevesebb információ áll rendelkezésre, a már korábban idézett Szakács Margit írásban Marastoni mellett kronológiai sorrendben tárgyalja a hazai fényképészműtermek megnyitását, ahol Kawalkyt „csak” az ötödik fényképészként említi. Marastoni után 1842 júniusában Tarsch Ferenc nyitott fényirdát a Háromkorona utcában (ma Alpári Gyula utca), 1843-ban Khogler nyitott műtermet a Régiposta utcában, aki Marastoninál tanult. Ő a sajtóhírek szerint 3 váltóforintért készítette képeit. Nem sokkal később újabb versenytárs jelentkezett; Stuhr, aki Berlinből jött Pestre és a Nádor utcai Tigris vendégfogadó harmadik emeletén vett szállást, majd 1843 szeptemberében a sajt adja hírül, hogy már négy műterem működik a fővárosban. A negyedik műtermet a francia Jules Darier a feldunasori Coburgh-házban nyitotta meg.
Szakács szerint Kawalky volt az első fényképészünk, aki tudatosan választotta élethivatásul a fényképezést. Kawalky Danzigban született és 1838-ban telepedett le Pesten, itt tanulta ki az aranyművességet. Néhány év múlva azonban már dagerrotíp fényképészként hirdette magát, aki előbb Stuhrnál dolgozott, majd saját műtermet nyitott. Kawalky műterme szolid árainak (egy képet két pengőforintért készített) és a reklámozásnak köszönhetően egyre népszerűbb lett. (Ezt az ötletet Marastonitól vette át, aki hazánkban elsőként vezette be a képkészítés reklámozását.) Ezeket a reklámképeket Kawalky az üzleteinek kirakatában helyezte el a megfelelő reklámszöveggel.
Műterme az egyetlen, amelyről korabeli leírás is fennmaradt: „A szoba művészi rendetlenséget tanúsít, készületeket és eszközöket láthatni, s ezek között embereket, kik már négy óra óta várakoznak, hogy arcképük 10 másodperc alatt elkészüljön. Ezen idő alatt a kész és készülő arcképek fölött” [...] „amikor a modell leül, a művész neki irányozza műszerét, a fedőt hirtelen lekapja, hat lépést hátrál, hat lépést közelít, a fedőt hirtelen ismét fölteszi... a képet kiveszi, a várakozók odarohannak, s látják, hogy a lapocskán nincs semmi...”. Néhány perces újabb művelet után azonban a kép átvehető. (megjelent: A fénykép varázsa, Budapest, MFSZ-Szabadtér Kiadó, 1989).
Hogy még követhetetlenebb legyen a poszt címében feltett kérdés megválaszolása, idézzünk Hevesy Iván: A magyar fotóművészet története című könyvének A magyar fotokultúra kibontakozása c. fejezetből, mely 1958-ban jelent meg Budapesten a Bibliotheca Kiadó gondozásában:
"A legelső magyarországi műtermek Pesten nyílnak meg. Az elsőt egy Kavalki nevű aranyműves rendezi be a Diana-fürdő épületében 1841-ben. két évvel később Strelisky hasonlóképpen az aranyművességet cseréli fel a szenzációs, új mesterséggel. 1844-ben egy harmadik Daguerre-műterem csatlakozik az előző kettőhöz, a Király utcában (ez a régi Pest egyik fő útvonala volt). Ez utóbbi rövidesen helyet változtat és a Váci utca és Gizella tér (mai Vörösmarty tér) egyik sarokházába költözik, az előkelőbb közönség kiszolgálására. Alapítója és tulajdonosa Mayer György, később, az említett versenytársak eltűnése után azt hirdette magáról, hogy "a fényírást én honosítám meg hazánkban". Ez azonban, amint látjuk nem felel meg az igazságnak."

Amint azt látjuk nem egyértelmű, hogy kit nevezzünk hazánk első fotográfusának. A sokszor pontatlanul rögzített adatok ismeretében sajnos nem lehet kijelenteni sem Marastoniról, sem Kawalkyról, hogy ők lettek volna az első magyar fotográfusok. Ami biztos: Hazánkban 1840. augusztus 29-én Vállas Antal készítette nyilvánosan az első dagerrotípiákat, és nem sokkal később Marastoni és Kawalky nyitott műtermet Pesten, tehát ők voltak az első fényképészek, akik hivatásszerűen űzték e mesterséget. 

A Mai Manó Ház Blogon bemutatott Marastoni és Kawalky által készített dagerrotípiákat a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményében őrzik. A cikk szövegéhez L. Baji Etelka, Szakács Margit, Hevesy Iván és Simon Mihály írásait, forrásait használtuk fel. A forrásanyagok elérhetőek a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtárban.

A történeti Magyarország területén becslések szerint mintegy ötvenezer-százezer közöttire tehető az elkészített dagerrotípiák száma. Ezek közül csupán mintegy ezer a különböző gyűjteményekben, magángyűjtőknél megmaradt, ismert példány, tehát igen ritka darabok, manapság olykor-olykor kerül egy-egy újabb a látókörbe.
Íme a Mai Manó Ház blogon korábban bemutatott, magyar vonatkozású dagerrotípiák:
Petőfi Sándor egyetlen hiteles fényképe (1847 körül)
Kossuth Lajos Bostonban (1852)
A legrégebbi dagerrotípia Pestről (1844 körül)
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteményében őrzött színezett aktdagerrotípiák (1850-1857)

Szeretnél hozzászólni? A facebook oldalunkon megteheted.