Gosztonyi Gyula: Fotoműveltség (Megjelent: Fény, 1912. 53-56.)

Gosztonyi Gyula: Fotoműveltség (Megjelent: Fény, 1912. 53-56.)

2018. szeptember 18. Mai Manó Ház

A cimbe irt szó bizonyára nem mutatós, sőt talán hijján van minden zengzetességnek is, mégis eléggé tömören fejezi ki azt, hogy elképzelhető az emberi művelődésnek, az emberi nevelkedésnek oly módja is, amely a fotográfia egészséges alapjain épül.
Egy idő óta műtárlatainkon a képek láttára több szó esik azok technikai erényeiről, semmint a kép tárgyáról. Egyes műbirálók nagy súlyt helyeznek arra, hogy a kép művészies világitását, szin-, forma- és vonalszándékait elemezzék. Ügyelnek arra, hogy miképpen bánik a fotográfus anyagával, mint birja lelkét munkába gyúrni, hogy vért, életet varázsoljon a képbe. A kép tárgya holtanyag lett, mint a kő, melyből palota, szobor épül. Romeó ás Julia szerelmi enyelgését szinte nem veszik már észre a képen: egy valőr megoldás, egy meglepő plasztikai fordulat elvonja a kritikusok szemét a legérdekesebb kuriózumról, a leghóditóbb primadonnáról is. Pedig régebben ez a repülés közben lefotografált madár, vagy a “primadonna” portréja a műtárlaton fontos beszéd tárgya volt. Róluk beszéltek a lipótvárosi zsúrokon is, sőt mesét is toldottak hozzájuk, mint már ilyenkor szokás, szerelmi pletykát. Most már mindennek vége. A kritikus már csak vonalat, formát, valőrt, szint, tónust vadászgat és legtávolabbról sem törődik azzal, hogy a táj a Szumatra-szigeteken lett felvéve sárgaláztól való félelemmel garnirozva, vagy kint a Csepel mellett.
Miért ez az egyoldalúság? Miért kivánjuk kizárni a fotográfiát a kultúrélet közösségéből? Miért nem hagyjuk a “művészi” képet is hozzá szólni a társadalom problémáihoz? 

84990.jpgFotó: Erdei Katalin: Kiállítás, 1967 © Fortepan
(Illusztráció)

Ismételjük, a témák egész sora, még pedig sok oly téma, amely élénken foglalkoztatja a kultúremberiséget, egészen kiszorult a fotográfia mezejéről. Ezt azzal okolták művész-amatőrjeink, hogy jóllehet ez az ő metierjük, de a témák egész sora megoldhatatlan az ő műhelyükben. Ez pedig tudtommal nem áll. Az egész világ minden jelensége szabad zsákmány a fotografáló számára azokon a természetes korlátokon belül, melyeket az anyag szab a művésznek. Lelkünk konstrukciója fogékony minden jelenség iránt és érdeklődéssel tekint nemcsak az “idő”, de az “élet” gép legparányibb működése elé.
Egyesek aztán kezdték látni, hogy a sallangos póz és az ügyes adoma viszi el a babért az artisztikus erény elől. Egy kis zakatoló gép indult meg hóditó útjára a didal jelében. Nyomában mindenütt győzelem és hivei a milliós népfalanxok lettek. Gyorsan és biztosan foglalt el oly poziciót, hogy napjainkban egy fél világot jelentő művészet azt volt kénytelen pirulva bevallani, hogy a harcot nem birja tovább, hivatkozik évezredes tradiciójára segitséget kér. A segitség — talán hálának is nevezhetjük — ez alkalommal melléje állt. De hát ki meri jósolni, hogy mi lesz akkor, ha a mozigép zakatoló fogaskerekei között a természet minden szinét ás mélységét visszaadó film fut át?
Miért volt oly bóditóan gyors a mozik diadala? Mert a kinematográf magát az életet, a realitást vitte a nyilvánosság elé, minden lepel nélkül a maga meztelenségében. Mert a mozigép vakitó fénnyel szociális eszméket okád a vászonra, propagálja a felebaráti szeretetet, hadat üzen a zsarnokságnak, sőt tovább megy, az “általános, egyenlő és titkos” jelszó mellé nem gyáva felirni a másik büvös szezámot is “Votes for Women !“ S ime a kritika ügyet sem vet a világosan propagált eszmére, hanem ismét rágyújt a tónus, a vonal, a valőr nótájára. De már késő, hangja már gyenge, a nép milliók hangos tapsát már nem tudja túlkiabálni. 

89573.jpgFotó: Urbán Tamás: Művelődésügyi Minisztérium 2. sz. Fiúnevelő Intézetének folyosója. Urbán Tamás fotókiállításának megnyitója, Aszód, 1975 © Fortepan
(Illusztráció)

A fotográfia a mozik kapcsán tehát általános jellegű nevelőeszköz lett, mely elég erősnek érzi magát arra is, hogy valami propagandát keresztülvigyen.
Ez az új esztétika nem kóvályog többé a fogalmak ködös régióiban, hanem tényeket vizsgál, csak úgy, mint a többi tudomány és pedig művészi tényeket tapasztalati megfigyeléssel, sőt akár hiszik, akár nem, kisérletekkel is dolgozik, csak úgy, mint a többi tudomány. Sajnos, nálunk még nem igen nyilt alkalma a nagyközönségnek ebbe az Új esztétikába bepillantani, hiszen még szakértőink sem ismerik, annyira nem ismerik, hogy nem is tekintik az esztétika művelőjének azt, aki erről az új esztétikáról mer szólani vagy ennek szerény munkása. Igazuk is van abban, hogy ez nem amolyan régi módi esztétizálás, fogalomfilozofálás, hanem modern pszichológiai tudomány.
És hozzá még milyen érdekes tudomány! Amilyen unalmas volt az a régi esztétika száraz fogalomrágódásaival, hogy unalmassá tudta tenni magát a művészi szépet is, épp olyan érdekes ez az Új esztétika, mely igazán meglepően mély bepillantást ad az emberi lélek benső, rejtett jelenségeibe, a művészi alkotás, a géniusz teremtőtevékenységének érdekesen titokzatos és mindenkoron csodálatraméltó fenséges titkaiba. Hiszen van-e valami nemesebb, valami szebb az emberben, mind a művészi lángész csodálatos alkotóereje? Van-e a léleknek nemesebb, tisztább gyönyörüsége, mint amit az alkotásban talál?
Vászon, melyet egyszerűséggel vesz körül egy keret. Keret, mely a határvonal a fizikai világ és a művészet között, mely követelő, határozott, energikus stilusban fejezi ki azt, hogy amit ő elválaszt a környezettől, az a terület a művészet területe, egy teremtő lélek-kozmosza, ahol megszűnik a valóság és egy különös lélek különös látásának az eredményei kezdődnek, ahol föllebben a szaiszi fátyol egy csücske és belelátunk olyan rejtelmekbe, amiket magunktól sohasem vettünk volna észre, látjuk kiszakitva és önmagában zárt egységgé tömöritve a művész alkotásait az eleven világ zűrzavarából.
Ezek után a “fotoműveltség” deffiniciója igen egyszerű. Az a műveltség tehát, melyet a népmilliók a mozgófényképek révén szereznek – szerény nézetem szerint – leghelyesebben a “Fotoműveltség” szóval fejezhető ki. Az igy értelmezett fotoműveltség nem frázis, hanem nagyon biztos, egészséges programm. (Gosztonyi Gyula)

(Megjelent: Fény, 1912. 53-56.)

Lapozó rovatunkban az eredeti helyesírást megtartva, régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk.