We don't play guitars  – az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása

We don't play guitars – az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása

2018. október 24. Mai Manó Ház

Az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) újtagos bemutatkozó kiállítása feltárja az érzékelhető és a teoretikus szinesztéziát a műtárgy érzékelés és a földönkívüli észlelések között. Ahogy J.K. Richardson feltette a kérdést 1978-ban “Kategória-e a művészeti médium?”, úgy próbálnak a kiállítók változatos hatásokkal új feszültségeket létrehozni, mind az átlátható, mind az átláthatatlan diskurzusból. Minden kiállított művet jellemez a jelentés könyörtelen divergenciája. Ami látszólag elkezdődik, az hamarosan a kísértés karneváljává válik, ami nem csak a dekadencia érzését, de az új szintézis lehetőségeit is jelenti.
Egy már sokkal frissebb írás az Alex I.O. Sigmund által publikált “Is the artist CGI?” című esszé. Ennek fontos tézise, hogy minden jól kategorizálható internetre feltöltött kiváló kortárs fotográfiai alkotás számokkal leírható, átlagolható és ez által számítógépekkel elállítható tökéletesebb formában, mint eredetijében volt és így alkotói megmérettetéseinket rövidesen mesterséges intelligenciák fogják megnyerni. Mint, ahogy a finom replikák az őrült gyakorlatok révén roncsolódnak, a nézőnek is csak egy nyom marad a jövőből, állapotunk előőrséül. Nem kizárt, hogy egy komputer számára a kategórián kívüli az egyetlen olyan tartalom, amelyet nem képes önmagától reprodukálni.
A kiállított munkák vizsgálják a magyar kortárs fotográfia szubkultúráját, összehasonlítva a korábbi punk vagy a még korábbi hippi mozgalmakkal. Ezek kölcsönhatása új kombinációkat hoz létre, mind explicit, mint implicit textúrákból. Ami a vágyakozás után indul, hamarosan a szorongás szaxofonjává válik és csak egyfajta káoszt teremt önmaga körül. Jelentés tartama az előrehaladás és a felfedezés helyett egyhelyben forgóvá válik, majd felemészti önmagát.
A világegyetem feltételezett, de még meg nem talált korlátjaitól feltüzelt fotográfusok is kategórián kívüliek, de ezáltal már egy öngenerált kategóriába helyezik műtárgyaikat. De vajon léteznek-e álkategóriák? Van-e álmédium? Mivel a jelenségek a határokon átnyúló és ismétlődő gyakorlatokon keresztül tisztázódnak, mindnyájunkat elbűvölhet a jelentés hagyományos értelmezése.
Mindennek van tudománya. A művészi párbeszédek kontextusának szinte már-már kínos vizsgálata közben, megfeledkezünk az alkotások könnyed befogadásáról és arról, hogy megengedjük magunknak; a műtárgy se többet, se kevesebbet ne jelentsen, mint ami. Érdekes ellentmondás, hogy amíg egy a művészeti kánonban kiválóan elhelyezhető konceptuális alkotás szinte már nem is igényli a műtárgy létrejöttét (hiszen a jól megírt statement a részletességéből eredően, az azt szinte csak illusztráló műtárgy nélkül is közvetíti az alkotó üzenetét) addig egy műalkotástól, ami mellé nincs nagy gonddal kihelyezve verbalizált mondanivalója, hanem csak önmagában a tárgyként közvetíti azt, könnyedén zavarba jövünk. Mintha félnénk az értelmezés szabadságától. A pillanatnyi jelenségek felgyorsulnak, a feltörekvő és kritikus gyakorlaton keresztül pedig végül a nihilizmus manifesztumává válik. Az így keletkező szellemi vákuum a könnyű tartalmakat szippantja magába, mint egy fekete lyuk, és lövi ki valahol egy eddig fel nem fedezett galaxisban, ahol kifejti kártékony hatását.
A szétértelmező szakmai hurrikánban a mindent számadattá formáló attitűdünk, illetve az általunk létrehozott eszközeink visszahatása okán az olyan képességeink, mint az ösztönösség és a megérzés fejletlenné és elfojtottá válnak. Fontosabb-e a művész produktumainak kontextusba helyezése, mint maga az alkotói munka, amelyet végez? Nem szűkítjük-e le a valóság interpretációjának lehetőségeit túlontúl azzal, hogy mindennek nevet adunk, mindent dobozokba zárunk és így megfosszuk attól, hogy bármi más is lehessen? A szakosodás is szakosodik és a közös gyökerek keresése helyett újabb és újabb ágakat növesztünk tudásunk fájára. A valóság számadatokká redukálásától és a folyamatos kategorizálástól beszűkült gondolkodásunk okán, már észre sem vesszünk, hogy ezt a szöveget is csak egy komputer generálta. - írta a kiállítás kurátora Sztrehalet Oxána. 

Kiállító művészek: Bolla Szilvia, Kiss Gergely, Kiss Imre, Kiss Richárd, Lázár Dóri, Németh Domonkos Tamás, Pólya Zsombor, Sivák Zsófia
Kurátorok: Fodor Dániel János, Sztrehalet Oxána
A kiállítás megtekinthető 2018. október 24. és november 11. között a K.A.S. Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 9.). Az esemény megvalósulását a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) támogatja. A kiállítás a Fotóhónap2018 rendezvénysorozat része.