Mai Manó (1855-1917) élete és ritkán látott felvételei - Tőry Klára írása

Mai Manó (1855-1917) élete és ritkán látott felvételei - Tőry Klára írása

2018. november 13. Mai Manó Ház

A Mai Manó Ház Blogon 2012-ben jelent meg Tőry Klára A fényképezés nagy alkotói című könyvének online változata, mely a mai napig az egyik legkeresettebb tartalom oldalunkon. Mivel blogunk egyik nem titkolt célja a fotótörténet népszerűsítése, Klárával egyeztetve most egy új sorozatot indítunk, melyben magyar fotográfusok részletes életrajzát és fontos képeit ismerhetitek meg. Mint ahogy az online könyv, ez az anyag is kizárólag a Mai Manó Ház Blogon lesz elérhető. 

Mai Manó nevét szélesebb körben csak az 1990-es évek végétől kezdték újra ismerni. Mint annyi más fényképészmestert a századfordulón, korunkban csak a szűkebb szakma egy része tartotta számon. Mára azonban a nevét viselő egykori műteremháza - a Mai Manó Ház, mely egyben a Magyar Fotográfusok Háza – már fogalommá vált. Világszerte kivételes ritkaságszámba megy, hogy a helyreállítási és restaurálási munkák után egyedülálló módon épségben megmaradva, régi szépségében és gazdagságában lehetett a műteremház eredeti funkcióját is megmutatva visszaállítani az épületet. Kiállítóhelyként, szakkönyvtárként és fotó-könyvesboltként a mai fotográfia szolgálatába állították a századfordulón kimondottan fényképész műterem céljára épült, három napfényműteremmel, fogadótermekkel, nyílt teraszokkal, festészeti- és retus termekkel, laboratóriumokkal ellátott, négyemeletes műteremházat, ahol a pompás díszítések minduntalan a fotográfus tevékenységére utalnak.
A kívülről ötszintesnek tűnő, valójában nyolc szintből álló francia neoreneszánsz főhomlokzatú műemlék épület a századforduló ízlését tükröző műteremház szinte minden részletével a reprezentációt, a luxust és a dekorativitást szolgálta, mind-mind azt hirdette, hogy a ház építtetője és tulajdonosa igényes, jómódú és jó ízlésű polgár volt, aki remek egzisztenciát tudott teremteni a műtermi portréfotográfiából. A páratlanul változatosan kialakított homlokzatot zöld-sárga mázas Zsolnay-majolika domborművek, szobrok díszítik, a bejárat feletti ívben bájos fényképező puttó, feljebb a második emeleti terasz mellett két timpanonnal lezárt, kagylódíszes Zsolnay-féle pirogránit fülkében nőalakok bronzszobrai állnak. A harmadik emeleti két terasz közötti homlokzatot terrakotta lapokra festett, a fényképezést és a festészetet szimbolizáló allegorikus nőalakok kezében stílusosan festőpaletta, fényképezőgép, reflektor és vegyészlombik látható. A házba belépve a terrazzo padlóburkolaton a Salve felirat üdvözli a látogatót, a tágas előcsarnokot gipszstukkók, mennyezetét freskó díszíti. Az oldalfal üveg-vitrinjeiben híres emberek portréival, a legsikerültebb fotográfiákkal reklámozták a műtermet. A félemeleti galériára vezető márványlépcsőt kovácsoltvas korlát övezi, melynek kígyózó indadíszei között MM monogram utal a ház tulajdonosára. Az első emeleti iroda lábazatának tölgyfa burkolata, a második emeleti fogadóterembe vivő faragott tölgyfa lépcső, s fönt a fogadó tér betétdíszes faburkolata és négy csodás, Róth Miksa által festett ólomüveg ablaka, az óriási velencei tükör a szalonban mind a nagypolgári miliő pompás tartozékai voltak. A fogadóterem mellett volt a hatalmas, utcára néző napfényműterem, mely világítását az üvegezett zárt erkélyen és annak ferde üvegtetején át kapta. A bejövő fény erősségét és irányát két áttetsző függönyrendszerrel befolyásolták. Az épület 1996-ban kezdődött rekonstrukciója során a napfényműterem két, homlokzatra merőleges végfalán a későbbi vakolatréteg alól a portréfényképezés háttereként szolgáló freskók kerültek elő, az egyik oldalra romantikus természeti tájat, a másikra építészeti elemeket festettek, melyek ma eredeti formájukban láthatók. A harmadik emeleti és a tetőtérben elhelyezkedő műtermek is természetes világítást kaptak, ahol a retusőrök, színezők, sokszorosítók dolgoztak, mögöttük a laboratóriumok, másoló és tároló helyiségek kaptak helyet. Az emeletek között egykor laborlift működött. A földszinti üzlethelyiségek és a ház udvari részében lévő lakások bérleti díja a költséges műterem fenntartásához járult hozzá. A fotográfus és családja lakószobái az utcafront első és a teraszokkal kialakított harmadok emeletén kaptak helyet. Mai Manó halála után Aradról jött rokona, Weisz Hugó üzemeltette a műtermet, majd 1931-ben a fényképész fiától, Mai Artúrtól Rozsnyai Sándor zeneszerző és felesége, a Miss Arizona művésznéven szereplő Senger Mici megvásárolta az épületet, és az addig üres udvarba építették az 1944-ig működött híres Arizóna mulatót. A háború után a ház az Irodalmi Varietének, tánc- és balettiskolának adott otthont, majd stúdiószínházként, bemutatóteremként, olykor raktárként vagy irodaházként használták, évtizedeken át a Magyar Autóklub irodái is helyet kaptak az épületben.  
Kolta Magdolna (1958-2005), Kincses Károly (Magyar Fotográfiai Múzeum) és Bánkuti András (Magyar Újságírók Szövetsége), a Mai Manó Ház újkori alapítói elsőként 1995-ben a félemeleti Mai Manó Galériát szerezték vissza a fotográfia számára. Munkájuk törvényességi hátterét a Magyar Fotográfiai Alapítvány és a MÚOSZ teremtette meg. Pályázatok és szponzorok keresése útján, többéves heroikus munkával kivásárolták a bérleti jogokat a lakóktól, és 1999-ben az I. és II.emelet birtokba vételével megszületett a Magyar Fotográfusok Háza. 
Kincses Károly leírása a Mai Manó Házról ITT olvasható. 

Mai_Mano_archiv_épület_3.jpgFotó: Mai Manó felvétele a műteremházáról, a felépítést követő első évben, 1895
albumin, kabinetportré, magántulajdon 


Ma a Mai Manó Ház eredeti állapotába visszaállítva, felújítva a fotós közélet egyik fő színtere, a magyar fényképezés szellemi és szakmai központja Budapesten. A fotográfus szakma művészi, tudományos és kulturális tevékenységét segítő, múltat őrző és jelenre, jövőre figyelő intézmény. Hazai és nemzetközi, történeti és kortárs fotókiállítások helyszíne, különböző szakmai rendezvényeknek, programoknak - konferenciáknak, előadásoknak, workshopoknak, tárlatvezetéseknek, szakmai találkozásoknak, beszélgetéseknek, könyv-bemutatóknak, a napfény-műterem természetes fénnyel való fotózáshoz - biztosít helyet. Az épület III. emeletén kapott helyet a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár, amely az ország legjelentősebb fotográfiai szakkönyvtára 13.000 kötetes gyűjteményében hazai és külföldi fotóalbumok, a fotótechnika és a fotótörténet szakkönyvei, monográfiák, esztétikai kötetek, lexikonok, enciklopédiák, bibliográfiák, repertóriumok, magyar és idegen nyelvű szakmai folyóiratok egyaránt megtalálhatók.
„Ha csak annyit írnánk… Mai úrról, hogy a 19. század egyik legjobb fényképészmestere, szakírója, a maga korában a gyermekfényképezés kiemelkedő hazai képviselője, 1885-től császári és királyi udvari fényképész, még nem sokat mondtunk, hiszen a maga korában legalább féltucatnyi magyar fényképészről lehetett ugyanezt állítani, s követői is akadtak számosan. De ha mindehhez még hozzátesszük, hogy alapítója és főszerkesztője volt A Fény című lapnak, amely 1906-ban indult, s máig felülmúlhatatlan etalonja fényképészeti szaksajtónknak, akkor már állítottunk valakiről valamit. Ha még azzal is megtoldjuk, hogy a maga korában szakmája egyik legnagyobb tekintélye, akire még a konkurensek is felnéztek, ráadásul számtalan választott tisztségben jelölték saját vezetőjüknek, képviselőjének a már akkor sem kevéssé kenyéririgy és intrikáló hajlamú fényképészek…”(1) - írta Kincses Károly az eddig egyetlen, Mai Manóról kiadott könyvben. A kötet megjelenésével egy időben, 2003-ban rendezte meg a Magyar Fotográfiai Múzeum a fotográfus egykori műteremházában Mai Manó fotográfiái(2) címmel első retrospektív kiállítását. 2017-ben szintén a Mai Manó Ház rendezett emlékkiállítást az egykori fényképészmester műveiből Manó 100 - Mai Manó halálának századik évfordulója(3) címmel. Mai Manó univerzális módon viszonyult a fotográfiához, tevékenységét nem szűkítette le a megélhetést biztosító üzletre. Fényképészetünk helyzetét, fejlődését teljes összefüggésrendszerében vizsgálta, s időt és fáradságot nem kímélve hajlandó volt írásaival, lapszerkesztői, szervezői, közéleti munkájával, a hazai fotográfia közösségi kérdéseinek megoldásáért, előbbre viteléért aktívan tevékenykedni. Reneszánsz ember volt, mondanánk az ilyenre, ha ez Mai Manó mesteremberi szerénységével összeegyeztethető lenne.  
 

mm_1917.jpgFotó: A Mai Manó haláláról szóló hír az Érdekes Újság 1917. augusztus 12-i számának 18. oldalán jelent meg.

May Emmanuel, azaz Mai Manó 1855. május 24-én Pesten jómódú zsidó polgárcsaládba született. Apja dr. Mai Henrik bölcseleti- és orvosdoktor, főreáliskolai tanár volt Budán, majd saját oktatási intézetet alapított. Anyja, Éliás Klára korán, 1867-ben meghalt. A fiú kimaradt a gimnáziumból, s 14 évesen Kalmár Péter fényképészmester Andrássy úti műtermében inaskodott, az esztétikai képzést az esti iparrajziskolai órákon szerezte meg. Négy év múlva 1873 és 1878 között már Kalmár és Mai néven közös műtermük volt a belvárosban. A gyors előmenetel nem elégíthette ki Mait, ezért itthon és külföldön kiváló mestereknél, - a legendás Borsos és Koller társulásnál, majd két évig Grazban Leopold Bude műtermében, hazajőve Kollár tanár műtermében - tökéletesítette tudását.(4) Itt kötött barátságot Koller asszisztenseivel, Gálffy Istvánnal és Forché Románnal, akik Koller Károly tanár utódai néven vezették tovább mesterük műtermét. Mai Manó magánúton képezte tovább magát, elvégezte a gimnáziumot és pótolta az érettségit is. Nyolc év tanulóidő után - 23 évesen - sokoldalúan képzett, világlátott emberként, 1878-ban vált önálló fényképészmesterré. Békei István fényképész özvegyével társtulajdonosként négy évig üzemeltették az Andrássy út és a Vilmos császár út (ma Bajcsy-Zsilinszky) sarkán álló műtermüket. Az elkövetkező években a Mai és Társa műterem váltakozó társakkal dolgozva több helyszínen - Bécsben például a Kärtnerstraßen - működött sikerrel, ahol Mai már a gyermekfényképezésre specializálta magát. 1885-ben önállóan alapított műtermet a Vilmos császár úton. Akkor már három-négy segéddel és több inassal dolgozó szakfényképész volt. Ez az időszak a főváros és az egész ország fénykora volt, s 30 évesen Mai Manó is a csúcsra jutott, a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselőjének, a szakmai közélet vitathatatlan tekintélyének ismerték el. Szakmai tudásának elmélyítését mindig is elsődleges feladatának tekintette, s hogy ismereteit gyarapítsa, beutazta Németországot, Olaszországot, Franciaországot. Folyton tanult, képezte magát, olvasta a külföldi szaklapokat, könyveket. Nemcsak a gyakorlatban, hanem elméletben is szakmája nagy tudású mesterévé vált, mely nálunk – kevés kivételtől eltekintve - nem volt jellemző a fényképész szakma művelőire. Külföldi utazásain megismerkedett a legtekintélyesebb szakemberekkel és levelezés útján tartotta velük a kapcsolatot. Elsajátította és alkalmazta az új, korszerű eljárásokat. Tapasztalatait később a Magyar Fényképészek Lapjában és A Fényben publikált írásaiban adta közre, mintául állítva kortársai elé a külföldi fotográfus szakma szervezettségét, összetartását, fejlettségét.
Az 1885-ös budapesti Országos Kiállításon „nagy feltűnést keltettek Mai kiváló munkái, de különösen páratlanul remek gyermekfelvételei. Az ő gyermekcsoportjai valóságos művészi kompozíciók voltak. Részt vett azután a következő nemzetközi kiállításokon: Páris, Brüsszel, Madrid, Triest, stb. Mindenütt első kitüntetésekben részesült, az egész magyar fényképészet dicsőségére. Az 1896-iki millenniumi kiállításon mint zsűritag működött.”(5) - írta a magyar fotográfia nagyjait bemutató sorozat szerzője. A korabeli sajtó szerint igen elismert mester volt, melyet császári és királyi udvari fényképész titulusa, s kitüntetései is visszaigazoltak. A felvételek díszesen nyomtatott hátlapját, a műterem hírverését szolgáló verzót – melyről sosem hiányzott műteremházának rajza ’az Andrássy út legközelében’ - rövidesen betöltötte a kiállításokon nyert érmek rajza: az 1879-ben a székesfehérvári Általános Kiállításon és az 1882-ben Triesztben nyert ezüstérem, a millenniumi kiállítás ezüstérme, az 1900-as párizsi világkiállításon kapott aranyérem, és így tovább. S hogy mindez nemcsak erkölcsi siker volt, jelzi, hogy 1892-re megengedhette magának, hogy feleségével, Rothauser Etelkával 35000 forintért megvásárolja a Nagymező utca 20. alatti lakóházat, melynek helyére 1894 nyarára Nay Rezső és Strausz Muki műépítészek tervei szerint felépült a már említett, Mai Manó céljainak megfelelő, pompás, többemeletes műteremház, mely 1917-ben bekövetkezett haláláig végleges otthona is volt. Egy korabeli lap hirdetése szerint „kitűnően épült műterme az újkor valamennyi vívmányával fel(van) szerelve.”(6) E műtermével párhuzamosan 1901-ig Szigeti Jakabbal társulva a Váci körút 14.-ben, az Andrássy úttal szemben is működtetett egy műtermet Mai és Társa néven.
Mai Manó műtermében portrékat, családi csoportképeket, s főként gyermekfotókat készített, de külső helyszíneken készített korai riportjellegű felvételei is maradtak fenn. Sok sikert aratott porté- és gyermekfotói a mai nézőben ellentmondásos benyomást keltenek. Elismeréssel, tisztelettel, némi irigységgel adózhatunk a képek technikai tökéletességének, a beállítások eleganciájának, nosztalgiázhatunk a hajdan-volt boldog békeidők polgári életének elegáns rekvizitumain, de az őszinte emberábrázolást ma másképpen képzeljük el. A századforduló portrémestere nem hiteles lélekrajzot akart nyújtani, hanem a megrendelőknek önmagukról alkotott – többnyire hamis - ideálképéhez igazodott. Természetesen mindez nemcsak Mai Manóról mondható el, hanem - nagyon kevés kivételtől eltekintve - döntően a megrendelő igényeinek kiszolgálása jellemezte az 1860-as-70-es évektől a századfordulóig a 19. század portré- és gyermekfényképezését. A reprezentáció igénye, a pazar külsőségeknek, kellékeknek, a kelmék anyagszerűségének hangsúlyozása, az egyén karakterétől független pózokba való beállítás, az ábrázolt valódi egyéniségétől többnyire független környezet kialakítása festett hátterek alkalmazásával, és a – Mai Manó képeire nem jellemző - modell fogyatékosságait kiküszöbölő, arcát, alakját megszépítő mértéktelen retus általában mind az fotóműtermek gyakorlatához tartozott.
Találóan jellemezte a helyzetet a Mai Manó fotográfiái című könyvet bevezető esszéjében Nádas Péter, aki regényeiben a lélekrajz nagy ismerője, de maga is szakfényképész végzettségű lévén, jól ismeri e jelenséget és hátterét: „Mai Manó műtermi képein az éppen megszülető modern egyén áll elibénk az élő és igen bensőséges tekintetével. Ez az egyén elég hiú, s nemcsak gazdagságot és luxust, hanem ezeknek akár a látszatát is igen kedveli. Mai Manó azonban nemcsak kiszolgálja, hanem mintegy dokumentálja a megrendelő hiúságát és illúzióit. … S bizonyára szükségszerű, hogy a korszaknak ebben az egyszerre reális és ideális folyamatában minden egyén és minden család egy kicsit többnek akart látszani, mint amennyit a helyzete amúgy megengedett. Mai Manó az emberi élet kivételes napjain készítette a képeit, az első áldozás vagy a barmicvo, az eljegyzés, az esküvő és a keresztelő napján. A nagy nap egyetlen pillanatát örökítette meg, ám nem a köznapiság, hanem a reprezentáció és a feltörekvés jegyében.”(7) 
Mai Manó utókorra fennmaradt portréi között megtalálható a korszak néhány neves személyiségének képe, köztük politikusok, művészek, főurak, Habsburg főhercegek, maga Ferenc József császár, Kossuth Ferenc képviselő, a Függetlenségi Párt vezére, Bárczy István főpolgármester, Baross Gábor közlekedési miniszter, gróf Batthyány István, a jeles lótenyésztő hazafi, Széchenyi barátja. A művészek közül Bartók Bélát ifjúkorában, a neves műkedvelő fotográfus Csörgeő Tibort gyermekként fényképezte. Modelljei túlnyomórészt a századelőn meggazdagodó polgárság középrétegének, a felső középosztálybeli polgárok ma már név szerint nem ismert tagjaiból kerültek ki. Elsősorban gyermekképeivel vívott ki hazai és nemzetközi elismerést, melyről ő maga így nyilatkozott: „midőn 1889-ben a párizsi világkiállításon az ott kiállított fölvételeimért első díjat nyertem, és nem egy francia kollégám ezekért különös elismerését fejezte ki,… csak akkor kezdtem hinni, hogy gyermek-fölvételeim átlag véve jobbak lehetnek a szokott e fajta produktumoknál.”(8) Bennünk éppen e sikeres gyermekportrék beállítottsága, ’csináltsága’ okoz ellenérzést. Az ünnepélyes pillanat kedvéért a csöppségeket és a nagyobbacska gyerekeket egyaránt olyan produkciókra késztették, amely életkoruknál fogva természetellenesek számukra. Az ülni még nem tudó csecsemőket párnával támasztották ülő helyzetbe, a kétéves Vértes Gyurika(9) írótáblánál áll büszkén, mintha ő írta volna krétával a szavakat, hogy a szülő eldicsekedhessen vele, hogy már mi mindent tud a baba. A kislányok és kisfiúk teniszütővel, dobbal, biciklivel, karikával, hajasbabával, játéknyúllal, műbáránnyal vagy más játékkal levéve nem önfeledten játszanak, hanem elmélázó tekintettel, felnőttesen komolykodnak a kamera előtt. Lerí róluk, hogy számukra a játék most tilos, a legfőbb, hogy nehogy összegyűrjék, összepiszkolják leheletfinom hófehér batiszt-, csipke- vagy vászonruhácskájukat. Éppen a gyermekkor jellegzetes kifejeződése, a derű, a kíváncsiság, az elevenség, a játékban való elmélyedés tűnt el arcukról. Tipikus a műteremben (!) hintánál statikusan álló-ülő testvérpár koravén, lárvaszerű arckifejezése, vagy a kalapos, napernyős kislány érett asszonyokat utánzó, mórikáló póza.
A magyar századvég fotósai a jól jövedelmező portréfényképezésen kívül néhány város- és tájfényképész kivételével nemigen specializálódtak a fényképezés más területeire. Kiváltképp jeles események dokumentálása alkalmával volt általános, hogy jó nevű portréfényképészek vállalkoztak ilyen feladatokra. Csak a 20. század elején szerződtettek a képeket rendszeresen közlő lapok – elsősorban a Vasárnapi Újság - egy-egy fotoriportert. Olykor Mai Manó is tudósított a kor jelentősebb fővárosi eseményeiről, így már a száraz zselatinos eljárás elterjedése idején, 1889-ben fényképezte a véderő javaslat elleni tüntetést. Néhány eredetiben fennmaradt felvételén kívül a korabeli lapok őrzik képtudósítói munkáinak némelyikét. 1892-ben az Ország Világban majdnem tucatnyi szépen komponált képpel tudósított Ferenc József koronázásának 25 éves jubileumi ünnepségéről. Az Andrássy úton felállított díszkapunál felülnézetből, egy emeleti ablakból vagy erkélyről készített sorozatot a díszhintók és lovas-bandériumok felvonulásáról. 1894-ben a Magyar Géniusz a Torinóban 30 éves száműzetésben élt, 82 éves korában elhunyt Kossuth Lajos hamvainak hazahozataláról és temetéséről készült tudósításnak szentelte 15. heti számának teljes képanyagát. Az eseményt többen megörökítették, a rossz nyelvek szerint az Andrássy úton, ahol a menet elhaladt, majd minden első emeleti erkélyt és ablakot hivatásos és műkedvelő fényképészek béreltek ki, hogy kedvező nézetből örökíthessék meg a nemzet hódolatát holtában hazatérő nagy fia előtt. Mai Manó és segédei az Andrássy út több pontján és torkolatánál készítették a riportsorozat felvételeit, szintén felülnézetből, szépen komponálva, jól érzékeltetve a gyászmenet lovasainak lassú, méltóságteljes vonulását.(10) 
Mai Manó közéleti tevékenységét szakmai sikerei, kollégái között kivívott tekintélye alapozta meg. Gyakorlati tapasztalatai mellett alapos elméleti felkészültsége is alkalmassá tette, hogy több fórumon is szakmájának szószólója, hivatott képviselője legyen. Számos előadást tartott, szakcikkeket, tanulmányokat írt. Német nyelvű szakirodalmi munkájáért a Wiener Photographische Gesellschaft tüntette ki. Nemcsak itthon - mint 1908-ban a MAOSZ(11) által a Műcsarnokban rendezett I. Országos Művészi és Tudományos Fényképkiállításon - tisztelték meg azzal, hogy beválasztották a zsűribe, hanem már 1893-ban Hildesheimbe is meghívták zsűritagnak. 1896-ban a pályázat útján a főváros legjelesebb szakfényképészeit tömörítő Fényképészek Szövetkezete társulatának tagjai közé választották. Ők kaptak kizárólagos jogot a millenniumi kiállítás fényképészeti munkálatainak elvégzésére, a kiállítás épületeinek és a kiállított tárgyaknak fényképezésére és a képek árusítására. Az Ezredéves Kiállításon zsűritagként is dolgozott, képeivel ezüstérmet nyert, és királyi elismerésében részesült. Nemcsak korosztályának tagjai, – akik a szakma igazi, demokratikus elismeréseként 1896-ban a Fényképészek Asztaltársaságának elnökévé választották - hanem a fotográfusok ifjabb generációja is méltányolta az utánpótlás fejlesztésében, képzésében kifejtett törekvéseit. 1885-ben Mai Manó alapító tagja volt a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egyletének, mely – akkor még fotóklub vagy más szervezet nem lévén - az első fényképész-szakmai alapon történő tömörülés volt Magyarországon. A fiatal fotográfusok bemutatkozó kiállításuk zsűrijébe a legmagasabb szavazatszámmal Mai Manót választották.
Egy évtized múlva a szakfényképészek érdekképviseleti szervének, a Magyar Fényképészek Országos Szövetsége megalakulásának egyik kezdeményezője volt. 1905 novemberében Uher Ödön szakfényképész hívta össze a főváros önálló üzlettel rendelkező mestereit, s e találkozóra mintegy hetven meghívott el is jött. Uher kifejtette, hogy időszerű volna, ha a magyar fényképészek – a szakma fejlesztése és saját érdekeik hathatósabb előmozdítása céljából – egyesületet alakítanának. Az alakuló közgyűlést 1906. január 5-én a választmányi tag Mai Manó lelkesítő beszéde(12) nyitotta meg. Két év múlva őt delegálták a Kiállítási Központba, melyet az Országos Ipartestület hozott létre. Ennek célja a szakma és a kormány közötti összeköttetés létesítése az anyagi és erkölcsi támogatás elnyerésére, terveik propagálása, a sajtó informálása, a kellő reklám, s mindannak biztosítása, ami egy nagyszabású kiállítás sikeréhez szükséges volt. Szintén őt bízta meg a Szövetség, hogy az Országos Ipartestület grémiumában az új ipartörvény-tervezet megvitatásán a fényképészet önálló szakmaként történő elismerését elérje. Sajnos ez ügyben minden ékesszólása, érvelése eredménytelen maradt. Szintén megvalósítatlan maradt talán legfontosabb munkája, a fotóoktatás részletekbe menően végiggondolt, kidolgozott, többször továbbfejlesztett tervezete, melyet a Szövetség vezetősége elfogadott, - s minden maradt a régiben. „Mindazt összefoglalta, leírta, amire mi, késői utódok is csak vágyakozunk, újabb és újabb tervezeteket szülve e téren.”(13) – írta 2003-ban Kincses Károly.
Mai Manó sokoldalú fotográfiai tevékenységének betetőzését lapszerkesztői munkájában ismerhetjük el. Még az alakuló közgyűlésen határozta el a Szövetség egy szakmai orgánum megteremtését. Így indult útjára, s jelent meg havonta 1918-ig A Fény, a magyar fényképészet egyik legszebb és legjobban szerkesztett, európai színvonalú szaklapja. A kiadó szakmai szövetség maximális bizalmát élvezve öt éven át, betegségéig Mai Manó lett a főszerkesztő. Társszerkesztői Zitkovszky Béla és Lőwinger Mór voltak, a szerkesztőség Mai Manó Nagymező utcai műteremházában működött. Az igényes, szép kiállítású, jó tipográfiájú lap elsősorban a hivatásos fényképészek orgánuma volt, de a következő években az igényes műkedvelők szervezetei is csatlakoztak a laphoz. A folyóirat a fényképészeti szakma és az amatőrfényképezés történetének hű krónikása volt, jó arányban közölt elméleti és gyakorlati témájú írásokat, olyan kiválóságok, mint Székely Aladár vagy Pécsi József cikkeit, s a magyarok munkái mellett rendszeresen publikálta a neves külföldi fotográfusok képeit. Az itt megismertetett Rudolf Dührkoop, Heinrich Kühn, Alfred Stieglitz, Edward Steichen örök értékei a fotóművészet történetének. Emellett a lap hangot adott a fényképészmesterek problémáinak, harcolt a szakma elismertetéséért, a megélhetési körülmények javításáért, küzdött a kontárok ellen. Mai Manó maga is számos, korszerű véleményt megfogalmazó cikket írt a lapba, szerkesztői munkájából és írásaiból kitűnik, hogy a haladás elkötelezett híve volt. Legfőbb szívügyeként több írásában is hallatta szavát a tanoncképzés és a szakiskola megvalósításáért: „Feltétlenül szükségünk volna egy szakiskolára, a mely ép úgy elméletileg, mint gyakorlatilag vezesse be a tanulókat azon tudni valókba, a melyek nélkül a fényképész művészi magaslatra nem emelkedhetik soha és a mely fokot mindenkinek elérnie kell, ki a jövőben szakmánkban szerepelni akar. … a hazának tartozunk azzal, hogy utódainknak megvessük az alapot ahhoz, hogy a külfölddel szemben versenyképesek legyenek … Magyarország összes fényképészeinek kötelessége váltvetve odahatni és haladéktalanul támogatni azon eszmét, mely szerint Budapesten egy fényképészeti szakiskola felállíttassék.”(14) Mai az 1910-es években már sokat betegeskedett, ezért megvált a lap szerkesztésétől. 62 éves korában, 1917-ben érte a halál.
Kincses Károly szerint „a lap megjelenésének idejére esik a magyar fényképezés nagy nekilendülése. … Ekkor kezdett a fényképészet szakosodni, hagyta el némely vállalkozó szellemű fotográfus a műtermét és lett eseményfotós, … ekkoriban volt erejében a festőies fényképezés. … És sorra-rendre tűntek fel fotósok a tudományos fényképezésben, a sokszorosításban, az illusztrációs fényképezésben is. Kialakult a csak fotográfiai kiállítások, pályázatok világot hálózó rendszere, beindult a versengés, hogy ki hány kiállításon hány érmet, oklevelet, serleget nyer, egyre-másra alakultak a műkedvelőket tömörítő egyesületek.”(15) Ehhez a felívelő folyamathoz A Fény szerkesztőjeként Mai Manó is jelentősen hozzájárult. (Tőry Klára)  

Az alábbi galériában látható képek a FSZEK Budapest Gyűjtemény Fotótárában és a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében találhatók. 

Válogatott irodalom
Írásai:
A szakiskola kérdéséhez. Magyar Fényképészek Lapja, 1897/5.
Magyar Fényképészek Országos Szövetsége. A Fény, 1906/1-3.
Felhívás (tanoncügyről, szakiskoláról) A Fény, 1906/6.
Gyermek felvételek. A Fény, 1906/12.

Könyvek, cikkek Mai Manóról:
Kincses Károly - Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo K. – Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest, 2003.
Kincses Károly: A Magyar Fotográfusok Háza a Mai Manó császári és királyi udvari fényképész műteremlakásában. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997.
Kiss József: A magyar fényképezés múltja. Magyar Fotográfia, 1926/4.
Götz Eszter: Mai úr hazatért. Mai Manó fotográfiái. Fotóművészet, 2004/1-2.
Tőry Klára: Mai Manó. Digitális Fotó Magazin, 2005. április
Petur: Történelem: Mai Manó  2011.12.16.
Mai Manó halálának 100. évfordulója (2017)

Tőry Klára magyar fotográfusokról írt részletes életrajzainak listáját ITT találod.

Lábjegyzetek:
1 Kincses Károly – Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003. 11. o.
2 Mai Manó fotográfiái Magyar Fotográfusok Háza, 2003.10.23.-12.07.
3 Manó 100 - Mai Manó halálának századik évfordulója. Mai Manó Ház, 2017.07.13.-09-03.
4 Kincses Károly: A házépítő (Mai) Manó. In: Kincses – Nádas: i. m. 17. o.
5 Kiss József: A magyar fényképészet múltja. Mai Manó. Magyar Fotográfia, 1926/4. 4. o.
6 Idézi: Szilágyi Gábor: Potpourri. Egyveleg a (krono)fotorgáfia történetéből. Budapest, Nemzeti Filmarchívum, 2000. 122. o.
7 Nádas Péter: Mai Manó kultikus tárgyai. In: Kincses – Nádas: i. m. 7-9. o.
8 Mai Manó: Gyermek felvételek. A Fény, 1906/12. Idézi: Kincses Károly: i. m. 21. o.
9 Vértes György író, szerkesztő, könyvtáros
10 A sorozat egyik felvétele és a Két kislány hintánál című gyermekábrázolása szerepelt 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981. című átfogó fotótörténeti kiállításon.
11 Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége
12 Lásd a cikk után
13 Kincses Károly: i. m. 26. o.
14 Mai Manó: A szakiskola kérdéséhez. Magyar Fényképészek Lapja, 1897. május. Lásd bővebben a cikk után.
15 Kincses Károly: i. m. 37. o.