A magyar fotótörténet dicső részét képezik a 19. században felbukkanó női fotográfusok. Az 1859-1910 közötti időszakban körülbelül minden nyolcvanadik magyar fényképészműterem viselt női nevet,(1) sugallva a műteremben dolgozó fényképészmester női kilétét. Tanulmányok és könyvek hivatkoznak rájuk, szögre akasztva minden kétkedést munkásságukkal kapcsolatban, és gondosan elkerülve a kérdést: A női nevek valódi fényképészeket jelölnek?
Fényképésznek lenni abban az időszakban nem volt egyszerű. Nem csak vegyészeti ismereteket igényelt, de közepesen nehéz fizikai munkának is számított. A fényképezőgépeknek komoly súlya volt, a műterem berendezésére szolgáló bútorok is felvételenként különböző beállítást, tehát mozgatást igényeltek, bár ezt sok esetben segédek végezték. A fénykép elkészítése vegyészeti előmunkálatokkal járt, majd annak előhívása is. A kémiai ismeretek szükségessége miatt nem ritkán gyógyszerészek és festők álltak fényképésznek, azonban a fényképészet fellendülésének korszakában – ez nagyjából az 1860-as évekre tehető - már egészen szélsőséges szakmai rétegeket is átvonzott a reményteljes üzleti befektetésnek minősülő fotográfus szakma, így találkozhatunk szakmáját elhagyó kőművessel, asztalossal, szabóval és vendéglőssel is.
A fényképezés gyakorlati részét sokszor egymástól tanulták a művészek, gyakran családon belül adták tovább a tudást testvérnek, fiúnak, de volt, hogy a segédnek felbérelt kezelő eltanulta a szakmát mesterétől és önállósodott. Megjelentek az eljárásokat leíró alacsony kiadást megért, önálló szerkesztésű szakkönyvecskék is, amelyekből a bátrabbak autodidakta módon sajátíthatták el a fortélyokat. Többek között ez a szabványokat nélkülöző világ eredményezte azt a jelenséget, hogy fényképészenként lényeges minőségi eltéréseket tapasztalhatunk a korabeli fényképeken.
Igen nagy kihívást jelent annak feltárása, hogy a múlt magyar fényképészei honnan, kitől szerezték a szaktudást, illetve kik fényképeztek a valóságban egy-egy műterem neve mögött. Vannak fényképészeink, akiknek munkássága teljesen feltártnak minősül (ilyen Borsos József jó hírű festőnk is, akiről alapos tanulmányt kaptunk Farkas Zsuzsa: Embermásoló című könyvében (2)), illetve vannak olyan művészeink is, akikről általában véve is keveset tudunk.
Amikor 19. századi női fényképészekről beszélünk, a szakismeret forrásának kérdése hatványozottan van jelen. Ebben az időszakban a hölgyek körében – rétegtől függetlenül – nem volt szokás vándorolva szakmát tanulni, míg az iparos réteg férfijai a 18. életévüket betöltve gyakran indultak vándorútra, ahonnan nem ritkán szakmájukon kívüli tevékenységeket is elsajátítva tértek haza. Voltak, akik egyéb szakmai képzések keretében (például rajziskolában) tettek szert fényképészeti tapasztalatokra. Így tehát, amikor fényképésznőkről beszélünk, elsősorban abban a kérdésben kellene tisztán látni, hogy kitől tanulták a hölgyek a vegyszerek kezelésének technikáját? Vegyész, gyógyszerész, vagy festő szakképesítés nélkül kizárásos alapon a családból – leggyakrabban a férjtől – szerzett tudásról lehet szó. Erre utal az az általános tény is, hogy a női néven létezett műteremmel jellemzően kapcsolatba hozható egy férfi – gyakran a műteremnek nevet adó hölgy férje – aki szintén fényképész. Fentieket tekintve felmerülhet a kérdés: miért ne lehetne a férfi fényképész mellett a család női tagja is fényképész? Azonban ha a család feje már művelte a fényképezést, mi szükség volt arra, hogy a család egy hölgy tagja is eltanulja a mesterséget, hogy önálló néven műtermet működtetve kenyérkereső tevékenységre adja a fejét? Ez a kor szokásait tekintve egyáltalán nem volt szokványos dolog, ne feledjük, hogy bőven a női emancipáció korszaka előtt járunk, a nők nem dolgoztak, általában a háztartást vezették.
Hogy a kérdésre válaszolni tudjak, kísérletet tettem egy pár, a 19. században működött női fényképészműterem mögött álló személyek hátterének feltárására, és az alábbiakban ismertetem ezeket. (Philpott Beatrix, Fotóművészet, 2017/3)

A Fotóművészet magazinban 2017-ben megjelent cikk folytatását a képre kattintva találod. 

Fotó: Vizitkártya elő- és hátlapja Halász Anna budapesti műterméből, ca 1875 (Philpott Beatrix tulajdona)

(forrás: fotomuveszet.net)

Lábjegyzetek Philpott Beatrix írásához:

(1) Magyar női műtermek 1859-1910 között a teljesség igénye nélkül: Albert Margit (Selmecbánya, 1910 körül); Asbóth Kamilla (Nagyszeben, 1870 körül); Büki Fejér R(óza) (Pest, 1863-64); Caroline (Szászrégen, 1870 körül); Cecile (Nagykikinda, 1910 körül); Christ A(nna) (Budapest, 1870 körül); Czéhula Ludmilla (Lőcse, 1900 körül); Dohnányi Leopoldina (Nagyszombat, 1865-70); Drescher Mária (Arad, 1870 körül); Goldstein Hermin (Szigetvár, 1910 körül); Guichard Anna (Budapest, 1870 körül); Halász Anna (Budapest, 1880 körül); Özv Hegedűs Vilmosné (Szentes, 1900 körül); Heitz Hermine (Szászsebes, 1910 körül); Huszthyné (Makó, 1900 körül); Jördens Berta és Alzner Berta (Bisztritz, 1910 körül); Özv. Juhász Józsefné (Kassa, 1890 körül); Kardos Mariska (Budapest, 1910 körül); Klöckner Adél (Újpest, 1873 körül); Kovács Eszti (Zilah, 1880 körül); K. Novák M(ária) (Pest, 1873 körül); Lakenbacher Eszti (Zalaszentgrót, 1910 körül); Leslauer Felicie (Pozsony, 1875 körül); Németh Béláné (Cs.somorja, 1890 körül); Papszt Piroska (Szolnok, 1900 körül); Pátz Hermin (Pécs, 1890 körül); Persiwal Katharina (Karánsebes, 1870 körül); Reck Matild (Zsolna, 1900 körül); Schubert Auguszta (Vác, 1900 körül); Siska Gy-né (Pécs, 1900 körül); Skopall József özvegye (Győr, 1870 körül); Treiber Fáni (M.Huszt, 1910 körül); Váncza Emma (Miskolc, 1890 körül); Weller Karoline (1860 körül); Werner Karolina (Pest, 1859-1862); Winter Szeréna (Rimaszombat, 1910 körül); Wittmann Amalie&Henriette (Komárom, 1890 körül); Zeller Adolf özvegye (Temesvár, 1870 körül)
(2) Farkas Zsuzsa: „Embermásoló”, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009.