Reismann János (1905-1976) élete és ritkán látott felvételei - Tőry Klára írása

Reismann János (1905-1976) élete és ritkán látott felvételei - Tőry Klára írása

2019. május 30. Mai Manó Ház

A Mai Manó Ház Blogon 2012-ben jelent meg Tőry Klára A fényképezés nagy alkotói című könyvének online változata, mely a mai napig az egyik legkeresettebb tartalom oldalunkon. Mivel blogunk egyik nem titkolt célja a fotótörténet népszerűsítése és a fotóoktatás megkönnyítése, Klárával egyeztetve új sorozatot indítottunk, melyben magyar fotográfusok részletes életrajzát és képeit ismerhetitek meg. Mint ahogy az online könyv, ez az anyag is kizárólag a Mai Manó Ház Blogon érhető el.

„A nemzetközi mértékkel is mérhető, legjobb magyar fényképészek közé”(1) sorolta joggal Kincses Károly A két Reismann c. monográfiájában Reismann Jánost, aki a korszak kiemelkedő fotográfusainak – Brassaïnak, Capának, Cartier-Bressonnak - nagyra becsült barátjaként akár a híres Magnum csoport tagjaként tehetett volna szert világhírnévre, ha a történelem durván bele nem szólt volna életpályája alakulásába. „Valódi fotópublicisztikát folytatott egész élete során. Szeretett és tudott élni, ha hagyták. Széleskörűen művelt, a világ iránt érdeklődő, színes egyéniségű emberként sok barátságot kötött, ismert és ismeretlen emberekkel egyaránt.”(2) – írta Kincses. Vásárhelyi Miklós szerint: „Nyugtalan évek nyugtalan embere volt. Reismann János viharvert nemzedékének egyik legeredetibb, legellentmondásosabb egyénisége volt.”(3) A kiváló publicista, Ruffy Péter, a hozzá évtizedeken át hű barát sokszor próbálta megfejteni egyéniségét: „Dolgozni ritkán láttam,… mindig szemérmesen, rejtezkedve dolgozott … Habzsolta az életet. Felfokozva, izzásban élt. Ha lehetett, jól. Ha muszáj volt, kutyakeményen. … Mindenben túlzott, a középszert nem ismerte, langyosságra képtelen volt és mindenben vakmerő volt – de rendkívül egyszerűen dolgozott.(4) … Megvetett minden rendezgetést, minden szépítgetést. ’Az életben alámerülni, az életből meríteni’ – ez volt ars poéticája.”(5) „Egész életében valósággal lézengve, sétálgatva, tréfálkozva, pénzt szórva, poharazva, magának semmit sem gyűjtve, tékozló tücsök életvitele szerint élt. Mégis hogyan sikerült felhalmoznia azt a roppant életművet. … Ez is különös élete titkainak egyike.”(6) – mutatott rá Ruffy a látszólagos ellentmondásra. Tamás István is úgy emlékezett rá, hogy „munkáját úgy végezte, mintha valami könnyű, mellékes szórakozást művelne.”(7) A látszat ellenére Reismann gondosan készült minden munkájára. Így mire odakerült, pontosan tudta, mit akar csinálni. Vérbeli fotóriporter volt, gyakran emlegette, hogy nem érdekli a művészfotózás. „Az igazi, a vérbeli fotós mestersége a riportfényképezés, amit közlésre szánnak. Amit nem esztétikai célok vezérelnek, ami nem egyszerűen szép akar lenni, hanem eseményeknek, állapotoknak, a világ spontán megnyilvánulásainak a megörökítésére törekszik.”(8) … „A fényképezést a közlés szenvedélye jellemzi, a világ még ismeretlen részeinek megmutatása.”(9) … „sokaknak az a véleményünk, hogy amit ki akarunk fejezni, azt a valóságban kell megtalálnunk”(10) - vallotta. 

00140061_ma_sola_s.jpgFotó: Ismeretlen: Reismann János a Szovjetunióban, 1935 © Magyar Fotográfiai Múzeum

Reismann János 1905. július 8-án született Szombathelyen, asszimilálódott zsidó értelmiségi család középső gyermekeként. Anyja Schapringer Matild, apja Reismann Adolf, nagy tekintélyű orvosprofesszor, a szombathelyi Magyar Királyi Bábaképző Intézet igazgatója volt. János 1923-ban a szombathelyi premontrei főgimnáziumban érettségizett, de a zsidó származású fiatalok egyetemi felvételét korlátozó numerus clausus életbe lépése miatt itthon nem tanulhatott tovább. Két évig bankban, majd kereskedelmi pályán gyakornokoskodott.(11) 1925-ben Párizsba ment, hogy a Sorbonne-on vegyésznek tanuljon. Az egyetem helyett azonban inkább a Montparnasse művészkávéházait látogatva ismerte meg a kor legjelentősebb művészeit és irányzatait. Ekkor kötött életre szóló barátságot Brassaïval, aki így jellemezte: „Reismann szeretett jókat inni és enni, szórakozni, szeretett szeretni és táncolni. Ahányszor csak találkoztam vele, mindig életkedvtől duzzadó fiatalok társaságában láttam.”(12) Barátai a baloldali szellemi élet elitjéből kerültek ki, akik az igényes szellemi törekvések irányába indították el a húsz éves fiatalt. Elkötelezett baloldali művésszé vált, s az maradt egész életében. Ez az időszak meghatározó lett egész életére, érdeklődésére, gondolkodásmódjára. Regénybe illő, kalandos élete során mindig az élet sűrűjében járt, volt része méltatlan meghurcoltatásban, üldöztetésben, de ez sem befolyásolta véleményalkotását, eszméiért habozás nélkül áldozatot vállaló férfi volt. Máté György szerint „örökké kutató, nyugtalan, szatirizáló, bíráló kedvű ember volt.”(13) Képeiben és szavaiban egyaránt szókimondó őszinteséggel beszélt arról, amit látott és érzett. Ruffy Péter találóan fogalmazta meg Reismann állhatatosságát: „Lefényképezte fél Európát. … Gyakran változtatta lakhelyeit. Soha nem változtatta meg az elveit.”(14)

Tulajdonképpen véletlenül lett fotográfus. Eredetileg a filmezés érdekelte volna, de nem volt lehetősége bejutni a filmiparba. Peter Powell amerikai fényképész asszisztenst keresett, s Reismann minden előzetes fotós ismeret nélkül vállalta a feladatot. Hamar megtanult laborálni, s mikor fél év múlva Powell hazautazott, Reismann önállósult. Rövidesen – mint jó hírű fényképész – jelentős megbízást kapott fürdőruha reklámok készítésére. 1927-ben Berlinbe ment a divatos műtermi fényképész, Schneider műteremvezetőjének, de ez a sznob környezet nem az ő világa volt. A következő évben szülei ösztönzésére és támogatásával – hogy szakképesítést szerezzen – Münchenben elvégezte a Staatliche Höhere Fachschule für Phototechnik Kinotechnische Abteilung(15) operatőri tanfolyamát. Visszatérve Berlinbe a Fimtechnik, Filkmkunst, Film für Alle filmes folyóiratokba saját képeivel illusztrált cikkeket írt. 1929-es rövid hazalátogatása során fotografálási módszere döntően átalakult. „Filmes nem lehetem. De úgy fényképezek, mintha filmeznék.”(16) – emlékezett a kezdetekre. Leicájával az országban utazgatva minden nap három tekercs filmet fényképezve – mintegy naplót készítve – minden számára érdekeset megörökített. Ezt a fajta fotós gyakorlatot félévszázados pályáján megőrizte. Sosem állította be a jelenetet, nem rendezett el, és nem másított meg semmit, nem avatkozott be a dolgok menetébe, a maga természetes folyásában követte az eseményeket s utólag sem manipulálta képeit. „Nem voltak előzetes koncepciói, nem akart valamit mindenáron megmutatni. … Felkészült, tudta, mibe csöppen, s aztán hagyta magát elsodortatni az eseményektől.”(17) - jellemezte Reismann módszerét Kincses Károly. Örökös kíváncsiság élt benne a névtelen kisemberek iránt, munkájukat, szórakozásukat, örömüket, bánatukat úgy örökítette meg, ahogy látta őket, így képei keresetlenek, őszinték, természetesek voltak. Tényfeltáró egyéniség volt, ’eszköztelenül’, mértéktartóan, tisztán, trükköktől mentesen dolgozott, a mesterkéltség, a spekulatív öncélúság mindig is távol állt tőle, nem alkalmazta a fotótechnika újabb és újabb eszközeit, nem követte az ultramodern irányzatokat. Nem a kuriózumokat kereste, a környezetet adottnak véve dolgozott, képein nyoma sincs pátosznak, póznak, az egyszerű valóság erejével mondanak el mindent. Tamás István szerint: „Reismann nem magyarázott bele, nem toldotta meg, nem egészítette ki, nem hazudott hozzá semmit, olyannak mutatta, amilyennek látta (a világot) … elfogulatlanul értelmezte, … s költőien, személyesen. … Egyszerű volt, … képei egyszerre szólnak a szívhez és az értelemhez.”(18) Első tudatos munkáitól kezdve stílusokra, irányzatokra való tekintet nélkül következetesen járta a maga útját.

Berlinben egyaránt dolgozott a fotóriport és az alkalmazott fotográfia terén. Főként reklám-, divat- és illusztrációs felvételeket készített, és fotóriportokat a német kommunista párt 800 ezer példányban megjelenő képes magazinjának, az Arbeiter Illustrirete-Zeitungnak (AIZ), részt vett a Detektiv c. lap szerkesztésében. Berlinben is az európai progresszió megtermékenyítő szellemi áramlatai inspirálták, legkiválóbb képviselőivel került munkakapcsolatba, életét meghatározó barátságba. Erwin Piscator színházában Moholy-Nagy László díszleteihez készítette a fotókat. John Heartfieldnek, a politikai fotómontázs mesterének pontos ceruzavázlatai és útmutatása alapján könyvborítókhoz és antifasiszta plakátmontázsokhoz készített fényképeket. Heartfield asszisztensével, Paul Urban grafikussal és Franke reklámszakemberrel reklámcéget alapítottak. A hármuk nevének kezdőbetűiből kialakított U.R.F. Werbe Kollektive nevű vállalkozás anyagilag is igen sikeres volt, többek között az egyik legnagyobb német képes újság, a Das Leben számára is dolgoztak. Megrendelésre készült munkái mellett Reismann saját kedvtelésére is fényképezett embereket, tájakat. A fasizmus előretörését érzékelve mégis feladták a sikeres berlini vállalkozást, s mikor 1931-ben Heartfield Moszkvában munkáiból kiállítást rendezett, Reismann Urbannal Moszkvába ment.

Hét évig dolgozott a Szovjetunióban, több tízezer képet készített, kezdetben az Sz.Sz.R. Na Sztrojke, a Szojuzfoto és az Ogonyok fotóriportereként. 1932-től főként az AIZ szovjetunióbeli tudósítójaként dolgozott, melyet a német kommunista párt Hitler hatalomra jutása után Prágában adott ki, a Z. K. Mezsrabpom, majd a Komintern sajtóosztályának alkalmazottja volt. „A szovjet fényképészet fénykora egybeesett az első ötéves terv első-második évével. Addig azt lehetett fényképezni, ami van, azután csak azt volt szabad fényképezni, ami lesz.”(19) – jellemezte Reismann szokásos iróniájával az ottani helyzetet. Figyelemreméltó objektivitással örökítette meg a szovjet iparosítást, a nagy építkezéseket, hadgyakorlatot, az ukrajnai kolhozokat, a téli Szibériát, s főként az ottani emberek mindennapjait. Bár a Szovjetszkoje Fotó 1936 júliusában képekkel illusztrálva többoldalas cikkben méltatta Reismann szovjetunióbeli munkásságát, a tömegesen induló koncepciós perek idején elbocsátották állásából. 1938 elején minden ok nélkül megtagadták tartózkodási engedélye meghosszabbítását, gyakorlatilag kiutasították az országból. Talán ez mentette meg attól, hogy gyanús idegenként Sztálin paranoiás politikájának áldozatául esve ő is valamelyik gulágon végezze. Itt készült munkáinak csak kis töredékét vihette el magával, negatívjának zömét a határon elkobozták. Például az épülő szibériai iparvárosról, Kuznyecksztrojról készült mintegy kétezer felvételéből hét maradt meg hírmondónak.(20) Elfogulatlanul őszinte, lakkozásmentes emberábrázolásai – mint a dnyepropetrovszki Parasztcsaládjának egyszerű, hétköznapi alakjainak kissé butuska, suta ünnepélyessége - nyilván nem nyerhették el a szigorú cenzorok tetszését, akik a külföldre kerülő anyagokban is csupán a szovjetunióbeli élet megszépített képét engedélyezték megmutatni. Ebből az anyagból később, 1947-ben Párizsban jelent meg Pierre Courtade előszavával Reismann első fotóalbuma, az Oroszországi képek(21), mely nyugaton - az elzártsága miatt egzotikus országnak tekintett Oroszország iránti felfokozott érdeklődésnek köszönhetően is, de főként pátoszmentes, természetes, igazmondó ábrázolásmódja miatt - komoly sikert aratott. A könyv alapozta meg Reismann hírnevét a nemzetközi mezőnyben.

Oroszországi képek
Thälmann kolhoz. 1934
Odgyesszakörnyéki pásztor. 1935.
Ukrán parasztasszony kisfiával. 1934.
Volga vidéki kombájnvezető. 1932.
Kolhozelnök. Izjum, Ukrajna. 1934.
Hajnali portya Narafiminszk környékén. 1934. 
Ukrajnai parasztcsalád. 1933.
Moszkvai hétköznapok. 1933. 

A Szovjetunióból rövid prágai tartózkodás után Párizsba ment. Haza nem jöhetett, mert a Horthy-rendőrség politikailag megbízhatatlannak nyilvánította, rendőri felügyelet várt volna rá. Kisebb megszakításokkal mintegy tíz évig dolgozott Franciaországban. Baráti körének tagjai a francia szellemi élet elitjéhez tartoztak, többek között Brassaï, Cartier-Bresson, Capa, Cocteau, Eluard, Vercors tágította világlátását. Publikált rangos képeslapokban is, mint a Paris Match-ban és a Vouge-ban, dolgozott a baloldali Regards-nak, de főként alkalmi munkákat végzett. A háború idején Franciaország német megszállása idején alkalmi munkákból élt, retusált, fotótechnikai munkákat végzett. Részt vett az ellenállási mozgalomban, 1942 és 1944 között a francia kommunista párt illegális hetilapjának, a Bulletin d’ Information-nak egyik szerkesztője volt. 1944 végén az első pártcsoporttal Jugoszlávián keresztül hazatért, és a Szabadság, majd a Szabad Nép külpolitikai rovatában dolgozott. Szűkebb pátriájában, Szombathely környékén politikai feladatokat vállalt, a földosztás megszervezésében vett részt, s elindította a Szabad Vasmegye című lapot. Még 1945 októberében az újonnan alakult hetilap, a Jövendő munkatársa lett, decembertől a lap megbízásából párizsi tudósítójukként franciaországi riportútra küldték. A következő négy évben Pest és Párizs között ingázott, 1948-tól a párizsi magyar követség sajtóirodájának munkatársa volt, 1949-ben vezetőjévé és a követség kultúrattaséjává lépették elő. Különböző riportjait olyan nemzetközi rangú képeslapok közölték, mint a Globe, a Picture Post, vagy a Life. 1948-ban itthon rendeztek kiállítást a Szovjetunióban és Párizsban készült fotóiból.(22) A következő évben a világhírűvé vált Magnum fotóügynökséget alapító barátaival, Robert Capával és David Seymourral (Chim) együtt hármasban az előző évben Magyarországon készített képeiket állították ki Rómában a Casa della Cultura-ban, Párizsban és Grenoble-ban.(23) Lírai képekből álló albumot tervezett az élet, a természet fájdalmas elmúlását az évszakok váltakozásában megjelenített Szajna-parti fákról, de a könyv kiadása nem valósult meg.

Úgy tűnt, hogy kint kezd felívelni nemzetközi karrierje, Brassaï evidenciaként említette, hogy Reismann a világ fényképészetének nagy nevei közt szerepel. A Magnum-csoportban dolgozó barátai Reismannt magukkal egyenrangú, kiváló fotográfusnak fogadták el. Capa megkérdezte tőle, hogy nem akar-e a Magnumnak dolgozni, s Reismann igenlő válasza után megbízást is kapott tőlük(24), melynek teljesítésére már nem volt lehetősége. Mint ahogy a történelem, a fotótörténet sem ismeri a ’mi lett volna, ha…’ kérdést, de az kétségtelen, hogy a politika durva beavatkozása életébe döntő mértékben megakasztotta pályafutásának kibontakozását. Ő sem kerülte el a korszak forradalmi művészeinek régiónkban szinte sorsszerű végzetét, hogy azok tekintették ellenségnek, akikkel közös ügyért dolgozott. „A 20. századi baloldali értelmiségiek jellemző állomásait járta be az emigrációtól az illegális munkán át a felszabadulás utáni eufórián keresztül a gyors kiábrándulásig és az azt követő ’vezeklésig’.”(25) – írta Vízer Balázs. Közben itthon 1948-ban megbízást kapott a népi kollégisták életét bemutató könyvre, melynek szövegét későbbi élettársa, Mágori Erzsébet írta. A Cserépfalvi kiadónál magyarul, franciául, oroszul és angolul kinyomtatott album(26) azonban nem juthatott el a közönséghez. Amikor 1949-ben a ’fordulat évében’ a NÉKOSZ(27) mozgalmát hatalmi szóval felszámolták, az albumot a nyomdából egyenesen a zúzdába vitték, alig néhány példány maradt meg belőle. A Népi kollégisták Vásárhelyi Miklós szerint „élete talán legbizakodóbb és legpoétikusabb műve,”(28) melyben nemcsak a történelmi változásokat éri tetten, hanem közvetve saját megvalósulni látszó álmait is kifejezi benne. „A fényes szellők nemzedékét, a munkás- és parasztgyerek fiatalokat még senki sem láttatta ilyen beleérző szeretettel.”(29) – írta Ruffy Péter, akivel együtt évtizedeken át járta az országot riportútjain. 1949-ben Reismannt hazarendelték Párizsból, s a Rajk per kapcsán letartóztatták, kémkedés és hazaárulás koholt vádjával életfogytiglani börtönre ítélték. Öt évig raboskodott Rákosi börtöneiben, hónapokat töltött magánzárkában. 1954-es rehabilitálása után további életére maradandó nyomot hagyva testileg-lelkileg megtörten szabadult. Különös módon kommunista hite annak ellenére nem rendült meg, hogy rabtartói és rabtársai ugyanazokat az elveket vallották. Rehabilitálása ellenére kizárták a pártból „azzal az indoklással, hogy párt- és osztályhűségem nem látszik szavatolhatónak. 1962 szeptemberben a KEB 1942-es tagsággal visszavett a pártba.”(30) - idézi Reismannt gödöllői kiállítási katalógusa. 1954-56-ig a Béke és Szabadság és az Érdekes Újság fotóriportere lett. 1956-ban a Corvina német(31), angol, francia és orosz nyelven adta ki a fővárosról készített, talán leglíraibb és legizgalmasabb képeiből összeállított Budapest albumát. Reismann derűs természetére, belső tartására, az élet realitásait bölcsességgel kezelő szemléletére vallott nyilatkozata, mely a megpróbáltatásokat a tisztességes emberi lét velejárójának fogta fel: „Nem volt bennem keserűség, amikor kiengedtek a négy fal közül: közelebb kerültem sok mindenhez, az emberekhez, a ’világtörténelem’-hez, - gazdagabb lettem. Nem vagyok csalódott ember; megtanultam: az élet olyan, amilyen.”(32) Kincses Károly Ocsovai Gáborral folytatott rádióbeszélgetésében hívta fel a figyelmet arra a különös dologra, hogy bár az ’56-os forradalom idején Budapesten, a Szent István körúton élt, ablakából láthatta, mégsem fényképezte a történelmi eseményeket. „Még fényképezte az Érdekes Újság megbízásából a nagy tavaszai árvizet, ebből maradtak fönn képek. És aztán nyártól fogva ötvenhétig egyetlenegy magyarországi fényképe sem maradt meg.”(33) Mintegy a börtönévek kompenzációjaként, a rehabilitáció részeként más földi halandó számára akkor elérhetetlen kedvezményeket, lakást és nyugati útlevelet kapott. Négy évig dolgozhatott a szabad világban, Nyugat-Németországban, Hollandiában, Olaszországban, Szardínián. 1957-ben az Érdekes Újság megbízásából jugoszláviai riportúton járva kint-tartózkodási engedélyt és fizetés-nélküli szabadságot kért, majd többször meghosszabbíttatta.

Népi kollégisták kötetből
B. Nagy László kritikus a kollégisták körében, 1948 
Tóth Mária (Klaniczay Tiborné) az Apáczai Csere János Népi Kollégium kulturális vezetője. 1947
Petőfi kollégium Pápán, (1948)

Párizs
Szajna-part, gesztenyefa (Párizs), 1946
Várakozók az esőben, (Párizs), 1939
Park eső után, (Párizs), 1939
Táncverseny az esőben (Párizs), 1939

Egy stuttgarti kiadó megbízásából Olaszországról készített fotóalbumot, melyhez a rangos olasz író, Carlo Levi írt előszót. Az 1959-ben németül. olaszul és angolul megjelent album(34) a legnagyobb külföldi elismerést hozta számára. Hatalmas siker lett, csak a frankfurti könyvvásáron 11 ezer példányt adtak el, s az USA-ban nem kisebb lapok, mint a New York Herald Tribune és a New York Times könyvszemléje méltatta igen meleg szavakkal. A müncheni Süddeutsche Zeitung szerint: „A most megjelent Itália-kötetnek adjuk a pálmát. Sőt, a közé az egy-két mű közé soroljuk ebben az évek óta ránk zúduló fotóalbum áradatban, amelynek képei, minden témán túl, a lét szimbólumává válnak.”(35) A Rinascita kritikusa azt javasolta, hogy: „jó volna… ha ezt a könyvet valamennyi … olasz kulturális intézetben meg lehetne találni, valamint konzulátusaink, követségeink várószobájában is, ahol legtöbbször csak olyan kiadványokkal találkozhatunk, amelyek Olaszországnak csupán mint a ’napfényes országnak’ reklámozott képét mutatják.”(36) Reismann ugyanis nem idegenforgalmi célra készített albumot, s nem a filmekből ismert ’dolce vita’ képét rajzolta meg, hanem - mint életének minden helyszínén – az egyszerű emberek munkáját és szórakozását, az utca életét, a hétköznapok világát örökítette meg. Brassaï szavaival: „Reismannak sikerült ebből a könyvből kiszűrnie a turisták Itáliáját, a történelmi, sőt a művészet Itáliáját is, hogy egy kevésbé ismert Olaszországot mutasson meg, a kis vidéki városok, az egyszerű falusi emberek és nehézléptű parasztok országát.”(37) A realitás felfedezése nem zárja ki a líraiságot, a dolgok mélyére hatoló látásmódja varázslatos hangulatteremtéssel párosul, a könyv a táj és az egyszerű emberek szeretetét, küzdelmes életük tiszteletét sugározza. Reismann maga is érezte, hogy élete talán legjobb munkáját készítette el: „Nagyom szeretem ezeket a fotókat… Érett és teljesen kiforrott ’művek’-nek tartom őket. Egy temperamentumnak a megnyilvánulásai. Viszonyom a világhoz.”(38)

Olaszország
Róma, a Palazzo dei Conservatori udvarában (Férfi lépcsőn ül egy ókori műemlék tövében, 1957
A Bernini-kolonnádok alatt. Róma, Szent Péter tér (Pap megy a Bernini-kolonnádok alatt), 1957
Szántó paraszt a görög templom romjai előtt. Segesta (Szicília. Olaszország), 1959
Partinicói paraszt szamárháton (Szicília. Olaszország), 1957
Nápoly, asszonyok a San Antonio Abate negyedben (Asszonyok beszélgetnek), 1957
San Felice Circeo vendéglõ (Olaszország) (Férfiak vendéglő elõtt ülnek és beszélgetnek), 1957

A könyv sikere újabb, megélhetését biztosító megbízásokat eredményezett. A német kiadók Tübingenről, Rothenburgról, Freibourgról kértek tőle újabb albumokat, s új kiadó, a tekintélyes DuMont Schauberg is szerződött vele az elzászi borvidékről, majd Szardíniáról készítendő könyvre. A leszerződött, elkészült anyagok közül azonban csak a Szardíniáról készült albumot(39) adták ki több kiadásban is. A Szardínia könyvben – az Itáliához hasonlóan – Reismannak életműve legjobb darabjait sikerült megfényképeznie, a kissé titokzatos sziget valódi értékeire érzett rá. A helyi őslakos szárdok, az 1960-as évekig megőrizték kultúrájukat és különállóságukat, megmaradtak zárkózott szigetlakóknak.(40) A civilizált szárazföldtől elzárkózott szigeten – amelyet Carlo Levi kíséretében járt be - akkoriban még szinte ismeretlen világot, archaikus viszonyok között élő közösséget fedezett fel, egy patriarchális közösségi társadalom utolsó maradványait, a nagyon kemény, néha kegyetlen életet élő embereket fényképezte meg Reismann. Különösen az isten háta mögötti barátságtalan vidéken, sivár, napégette sziklás kopár hegyoldalra épült két városkában, a banditizmus fészkének tartott Orgosoloban és Orunéban készült képein a fekete kendőbe burkolt asszonyokat, szamaragoló pásztorokat, faekével szántó parasztokat nézve úgy érezzük, mintha a középkorba csöppentünk volna. „Reismann szardíniai felvételei felfedező igényű szociológiai tanulmányok.”(41) – írta róluk Kardos G. György. Másik felfedezése a szigeten a természeti erők – a víz és szél – kíméletlen alkotó, alakító, romboló hatalma által monumentális ’szobrokká’ mintázott hatalmas sziklák, kövek, melyekbe különös lényeket lát bele az ember képzelete. A könyvben az emberábrázolásnál is nagyobb hangsúlyt kapott a természet szépsége, lenyűgöző hatása. 

Szardínia 
Orune (Szardínia) (Asszonyok épület romjainál). 1959
Carvonnari-öböl (Szardínia) (Kettéhasadt szikla a tengerparton). 1959
Orgosolo (Szardínia) (Asszony lakóház ajtaja előtt). 1959
Szardínia (Cipész). 1959
Szardínia (Asszony). 1959
Cagliari (Szardínia) (Lépcsősor). 1959
Nuoro (Szardínia) (Pásztorok a nuorói körzetben), 1959

Bár a német kiadók magasra értékelték Reismann munkáit, megjelentetésük bizonytalan, rapszodikus volt, nem tudott hosszabb távon könyvcsinálásból megélni. Mivel kint-tartózkodási engedélyét sem hosszabbították meg tovább, 1960-ban kénytelen volt hazatérni. Itthon 1960–1962-ig a Képes Magyarországnál, majd 1962–64-ig a Hungarian Foreign Trade-nél kapott fotóriporteri állást, végül 1964-1966-ig, nyugdíjba vonulásáig a Tükör képes hetilap képszerkesztő főmunkatársa volt, ezután külsősként dolgozott a lapnak. Sorra jelentek meg - a Dunántúlra koncentrálva - az ország természeti szépségekben és a történelmi múlt értékeiben gazdag vidékeit bemutató fényképalbumai. Tizenkét év alatt hat kötete jelent meg, többnyire érzékeny rokonlelkek, kiváló írók, költők szövegével, mert az írók különösképpen szerettek vele együtt dolgozni. Megihlették, gondolkodásra ösztönözték őket Reismann fényképei, s Reismannak különös érzéke volt az írókkal való barátkozáshoz. A Balaton(42) Illyés Gyula írásával, a Kincses Baranya(43) Örsi Ferenc szövegével, a Bakony(44) Simon Istvánéval, a szülőföldjét bemutató Savaria földjén(45) - melynek fejezeteihez a szintén Szombathelyen született Weöres Sándor írt négysoros mottó-verseket – mind nem szokásos idegenforgalmi kiadvány, hanem egy-egy országrész szellemét, történelmét, kultúráját, hétköznapjait és ünnepeit, életének folyamatosságát mutatja meg. A tájakon, épített környezeten keresztül az emberekről, az embereken keresztül a környezetről, a táj és az ember egymásra utaltságáról szólnak. Szelíd nyugalmat, melegséget, derűt tükröző, lírai hangvételű képeiből a hazai táj szeretete, az emberek tisztelete érződik, s mindannak a csodálata, amit a természet és az emberi alkotóerő az idők során létrehozott. Apróságokra, látszólag jelentéktelen dolgokra volt kíváncsi, személyes élményt, emberközeli helyzeteket keresett, így a valóság olyan képét tárta fel, melyek egyszeri voltukban is túlmutattak az esetlegességen, általános érvényűvé váltak, lényeget tükröztek. „Egyetlen pillanat látványában érzékelteti egy egész táj, egy egész életforma szavakba nem is foglalható lényegét.”(46) – írta a Népszava kritikusa. A megszokottban a mást láttatta meg, nemcsak ábrázolt, hanem összefüggéseket is érzékeltetett. Ruffy Péter megfogalmazása szerint: „A valót adta, s képein mégis a valóság költői, néha égi mása fénylett és ragyogott.”(47) 

Magyarország
Sakkozók a Kulich Gyula téren (Budapest). 1966
Józsefvárosi utcakép (Budapest). 1966
Józsefvárosi udvarban (Budapest). 1966
Halászladik a pesti Duna-parton. 1966
November 7-ei díszített kirakat a Szent István körúton. Budapest. 1966
Kocsma Bélmegyeren. 1960
A Várban (A Mátyás templom oldalbejáratánál). 1966

A Balti tengertől a Bajkál tóig(48) a 30 évvel azelőtt készített oroszországi úti-beszámoló folytatása volt, ebben a könyvben is az egyszerű, emberközpontú szituációkat kereste. Látogatóban – Íróportrék(49) című kötetében barátairól készült képein nem szokványos portréfotókat készített, hanem belső arcot, jellemet fényképezett, keresetlen, könnyed egyszerűséggel adta vissza a személyiség varázsát. Tüköraknás Rolleiflex-szel kissé alulról fényképezve megmaradt a közvetlen kapcsolat, a szemkontaktus modelljeivel. Legfőbb jellemzője az őszinteség, mely Rózsa Gyula szerint: „néha kegyetlen, olykor nyersen szókimondó, vagy természetesen derűs, de sehol sem keresi a különcséget.”(50) A négy nyelven megjelentetett, Csurka István szövegével készített Budapesti változatok(51) 1971-ben ’Az év legszebb könyve’ díjat kapta meg a Magyar Fotóművészek Szövetségétől. A főváros magánéletét, nem az ünnepi arcát, hanem hétköznapjait, apró történeteit, járókelőit, mellékutcákban álló házait, eldugott udvarait mutatta be anélkül, hogy unalmassá vált volna. A város ismerős és ismeretlen helyeit látjuk úgy, ahogy az utca embere látja. Közelebb hozza az apró részleteket, s a jellegzetes pesti embertípusokat. A könyvet záró képsorban lakása ablakából nézve a szemközti ház ablakában lejátszódó szerelmi sztori fanyar humorral, filmszerűen előadott vidám történetét fotózta le nyolc képben.

Életének utolsó másfél évtizede anyagilag kiegyensúlyozott, munkafeladatokban gazdag volt. Ruffy szavaival szólva ’tücsökéletet’ élt, legendásak voltak a péntek esti vacsorák hajnalba nyúló beszélgetésekkel, borozásokkal, melyeken a számára fontos embereket, akiket képein is megörökített, a hozzá közel álló barátait a lehető legbőkezűbb módon vendégelte meg.(52) A sajtóban könyveiről, kiállításairól - főként író-újságíró barátai tollából - több mint száz elismerő, meleg szavú méltatás jelent meg. 1965-ben szülővárosában a Savaria Múzeumban(53), majd a Magyar Nemzeti Galériában volt gyűjteményes kiállítása(54). Rómában 1960-ban és 1969-ben a római Nemzeti Sajtóklubban, valamint több külföldi és hazai helyszínen rendeztek képeiből önálló kiállítást. Savaria földjén című anyagát 1967-ben Szombathelyen a Savaria Múzeumban, 1969-ben Jugoszlávia városaiban, Bakony című kiállítását 1973-ban Veszprémben a Bakony Múzeumban mutatta be. 1970-ben a Corvina Fotóművészeti Kiskönyvtár sorozatában a régi barát, Brassaï előszavával jelent meg életművét 64 képpel illusztráló kismonográfia(55). Guido Piovene 1971-ben megjelent Utazás Itáliában(56) című könyvét Reismann képei illusztrálták. 1965-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki, 1971-ben Érdemes Művész, 1975-ben Kiváló Művész kitüntetést kapott. Az egzisztenciálisan és elismerésben harmonikus életszakaszt azonban 1969-től testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt rohamosan romló egészségi állapot terhelte. A börtönévek nem múltak el nyomtalanul, szorongások, depresszió kínozta, melyről fanyar, önirónikus verseiben vallott. Reismann ugyanis nemcsak kiváló fotográfus, hanem jó tollforgató is volt. Hosszas szenvedés után 1976. május 2-án halt meg Budapesten.

Még részt vett utolsó könyvének, életművét összegző fő művének, a Nyugtalan éveknek(57) összeállításában, szerkesztésében, de a könyv csak 1982-ben jelent meg. Posztumusz önvallomásában sajátos módon vallott önmagáról, a világról, látásmódjáról: a másokat ábrázoló felvételeken keresztül saját sorsát beszélte el. 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve(58) , és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981(59). című átfogó fotótörténeti kiállításokon is méltóképpen szerepeltették munkáit. A Gödöllői Galéria 1985-ben, Reismann születésének 80. évfordulójára kiállítással emlékezett meg. 1988-ban 55 év(60) címmel a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban még Reismann Marian életében rendezett kiállítást Kincses Károly a Reismann testvérek munkásságából. A kiállítás érdekes módon vont párhuzamot az egyéniségében nagyon különböző két testvér munkásságáról, akik nagyon következetesen a másiktól eltérő, a maga saját útját járó fotográfus volt. „Nem a legszebb képeink, hanem az elmúlt évtizedeket leghitelesebben tükröző, a történelmi jelenről koronként számot adó felvételek kerültek kiállításra.”(61) – mondta Reismann Marian. Egy 20. századi értelmiségi szubjektív beszámolója volt arról, hogyan élte át, milyennek érezte, látta mindazt, ami fél évszázad alatt történt. 1999-ben a Mai Manó Ház Reismann Jánosnak az 1960-as évek Budapestjéről készült képeiből állított ki válogatást(62). 2003-ban Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeumban rendezte meg Kincses Károly 55 év. Reismann Marian és János életműkiállítását(63) és 2004-ben jelentette meg a múzeum a kiállításhoz kapcsolódó monográfiát.(64)

Reismann Jánosról életében, és halála után is sok tucatnyi írást publikáltak. Álljon itt egy csokornyi válogatás időrendben, hogy milyennek látták kortársai Reismannt és képeit, utolsóként Orbán Ottó versét idézzük:
Ruffy Péter: „Életszeretet hatja át, az ember megértése, s néha a titkolt, mindig a mondanivalónak alárendelt szemérmes líraiság. Ő a látvány közvetlenségének megragadója.”(65) 
(B.E.): „Az első látásra jelentéktelen apróságok Reismann lencséjén át meghökkentően jellemző, általános érvényű igazságokká válnak.”(66)
Hámos György: „Kedveli az egyszerű, reális megoldásokat Nem kápráztatni akar képeivel, hanem valami lényegeset közölni.”(67)
Rózsa Gyula: „Szembetűnik stílusának egysége, folyamatossága, … tudatos visszafogottság jellemzi, ami kizárja képeiből a túl hatásos mozzanatokat. … Ez az egységes szemlélet szülte egységes stílusát, amelynek a tartózkodáson kívül jellemzője olykor a finom irónia, az elegáns groteszkség és a csaknem száraz tárgyilagosság.”(68) 
(h): „Az ő képein minden természetes. Annyira magától értetődő, mintha másképp nem is lehetne. Témaválasztása sem a szenzációra törekszik.”(69) 
Weöres Sándor: „Barokk házak sora számos, / kis kápolnák tornya jámbor; / itt született Reismann János / valamint és Weöres Sándor.” (70)
Nagy Péter: „Rejtett kitárulkozás, kicsit gunyoros emberszeretet, fanyar érzelmesség jellemzi.”(71) 
Galsai Pongrác: „Őnála majd mindig majd minden éles. Ami azt is jelenti: fontos.”(72) 
Brassaï: „Reismann János munkásságával máris kivívta a helyét a mai fényképészet nagy nevei között.” (73)
Kardos G. György: „Szemléletének jegyei: az enyhe szomorúság, a megértő, gyengéd irónia.” (74)
Almási Miklós: „Reismann képein a köznapiság spontán varázsa uralkodik, s élménnyé tudja tenni ezeket. … A gesztusok, arcok, beállítások köznapisága nem von le semmit a képek művészi vonzerejéből. … Majdnem száraz tárgyilagossággal ragaszkodik témáihoz”.(75) 
(T.L.): „Bölcs megfigyeléseket közöl a nézővel mulandóságról, életről, halálról, a múlt és a jövő szépségéről.”(76) 
Rév Miklós: „A hétköznapok megörökítője volt, azonban az ő hétköznapi témái a néző számára maradandó élményt nyújtottak… (Emberábrázolásain) is a jellemző típust örökíti meg, arra az egy emberre jellemző mozdulatot, gesztust rögzíti. … Sok fotóján érződik valamiféle rá olyan jellemző fanyar humor. … Soha nem térítette el maga választotta útjáról semmiféle új, vagy épp újnak mondott irányzat.” (77)
Vízer Balázs: „Képein megjelennek előttünk a kor legfontosabb eseményei és legszemélyesebb pillanatai.” (78)
Gera Mihály: „Jóformán eszköztelenül fényképez, annál többet mond el magáról.” (79)

Orbán Ottó: A szikla. Reismann János fényképei (80)
A húszas évek. A harmincas évek. A nyugtalan század fiatal arca. A helyszínek brómezüstjéből előhívott eszmekép. Párizs és Berlin kávéháztükörből. Egy kolhozelnök nagy bajusszal. A népi kollégisták gyermekmosolya. Mindig az itt és most, a döntő ütközet… A végső harc füstrongyai közül kivillanó jövő… Az apák nemzedéke. A lángoló naivitás. A hideg logika. A kattogó gépszem nem érzékeli az időfolyót. A határtalan test uszonya moccan egyet, elfut ötven év, és látni azt, amit a csillogó negatív eltakart: a világháborút, a megroppant üdvtanokat, az ötvenmillió halottat… A tökéletesített öt érzék helyett az agyvelő sárkánykölykét, az elektronikát. Az őrült vagy-vagy káprázó kérdőjelét. A nyitott sírgödröt, hova a szebb jövőt kérő szavalóművész hamuja hull… Valami mégis megmarad. Valami fényesség nem akar kialudni és tovább sugárzik. A szaratovi traktoroslány? Szardínia vízfaragta sziklaszobrai? Vagy nem is ők, a modellek, hanem maga az örökmozgó, kiszámíthatatlan gomolygás, aminek egész életünkkel próbálunk meg nevet adni? Bármi is az, valami átüt a fotón. S a látható valóság sívó homokjából kimered egy vézna váll, a sebezhető szegénység sarokköve, melyre a történelem városfala épül – a szikla, melyen újból és újból kicsorbul minden együgyű és irgalmatlan világhódítás. (2019. április Tőry Klára)

A galériában látható Reismann János képek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében találhatók.  

Válogatott irodalom
Könyvei:
Images de Russie. (szöveg: Pierre Courtade). Párizs, Les Editions du Chéne, 1947.
Népi kollégisták. (szöveg: Mágori Erzsébet) Budapest, Cserépfalvi, 1948. (francia: Jeunesse sans uniforme. Párizs, Les Editions Nagel, 1948., és oroszul is)
Budapest. Corvina, Budapest, 1956. (német: Budapest : die ungarische Hauptstadt in Bildern angol: Budapest : the Hungarian capital in pictures, angol: Budapest : the capital in pictures francia: Une ville par l'image)
Italien. (alcím: Alles ist gewesen, alles ist Gegenwart: Minden, ami volt, minden ami van. Szöveg: Carlo Levi). Belser Verlag, Stuttgart, 1959. (olasz: Un volto che si Somiglia. Enaudi, Milano, 1960., angol: Eternal Italy. New York, The Viking Press, 1960.)
Balaton. (szöveg: Illyés Gyula.) Budapest, Corvina, 1962. (német: Der Balaton, angol: Lake Balaton, francia: Le lac Balaton)
Aller Honig geht zu Ende. (Minden jó véget ér egyszer. Szardíniai útinapló, szöveg: Carlo Levi). Köln, DuMont Schauberg, 1963.
Kincses Baranya. (szöveg: Örsi Ferenc). Budapest, Panoráma, 1963. (képfeliratok német, francia és orosz nyelven is)
A Balti tengertől a Bajkál tóig. (szöveg: Pethő Tibor). Budapest, Kossuth, 1964.
Látogatóban – Íróportrék. Kortárs magyar írók vallomásai. Budapest, Gondolat, 1967.
Savaria földjén (szöveg: Dobozi Imre, mottó-versek: Weöres Sándor). Budapest, Corvina, 1968. (német: Savaria und Umgebung, orosz: Na zemle savarii)
Budapesti változatok. (szöveg: Csurka István). Budapest, Corvina 1971. (német: Budapester Variationen, francia: Theme et variations, angolul: Theme & variations)
Guido Piovene: Utazás Itáliában. (olasz eredeti: Viaggio in Italia.) Budapest, Gondolat, 1971.
Bakony. (szöveg: Simon István). Budapest, Corvina 1973. (németül is)
Nyugtalan évek. (előszó: Brassaï) Budapest, Corvina, 1982.
Vásárhelyi Miklós: Nyugtalan évek. Reismann János fotóművész munkássága. Tükör, 1983. márc. 20.
Köznapok (sorozatcím: Csak képek, bevezető: Gera Mihály) Budapest, Városháza, 2004.(német: Alltag, angol: Weekdays, francia: Quotidiens)

Könyvek, cikkek Reismann Jánosról:
Reismann János kiállítása (katalógus). Magyar Nemzeti Galéria, 1965.
Reismann János munkássága. (előszó: Brassaï. Fotoművészeti Kiskönyvtár, Corvina, 1970.
55 év. Reismann János és V. Reismann Marian kiállítása (katalógus). Budapest, Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, 1988.
In: Kincses Károly: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.
Kincses Károly: A két Reismann. A magyar fotográfia történetéből, 31., Magyar Fotográfiai Múzeum, 2004.
Köznapok. (sorozat: Csak képek) Budapest, Városháza, 2004.
Máté György: A Budapest album. Foto, 1956/4.
Sz. Gy.: Itália – képekben Reismann János és Carlo Levi albuma. Nagyvilág, 1961/3.
R. P. (Ruffy Péter): Születésnapra. Magyar Nemzet, 1965. júl. 8.
R. Gy. (Rózsa György): Reismann János fotókiállítása. Népszabadság, 1965. szept. 16.
Lengyel József: Egy fotóművész kiállítása (megnyitóbeszéd) Élet és Irodalom, 1965. november
Ruffy Péter: Reismann János fényképei a Nemzeti Galériában. Magyar Nemzet, 1965. nov. 27.
Solymár István: Reismann János kiállítása. Fényképművészeti Tájékoztató, 1965/VI.
Ábel Péter: Reismann János kiállítása. Fotó, 1966/2.
Brassaï: Reismann János. Fotóművészet, 1970/1.
Beszélgetés Reismann Jánossal. I-II. Fotóművészet, 1970/1., 2.
Kardos G. György: Egy fényképező művész. Élet és Irodalom, 1971. jan. 23.
Bodri Ferenc: Reismann János: Budapesti változatok. Fotóművészet, 1972/2.
Almási Miklós: Reismann János: Budapesti változatok. Kritika, 1972. április
Kamocsai Ildikó: Reismann János emlékére. (Illyés Gyula, Kardos G. György, Csurka István, Abody Béla, Weöres Sándor, Nemes György, Nagy László emlékezése). Fotóművészet, 1976/3.
Weöres Sándor: Elhunyt Reismann János. Élet és Irodalom. 1976. 19. sz.
Tamás István: Reismann János halálára. Kritika, 1976. júl.
Reismann János (nekrológ ) Foto, 1976.7.
Vásárhelyi Miklós: Nyugtalan évek. Reismann János fotóművész munkássága. Tükör, 1983. márc. 20.
Máté György: Nyugtalan évek. Reismann János fényképes (posztumusz) önvallomása. Népszabadság, 1983. márc. 23.
Rév Miklós: Reismann János: Nyugtalan évek. Kritika, 1984/2.
Szalay Zoltán: Reismann János. Leegenda és valóság. Magyar Hírlap Képes Melléklet, 1985, júl. 6.
Varsányi Gyula: A párhuzamosok nem a végtelenben találkoznak. A Reismann testvérek fotókiállításáról. Kritika, 1987/7.
Csatár Imre: Reismann János és Reismann Marian fotókiállítása a Munkásmozgalmi Múzeumban. Magyar Nemzet, 1988, márc. 24.
Rózsa Gyula: A két Reismann történelme. Fotókiállítás a Munkásmozgalmi Múzeumban. Népszabadság, 1988. ápr. 30.
Lugo (Lugosi Lugo László): Képzeletbeli és valóságos beszélgetés a történelemmel. V. Reismann Marian és Reismann János életműkiállítása a Munkásmozgalmi Múzeumban. Fotó, 1988/6.
Kincses Károly: Reismann János fotóművész, fotóriporter: https://artportal.hu/lexikon-muvesz/reismann-janos-988/
Valachi Anna: Reismann János és a hatvanas évek Budapestje. Népszava, 1999. aug. 30.
Vízer Balázs: Párhuzamos életrajzok. Reismann János és Marian kiállítása. Népszabadság, 2003. jún.21.
Kincses Károly: Elfelejtett fényképész egy ismeretlen szigeten Reismann János. Fotóművészet, 2003/3-4.
Tőry Klára: Reismann János. Digitális Fotó Magazin, História, 2010. január-február

Reismann János: Szardínia, a kövek világa (81)

- Banditizmus? Ugyan kérem! Az csak a külföldi újságírók fantáziájában él, nálunk Szardíniában nyoma sincs! – méltatlankodott a kövér és bőbeszédű dottore Fagioli, a Körzeti Idegenforgalmi Hivatal igazgatója Cagliariban. Kollégája, a nagyon rokonszenves Bruno Piredda Nuoroban a sziget másik körzetének székhelyén már sokkal tartózkodóbban nyilatkozott, jobban mondva azon volt, hogy elterelje a beszélgetést erről a témáról. Később megtudtam, hogy Piredda maga majdnem áldozata lett ennek a nem létező banditizmusnak. Kocsiját Mamoiada felé vezető országúton valóságos sortűz érte, két kísérője nyomban meghalt, őt magát tizenkét golyó lyukasztotta át, szinte csoda, hogy életben maradt. Utólag kiderült, hogy a ködben nem jól látták a kocsi számát: a golyókat ugyanis másvalakinek szánták. Szóval tévedés volt az egész!
Jóllehet az egész környék hemzseg a carabinieriktől (csendőröktől), az autóbuszokat fegyveres Gyp követi, a hatóságok mégsem kíváncsiskodnak túlságosan, ellenkező esetben őket is ’baleset’ éri. Kik a tettesek? Senki sem tudja, mindenki tudja… Tény, hogy senki sem beszél róla. Különben - - !!
Orgosolo, Orune neve hallatára a jámborabb polgárok még Nuoroban is keresztet vetnek. Ezt a két kis, sziklás hegyoldalon épült kis városkát tartják a banditizmus főfészkének. 1957 húsvét vasárnapján az orgosoloi templom falára – ’ismeretlen kezek’ – negyvennégy névből álló listát szegeztek. Két évvel később a megjelölt negyvennégy emberből még tizenkilenc volt életben, de azok is elköltöztek – a kontinensre, az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába.
- Szardínia lakosságának jelentős része – magyarázta Carlo Levi, az ismert író, aki éppen erről a szigetről szóló könyvén dolgozik – a pásztori és földműves kultúra összeütközésének korszakában él. Ez a történelmi folyamat Magyarországon, ha jól tudom, Szent István idejében játszódott le. Szardíniában a legrégibb – és legtisztább ! – Földközi-tengeri kultúra vegyül össze és kerül ellentmondásba a mai Olaszország, vagyis egy fejlett iparú kapitalista ország életformáival. E számos és sajátságos ellentmondásnak egyik megnyilvánulása az úgynevezett banditizmus. Ennek semmi köze nincs a szicíliai maffiához. A lényege az, hogy a pásztor lakosság, főleg a hegyvidéken, a saját régi törvényei szerint él, az államhatalmat nem ismeri el és törvényeinek érvényt szerez – úgy, ahogy tud… Az államhatalom számára pedig nem marad más hátra, minthogy ne vegyen tudomást erről a sajátságos igazságtevésről, mindaddig, amíg az csak a bennszülötteket érinti.

Lábjegyzetek

1 Kincses Károly: A két Reismann. A magyar fotográfia történetéből, 31., Magyar Fotográfiai Múzeum, 2004.11. o.
2 Kincses Károly: Elfelejtett fényképész egy elfelejtett szigeten. Fotóművészet, 2003/3-4. 120. o.
3 Vásárhelyi Miklós: Nyugtalan évek. Reismann János fotóművész munkássága. Tükör, 1983. márc. 20. 26. o.
4 (R. P.) (Ruffy Péter): Születésnapra. Magyar Nemzet, 1965. júl. 8. 4. o.
5 Ruffy Péter: Meghalt Reismann János. Magyar Nemzet, 1976. máj.4. 4. o.
6 Ruffy Péter: A fényképíró emlékezete. Magyar Nemzet, 1980. júl. 8. 4. o.
7 Tamás István: Reismann Jánosról. Népszabadság, 1985. júl.8. 7. o.
8 Idézi: Máté György: Nyugtalan évek. Reismann János fényképes (posztumusz) önvallomása. Népszabadság, 1983. márc. 23. 7. o.
9 Idézi: Vásárhelyi Miklós: i. m. 26. o.
10 Beszélgetés Reismann Jánossal. II. Fotóművészet, 1970/2. 47. o.
11 Szombathelyen a Lombard Banknál, Budapesten a Continental Vaskereskedelmi Rt-nél.
12 Brassaï: Reismann János. Fotóművészet, 1970/1. 33. o.
13 Máté György: i. m. 7. o.
14 (R. P.) (Ruffy Péter): Születésnapra. i. m. 4. o.
15 Állami Fotó- és Filmfőiskola Film Tagozata
16 Idézi: (R. P.) (Ruffy Péter): A fotóriporter. Magyar Hírek, 1965. aug. 1. 9. o.
17 Kincses Károly: i. m. 120. o.
18 Tamás István: Reismann János halálára. Kritika, 1976. júl. 11. o.
19 Beszélgetés Reismann Jánossal. II. i. m. 47. o.
20 Kincses Károly: A két Reismann. i. m. 25. o.
21 Images de Russie. Szöveg: Pierre Courtade. Párizs, Les Editions du Chéne, 1947.
22 Reismann János Szovjetúnióban és Párizsban készült fényképeiből. Erzsébet krt. 49. 1948.01.25-02.14.
23 Quelques Images de Hongrie par Robert Capa, Jean Reismann, David Seymour.
24 Beszélgetés Reismann Jánossal. I. Fotóművészet, 1970/1. 41. o.
25 Vízer Balázs: Párhuzamos életrajzok. Reismann János és Marian kiállítása. Népszabadság, 2003. jún. 21.10. o.
26 Népi kollégisták. Szöveg: Mágori Erzsébet. Budapest, Cserépfalvi, 1948. (franciául: Jeunesse sans uniforme: la vie dans les Collėges Populaires de Hongrie, angolul és oroszul is), Párizs, Les Editions Nagel, 1948.,
27 Népi Kollégiumok Országos Szövetsége
28 Vásárhelyi Miklós: i. m. 26. o.
29 Ruffy Péter: Reismann János emlékkiállítása. Magyar Nemzet, 1985. ápr. 17. 7. o.
30 A Gödöllői Galéria a Magyar Fotóművészek Szövetsége támogatásával. Reismann János 80. születésnapjára rendezett kiállítása. 1985. (katalógus) 36. o.
31 Budapest, die ungarische Hauptstadt in Bilder. Budapest, Corvina, 1956.
32 Idézi: Brassaï: Reismann János. Fotoművészeti Kiskönyvtár, Corvina, 1970. 9. o., Fotóművészet, 1970/1. 35. o.
33 Ocsovai Gábor: A két Reismann – a beszélgetés teljes szövege. Magyar Rádió, 2004.09.15. www.radio.hu Közli: Kincses Károly
34 Italien. (szöveg: Carlo Levi) Stuttgart, CHR Belser Verlag, 1959. (Un volto che si Somiglia: ritratto dell’Italia). Enaudi), 1961.; Eternal Italy. New York, The Viking Press, 1960.)
35 Idézi: Reismann János kiállítása (katalógus). Magyar Nemzeti Galéria, 1965.
36 Idézi: Reismann János kiállítása. i. m.
37 Brassaï: i. m. 10. o.
38 Kincses Károly: A két Reismann i. m. 74. o.
39 Aller Honig geht zu Ende. (Minden jó véget ér egyszer. Szardíniai útinapló, szöveg: Carlo Levi) Köln, DuMont, Schauberg, 1963.
40 Kincses Károly: Reismann János. i. m. 119. o.
41 Kardos G. György: Egy fényképező művész. Élet és Irodalom, 1971. jan. 23. 13. o.
42 Balaton. Szöveg: Illyés Gyula. Budapest, Corvina (magyarul, angolul, németül és franciául is), 1962.
43 Kincses Baranya. Szöveg: Örsi Ferenc. Budapest, Panoráma, 1963.
44 Bakony. Szöveg: Simon István. Budapest, Corvina (magyarul és németül is), 1973.
45 Savaria földjén. Szöveg: Dobozi Imre, verses mottók: Weöres Sándor. Budapest, Corvina, (magyarul, németül, horvátul, oroszul is), 1968.
46 (h): Reismann János fotói. Népszava, 1965. nov. 27. 7. o.
47 Ruffy Péter: A fényképíró emlékezete. i. m. 4. o.
48 A Balti tengertől a Bajkál tóig. Szöveg: Pethő Tibor. Budapest, Kossuth, 1964.
49 Látogatóban – íróportrék. Kortárs magyar írók vallomásai. Budapest, Gondolat, 1967.
50 Rózsa Gyula: Reismann János fotókiállítása. Népszabadság, 1965. szept. 16. 8. o.
51 Budapesti változatok. Szöveg: Csurka István. Budapest, Corvina (németül: Budapester Variation, franciául: Theme et variations, angolul is), 1971.
52 Közli: Kincses Károly: www.radio.hu i. m.
53 Reismann János fotóművész kiállítása. Szombathely, Savaria Múzeum, 1965.08-20-10.20.
54 Reismann János kiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1965.11.20-12.17.
55 Reismann János. Előszó: Brassaï. Fotoművészeti Kiskönyvtár, Budapest, Corvina, 1970.
56 Guido Piovene: Utazás Itáliában. (Viaggio in Italia.) Budapest, Gondolat, 1971.
57 Nyugtalan évek. (szerk: Kass János) Budapest, Corvina, 1982.
58 A magyar fotoművészet 125 éve (rendezte: Magyar Fotoművészek Szövetsége). Magyar Nemzeti Galéria1966. november - december
59 Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981. 12.19. – 1982.01.31.
60 55 év. Reismann János és V. Reismann Marian kiállítása (katalógus). Budapest, Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, 1988.
61 Idézi: Földes Anna: Évtizedek fekete-fehérben. Nők Lapja, 1988. ápr. 2. 8. o.
62 A hatvanas évek Budapestje. Mai Manó Ház, 1999.08.05-09.05.
63 55 év Reismann Marian és János. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003.06.13-07.27.
64 Kincses Károly: A két Reismann. i. m.
65 Ruffy Péter: Egy „fotografus”-ról. Élet és Irodalom, 1963. máj. 4. 7. o.
66 (B.E.): Reismann – Örsi: Kincses Baranya. Szabad Föld, 1963. jún. 23. 9. o.
67 Hámos György: Reismann János – Örsi Ferenc: Kincses Baranya. Kortárs, 1963/11. 1751. o.
68 R. Gy. (Rózsa Gyula): i. m. 8. o.
69 (h): Reismann János fotói. i. m. 7. o.
70 Savaria földjén. i. m. 34 o.
71 Nagy Péter: A lélek tájai. Élet és Irodalom, 1968. jún. 29. 9. o.
72 G. P. (Galsai Pongrác): Savaria földjén. Tükör, 1968. aug. 6. 18. o.
73 Riesmann János. Előszó: Brassaï. i. m. 11. o.
74 Kardos G. György: Egy fényképező művész. Élet és Irodalom, 1971. jan..23. 13. o.
75 Almási Miklós: Reismann János: Budapesti változatok. Kritika, 1972/4. 26. o.
76 (T. L.): Reismann János bakonyi fotói. Népszabadság, 1973. ápr. 1. 8. o.
77 Rév Miklós: Reismann János: Nyugtalan évek. Kritika, 1984/2. 33. o.
78 Vízer Balázs: i. m. 10. o.
79 Gera Mihály: Az én fotógalériám. Sine Morbo, 2003/4. 43. o.
80 Orbán Ottó: A szikla. Reismann János fényképei Élet és Irodalom, 1983. febr. 23. 12. o.
81 Gödöllői Galéria katalógusa: i. m. 23. o.

Tőry Klára magyar fotográfusokról írt részletes életrajzainak listáját ITT találod.