Ma 180 éves a fényképezés története - A fotográfia jubileuma (Természettudományi Közlöny, 1889)

Ma 180 éves a fényképezés története - A fotográfia jubileuma (Természettudományi Közlöny, 1889)

2019. augusztus 19. Mai Manó Ház

Lapozó rovatunkban az eredeti helyesírást megtartva, régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Ma - a fényképezés születésének 180. évfordulóján - egy, a Természettudományi Közlönyben megjelent írást olvashattok, mely az akkor még csak ötvenedik születesnapját ünneplő fényképezést méltatja. 

dag1839.jpeg

Az 1838-dik év első hónapjaiban Párizsból híre kelt, hogy egy franczia tudósnak sikerült a camera obscura ismert képeit állandósítani. A világra szóló hír a laikusokat bámulatba ejtette. A camera obscura képeit addig csakis csinos játékszernek tekintették, s meglepett mindenkit, hogy azok a képek s mindaz, a miken az akkori közönség a látványos panoráma-sátorokban oly kíváncsian gyönyörködött, s a miket ott csak gyors egymásutánban élvezhetett, ezentúl nehézség nélkül haza is vihetők s otthon egész kényelemben megszemlélhetők. Az egyik rész — mint ilyenkor mindig — az újságot kétkedve fogadta, a másik r ész meg a találmány jelentőségét túlhajtotta, hogy nemcsak az alakokat, de a színöket is híven visszaadja, s hogy ezzel olyan versenytársa támadt a festőművészetnek, a mely ennek biztos halálát fogja okozni. De a dolog nem ment olyan hamar; abban az időben ugyanis élt még a tudósokban is az a régi jó elv, hogy az elhamarkodás csalfa tanácsadó, s felfedezéseiket, találmányaikat csak akkor hozták nyilvánosságra, mikor már helyességökről alapos meggyőződést szereztek. Így tett találmányával a franczia festész és fizikus Daguerre is, a ki különben csakis a laikusokat lepte meg, mert a tudósok már régóta kutattak ez irányban, s ha — mint állítják — végtére is csak a szerencsés véletlen vezette őt a czélhoz, mégis a daguerreotipia, vagy a mint ma már általánosan nevezik a fotografia, egész rendszeres és lépésről lépésre tervszerűen előre haladó tudományos felfedezésnek az eredménye. A jelen 1889-ik évben éri el a világra szóló találmány köztulajdonná válásának 50 éves jubileumát; ennek üdvözléseként rövid szavakkal vázolni akarjuk olvasóink előtt annak történetét.

Régóta iparkodtak már a camera obscura képeit állandóvá tenni. Az első, ki ez irányban gyakorlati kísérleteket tett, a híres porczellán- és agyagárúgyáros Wedgewood volt. Chlórezüsttel itatott papírt a camera obscurabeli kép hatásának tett ki. Kisérlete sikerült is annyiban, hogy a képek megvilágított helyei a papíron sötétek lettek, s így a kép felismerhető volt, de utóbb a papírnak előbb fehéren maradt részei is csakhamar megfeketedtek s a kép is csakhamar eltűnt ismét. A nagyhírű angol fizikusnak, Davy-nek sem sikerült ez úton a képet állandóvá tenni. Más fizikusok is tettek a század első tizedeiben hasonló kísérleteket, de mindannyian sikertelenül; csakis Niépce franczia fizikus volt képes sajátságos eljárásával a képeket hosszabb időre megtartani. Ő ugyanis a kitűzött czélra nem a chlór-ezüstnek a fény iránti érzékenységét használta fel; e helyett aszfaltot vett, a mely azzal a nevezetes sajátsággal bír, hogy a míg levendula-olajban, kőolajban, étherben és effélékben rend szerint felolvad, a világosság hatásának kitéve, ezt a tulajdonságát elveszti. Rézlemezt levendula-olajban feloldott aszfalttal vont be, és beszáradása után a camera obscurában órák hosszán át a fény hatásának tette ki.

Minekutánna a megvilágított helyeken a gyanta oldhatatlanná volt téve, az egyéb részeken oldható gyanta pedig a levendula-olajjal feloldódott, az ekként szabaddá vált helyeket a rézlemezen választó vízzel maratta. Lemosta ezután az oldhatatlan gyantaréteget is, s ezzel olyan lemezt állított elő, melyről réznyomással tetszőleges sok képet vonhatott le. Niépce a tőle heliográfiának nevezett képeket először 1826-ban készítette, de annyira tökéletlenek voltak, hogy sem őt, sem azokat, kiknek megmutatta, ki nem elégítették. Eljárásával felhagyott, pedig az ma már nagy tökéletességre fejlődött, és réznyomások készítésében sokfélekép használják is.

Visszatért az ezüstsókhoz, ahhoz a régi módhoz, a melyen a fényhatásokat már előtte is állandósítani igyekeztek, s hogy kísérleteivel hamarabb czélt érhessen, összeköttetésbe lépett 1829-ben a fent nevezett Daguerre-rel, ki ugyanazon czél elérésében fáradozott. 1833. évig közösen dolgoztak, a midőn Niépce meghalt a nélkül, hogy czéljukhoz jelentékenyebb lépéssel közeledtek volna. Csak Niépce halála után jutott Daguerre nagy lépéssel előbbre, a midőn a chlórezüsttel preparált papír használatát elvetette; helyébe ezüsttel bevont rézlemezt vett, s ezen az ezüstréteget, jódgőzök hatásának kitéve, érzékeny jódezüstté változtatta át. Az e fajta lemezeken a camera obscurában a kép csak órák hosszán át tartó kísérletezés után állott elő, úgy hogy a közben egyrészt a világítás és az árnyék is már változást szenvedett, a mi a képet homályossá tette, de másrészt ilyformán arczképek felvételére gondolni sem lehetett, mert nincs ember, ki órák hosszán át mozdulatlan csendességben az ülést kibírná. Az így készült kép, mely a megvilágított helyeken a jódezüst felbomlása következtében előállott, valami nagy állandósággal még sem bírt, mert mihelyt a napfényre került, a jódezüst a többi helyeken is felbomlott. Daguerre azonban nem csüggedett s nem hagyott fel kísérleteivel. E közben megtörtént vele, hogy az egyik ilyen lemezt, mely csak rövid időre volt a camera obscurában, és mivel ennek következtében azon még semmiféle kép sem volt látható, mint haszontalant az egyik szekrényébe vetette. Néhány nap múlva, mikor újra kezébe került, meglepetve látta teljes világos képét rajta annak a tárgynak, melyre a camera obscurában napok előtt reá volt állítva. A képnek eme megjelenése csakis a szekrényben volt chemiai szerek valamelyikének hatása alatt történhetett. Daguerre kísérlet alá vette a szekrényben levő valamennyi szernek a hatását, s arra jött, hogy a kép megjelenését higanygőzök okozták. Mikor ezután a világosságra hozott, majd pedig higanygőzöknek kitett lemezt alkénessavas nátronoldattal, melyoldat a még fel nem bontott jódezüstöt távolította el, lemosta, s a lemezt a fény minden további hatása iránt érzéketlenné tette, csakis ekkor tekinthette Daguerre találmányát teljesnek.

De hogy minő lassan haladt mind ez előre, abból láthatjuk legjobban, hogy a jódos fémlemezeket első ízben Daguerre már 1827-ben alkalmazta, és a fénynek csak rövid időre, s utánna higanygőzök hatásának kitett lemezen mégis csak 1835-ben jelent meg a kép legelőször, és csak 1838-ban sikerült neki olyan képeket kiállítani, a minőkkel ő maga is meg volt elégedve.

Mit tett most Daguerre nagybecsű találmányával? Napjainkban a mi felfogásunk szerint a legegyszerűbb lett volna a találmányra rögtön szabadalmat kérni s azt a lehető legkedvezőbben értékesíteni. De abban az időben a tudomány embereitől, még ha a gyakorlat terén mozogtak is, ez a legegyszerűbb mód még távol állott; Daguerre sem rohant a szabadalmi hivatalba, hanem a tudomány akkori fejedelmeihez Arago, Biot és Humboldt Sándorhoz sietett, és közölte velök, ez első alkalommal természetesen a titoktartás pecsétje alatt, találmányát. Elragadta őket vele egészen; átlátták rögtön a fontosságát egész terjedelmében, és egyhangúlag természetesnek nyilvánították, hogy az állam köteles a találmányt magához váltani, hogy az minél előbb közhaszon tárgya legyen, s hogy egy időben a feltaláló is az őt megillető jutalmat elnyerhesse. A tárgyalások e felett sokáig elhúzódtak, és csak az 1839-ik év közepe táján lett a törvényhozás valamennyi fórumán elfogadva, hogy Daguerre 6000 és Niépce örökösei pedig 4000 frankban megállapított évjáradékban részesüljenek, s Arago is a franczia akadémiának csak az 1839. augusztus 19-iki ülésén mutathatta be és világíthatta meg nagyszámú közönség előtt a találmány fontosságát. Ugyanekkor jelentette egyszersmind ki a találmánynak a kormány által történt megváltását, s azzal zárta beszédét, hogy »Francziaország büszke reá, hogy a találmányt megváltotta, s ekként ajándékul adhatja át az egész világnak«.

S az ajándékot a világ elfogadta s fel is használta.

A találmány Németországba Sachse műárús útján jutott, ki az első fotográfiákat Berlinben már 1839. év szeptember hó 22-ikén készítette, s ugyane hónap 30-ikán készítésüket az akkori trónörökösnek Frigyes Vilmosnak a charlottenburgi parkban be is mutatta. A legelső képek még csak épületekről voltak véve, és csak a következő évben készültek Berlinben a nevesebb emberek legelső arczképei és az arczképeknek a fotografálás keretébe való bevonása által e művészet olyan elterjedést nyert, a minőt a feltaláló soha még képzelni sem mert volna.

Ezzel záródik a fotografálás feltalálásának története, s a jelen 1889. évben 50 éves jubileumát érte meg. Hogy miként tökéletesedett folyton és folyton a minden országok tudósainak munkálatai alatt, kik közül mint elsőket, Petzval József tanárt Bécsben, Mosert Königsbergában említjük, s hogy miként lépett a daguerreotipia helyébe az egyszeri felvétel után határtalan mennyiségben sokszorosítható fotografia, egyelőre nem soroljuk fel; e felől talán más alkalommal tesszük meg közleményünket. A nagy fontosságot sem kell részleteznünk, melyet a találmány elért; ismeri ezt mindenki, s tudja hatását méltatni is.

Egyet azonban meg kell még említenünk; nem hallgathatjuk el azon aggodalmakat, melyekkel ezt az új találmányt is épen úgy, mint a legtöbbjét üdvözölték. Azt jósolták, hogy véget vet a festészetnek, s előre sajnálták a szegény festőket és rajzolókat, kik a fotografia miatt kenyeröket vesztik. Beteljesedtek-e az aggodalmak? Csakúgy nem, mint azok, melyek az első vasutak építésekor a szegény fuvarosokat illették, s mint azok sem, melyek a varrógépek megjelenésével valamennyi varrónő éhhalálát jósolták. A mai fotografáló műtermekben egymagukban több festő és rajzoló nyer alkalmazást, mint a mennyi 1839-ben talán egyáltalán ecsetet forgatott, és légió azok száma, a kik a fotográfiák színezésével szerzik kenyeröket úgy, hogy Daguerre találmányát még ez oldalról is áldásosnak mondhatjuk.

A mint azonban a mai divatú fotográfiát a régi daguerreotip-képpel össze hasonlítjuk, rögtön az a kérdés ötlik elénk: hogy ez a művészet, ha már az első 50 év alatt ilyen haladást tett, hová fog jutni a következő 50 év alatt? Fog-e egyáltalán sikerülni a színekben mutatkozó változatokat is visszaadni, s így színes fotográfiákat előállítani? Ma még e kérdésre nem felelhetünk; talán a 100 éves jubileumkor erre is meglesz a válasz. (Gaea XXIV. 310.) Sz. J. (Megjelent: Természettudományi Közlöny - Természet világa, 1889. 21. évfolyam, 236-os füzet)

(forrás: adtplus.arcanum.hu; msn.com)