A Birodalom végnapjai - A Három szín tárlat margójára (Faludi Julianna megnyitóbeszéde)

A Birodalom végnapjai - A Három szín tárlat margójára (Faludi Julianna megnyitóbeszéde)

2019. szeptember 05. Mai Manó Ház

A kultikusnak is beillő, „Három szín” című tárlat Prokugyin-Gorszkij fotográfiáiból kiindulva járja körül az esetlegesség, az idő, a reprodukció és az eredeti dinamikájának esztétikáját. A színesfotó lehetőségeinek korlátai kitágulnak az alkotók által: a kísérletezés eleinte az alkotás valósága a hibátlan tökéletesség elérésében, majd választott esztétikai programmá válik. 

mmhprokugyin.jpgFotó: Kiss Imre: Faludi Julianna a Három szín kiállításunk megnyitóján, Mai Manó Ház, 2019. augusztus

Különleges, a művészet mechanikus reprodukciója előtti szűzies korszakába repít vissza a kiállítás. Abba a néhány évtizedbe, amikor a fotográfia egyszerre látvány, technikai csoda, tudományos eszköz, egyszeri és szinte megismételhetetlen élmény. A színes fotográfiák performatív vetítései egyszerre jelentenek beavatást az új technikai vívmányokba, és a határtalan birodalom földrajzi színfalai mögé.

Szűzies, mert az Orosz Birodalom utolsó, pompázatos és egyben polarizált, elszegényedett, és az állami központosított kapitalizálódáson keresztül elindított modernizációjának időszakában vagyunk.

Szűzies, mert a fotográfia még nem a propaganda eszköze, mint a húszas, harmincas évek Szovjetuniójában, vagy a hitleri Németországban, amiről Benjamin Walter ír.

Mit jelent a cári Orosz Birodalom ekkor, mitől sajátos a véghez vitt és kudarcot vallott modernizáció? Mi a fotográfia szerepe?

Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij a jobbágyfelszabadítás után született, 1863-ban. A modernizáció hogyanjának kérdése Oroszországában akkoriban élénk vita tárgya volt, ami a narodnyikoktól a szlavofileken át a zapadnyikokig terjedő spektrumon számos irányzatba tömörítette az értelmiséget, annak megfelelően, hogy milyen mértékben és hogyan képzelte el az igaz „orosz út” megtalálását, vagy az éppen oda való visszatérést a „nyugatosodás” útján. Az orosz értelmiség missziójának tekintette a nép felemelkedését, megmentését, ennek első lépése volt a jobbágyfelszabadítás. A reformokkal, azaz az Orosz Birodalom kapitalista világgazdaságba való beillesztésével, végül II. Miklós cár bíbelődött az évszázad beköszöntével, melynek sikertelenségét a forradalom söpörte el (1894-1917). A cári, állami bürokrácia tartotta kezében a folyamatot, miközben veszélyként tekintett az erős polgári réteg kialakulására. A kor feszültségét illusztrálja, hogy az aranyalapra való áttérés, a polgárosodást hirdető Szocdem párt létrejöttével egyidőben, a századforduló előtti pillanatban, történt. Az orosz burzsoázia gyenge volt, a nemesség a reformokkal nem akart mit kezdeni, oblomovi fásultsággal tengődött birtokán.

A pénztőke a központilag irányított és létrehozott bankrendszeren keresztül áramlott, a beruházások nagy részét az állam irányította, miközben külföldi befektetőkre támaszkodott. Nyersanyag-kitermelés, ipar és vasút voltak az orosz modernizáció alappillérei, II. Miklós hatalomra kerülése idején már megkezdődött a transzszibériai vasút kiépítése. Szergej Prokugyin-Gorszkij mindeközben a színek és technológia, vegyészet és művészet terén alkotott, vívmányairól, kísérleteiről pályája kezdetétől fogva folyamatosan publikált. 1902-ben már színes fényképet készített, és 1905-ben levédette a maga által készített „szenzibilizátort”, majd nemzetközi utazásai során Milánóban, Berlinben, Párizsban mutatta be eljárását, illetve szerzett új tudást. A Lumiére testvérek ezzel párhuzamosan 1903-tól dolgoztak az autokróm eljárással, amit 1907-től dobtak piacra. Szergej Mihajlovics képein nyoma sincs a fenti modernizációs folyamatoknak. Nem látjuk a bankok fekete öltönyeit, gyárak, vasutak koromlepte munkásruháit. Sem a gép, sem a gőz, sem az olaj emelkedett, lelkes, vagy kétségbeesett poézisét, vagy a felszabadított jobbágyok agóniáját. Az Orosz Birodalom urbanizációja felemás volt, a munkások nyomorúságos tömegszállásaikról nyáron még hazajártak a földeken segédkezni a családnak. A fotókon nem téma a város és falu, nemes és paraszt, narodnyik vagy kommunista, fehér vagy vörös, sem a háború és béke.

A Birodalom mindeközben forrongott belül, és a régi cári recepthez nyúlva, az expanzióban látta az egység megteremtését. Sorra köttettek a nemzetközi hatalmakkal való szerződések (orosz-francia, orosz-német, orosz-angol), és folytak háborúk. Miután 1900. május 1. az első tömeges munkásdemonstráció napjává vált, szeptemberben a cári haderő megszállta Mandzsúriát. A cári birodalom modernizációs politikája gerjesztette belső feszültségeket a külső háborús politika sem tudta már feloldani. 1905-ben a pétervári „véres vasárnapon” a katonaság a tüntető tömegbe lőtt, Moszkvában a Vörös téri tüntetések barikádharcokká váltak. Közben a Birodalom területeket veszített, a sikertelen orosz-japán háború veszteségei Korea és Port Arthur.

Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij a tudományos értelmiséget képviselte, fizikát és matematikát tanult, majd vegyészként végzett, miközben a Cári Képzőművészeti Akadémián festészeti tanulmányokat folytatott. Fontosnak tartotta, hogy a fényképészetet, mint tudományt mozdítsa elő, egyben ismeretterjesztő tevékenységként tartott nyilvános bemutatókat, előadásokat, melyek a fényképészet mesterségét mutatták be. Az eseményeket a Cári Orosz Geográfus, Technikai, és Fotográfiai társaságok szervezésében tartotta meg, melyeknek tagja volt. A földrajzi-társadalmi szempontú rendszerezés, a katalogizálás, és a dokumentálás igényével készítette és dolgozta fel képanyagát. A Birodalom megismerése, feltérképezése, és úgy tűnt, egyre fenyegetett monumentalitásának rögzítése egybe csengett a kor tudományos érdeklődésével, ekkoriban megjelentek az egyes nemzetiségek öltözetét, sajátosságait leíró cikkek, közlemények. Összhangban volt ez a cár törekvésével, hogy a Birodalom nagyságának, szinte végtelen kiterjedésének érzékeltetésén keresztül konszolidálja a forrongó országot. Nem meglepő, hogy a vetítések II. Miklós kedvelt időtöltésévé váltak, illetve megláttatták vele a fényképészetben rejlő lehetőséget, a publikummal való képi kommunikáción keresztül.

A sokszínű birodalom

A cári Oroszoroszág legteljesebb birodalmi kiterjeszkedését a XIX. század végére érte el, az 1879-es, első népszámlálás szerint a legnépesebb város Szent Pétervár volt, ezt követte Moszkva, és harmadik helyen Varsó. A lakosság száma összesen 128 millió volt, ami kb. húszmillióval kevesebb a mai Oroszországénál. A határok nem a maiakat fedték le.

A birodalmi sokszínűségben, talán Szibéria volt a legmonolitebb, lakosságának kb. 75%-a volt orosz. A meghódított területeken jellemző volt az orosz birodalmi bürokrácia jelenléte. A csehovi, gogoli leírásokból a magyar közönség számára is ismert alakja a megvesztegethető, a hatalmával (vissza)élő, a helyieket lenéző, a távolságot tartó bürokrata, aki ókonzervatív, és a változásokat elutasítja, a cár felé engedelmességet mutat. A munkások, és a földművesek jellemzően a helyi etnikumból és oroszokból tevődtek össze, persze attól függően, mely területekről volt szó, hiszen számos népcsoport folytatott nomád életformát, mint például Kazahsztánban. Az urbanizáltság még kezdetleges volt, a városi üzemekben, gyárokban dolgozók rettenetes tömegszállásokon éltek, hosszú munkaórákat dolgoztak le, és nyáron még hazajártak falura, a földeken segédkezni. A városi munkások hozzávetőlegesen fele volt orosz, bár az olajbányászok Azerbajdzsánban például többségükben azeriek voltak. A ruszifikáció többek közt az orosz, mint hivatalos nyelv kizárólagosságát jelentette, a helyben működő birodalmi bürokraták nem is beszélték a helyiek nyelveit.

Prokugyin-Gorszkij útjai e birodalmat járják be, képei az ismeretlen tájakat hozzák a néző közelébe. Nyilvános vetítésein, a postán forgalmazott képeslapjain tájak, emberek mutatják be a birodalom szinte határtalan nagyságát. Ugyanakkor a már nem csak a „Kaukázusi fogoly” vagy egyéb irodalmi történetek mentén lehetett fogalma a szélesebb publikumnak arról, hogy milyen is a Kaukázus, a Birodalom rejtélyes tájai.

Szerényen és tudományosan rendszerezte témák, korok, tájak szerint képeit, a fotók címei is a katalógusok leíró szárazságával sorolják a képen szereplők fontosabb attribútumait: „Nomád kirgizek az Éhség-Sztyeppén”, „Kurd asszony és gyermekei” vagy pontos leírással: „Drótkerítés előtt pózoló munkások, a kerítés mögött felhalmozott zsákokkal”. A zsákokba a néző képzeli bele, hogy búzával vagy szénnel van-e megpakolva. A fotókat háromszor kellett exponálni, a három színszűrő lencsének megfelelően. A fényképek szereplőinek mozdulatlanul, hosszú percekig kellett várniuk. A beállítások letisztultak, nyoma sincs drámai feszültségnek, az akademizmus nyugodt, kristályos arányosságát látjuk.

Prokugyin-Gorszkij útjait maga finanszírozta kezdetben, később szerződést kötött 400 képeslap postai forgalmazására, amiből végül 90 jelent meg. Képeslapjaival műfajt teremtett, templomok, falusi emberek, egy krími tornác, és szigorúan emberek nélküli folyókanyarulatok, békés tájak, városi épületek, hidak kimerevített képei hívják szinte utazásra a Birodalom lakosait. Hiszen a vasúttal már bárhova el lehetett jutni a nagy Oroszországban. Az épített környezet önálló szereplőként jelenik meg, nem zavarhatja meg semmilyen élőkép, egy arra kószáló csirke, egy ottfelejtett kóbor macska, vagy közlekedő emberek. Következik ez az eljárásból is, hiszen a háromszoros exponálás semmilyen mozgást nem tűr meg, különben a képeken fantomok jelennek meg, áttetsző alakok, szivárványos színfoltok. Kezdetben Észak és Dél, Karelia és a Fekete-tenger, majd Dagesztán következett. Prokugyin-Gorszkij bejárta a Krímet, Ukrajnát, a Kaukázust. A sokszínű birodalomban ekkor 170-200 körüli a különböző etnikumok száma, Harkovban vagy Odesszában például 40-50 nyelvet beszéltek.

A tájképek szerény monumentalitást tükröznek, mintegy tényként rögzítve a hegyek láncolatát, vagy a vízen játszó sok-sok szín lefotózhatatlanságának könnyedségét. A fotók sorozata időnként romantikus fordulatot vesz, mintha turgenyevi regényhelyszíneken járnánk. Nagyívű terveihez II. Miklós végül pénzt és paripát adott: 1909-ben Szergej Mihajlovics saját vagonkocsijában rendezhette be laboratóriumát. Így jutott el a Birodalom távoli csücskeibe, falvakon, városokon át fényképezett és vetítéseket tartott. Az Urál bejárásához Ford autót kölcsönzött a cár. A bekebelezett kultúrák sokaságának számbavétele egyben a meghódított területek nagyságát, a hatalom kiterjedését mutatta. A fényképeken beállított emberek utóéletéről nem lehet tudni, a képaláírásokon névtelen szereplők. Azonban a „Baskír nő nemzeti viseletben” (Jahino falu, 1910) műhöz lefényképezett Farhinaz Burhanovát felismerni vélte dédunokája egy későbbi fotó alapján.

1911-12 között még egy nagyívű, az oroszságot egybekovácsoló sorozat készült: a napóleoni háborúk helyszíneit örökítette meg Prokugyin-Gorszkij, a franciák legyőzésének századik évfordulójára. Utolsó megbízása a murmanszki vasútról készült sorozata volt 1916-ban. A forradalom kitörése után még részt vett a Fotográfiai és Fotótechnikai Főiskola létrehozásában, majd az utolsó, 1918. márciusában a Téli Palotában kiállított tárlata után, családjával, és számos fotográfiájával elhagyta Oroszországot. 1922-től Nizzában dolgozott a Lumiére testvérekkel, és Franciaország-szerte folytatta felvilágosító- oktató munkáját. 1944-ben hunyt el Párizsban.

A tárlatot záró keret Bill Sullivan munkája, aki a birodalmak korokon túliságát mutatja be a tájak allegóriáján keresztül Szergej Mihajlovics műveire helyezve és egyben átírva azokat az amerikai kontextussal.

Javaslom, hogy a tárlatot Biró Dávid fényinstallációjába lépve tekintsék meg, és abból kilépve az éltető nap és a fények szűrőjén keresztül vizsgálják meg, hogy mit jelent a szűrő szószerint.

A szín, a szűrők és a fotográfia tökéletlenségeit firtató alkotók jelentik az igazi kereteket: Eperjes Ágnes kortárs, Balogh Rudolfnak a XX. század első harmadában készített képei. 

(Elhangzott a Mai Manó Ház Három szín című kiállításának megnyitóján, 2019. augusztus)