A víz szerelmesének képei - Válogatás Szamódy Zsolt Olaf Tengeren innen és Mélyfelszín című sorozatainak képeiből

2019. október 20. Mai Manó Ház

Fotográfusként életem jelentős részét víz mellett vagy vízen töltöm, mint hajós, vitorlázó, vagy csak a vízpartot, tengert, tavat, folyót szerető alkotó. A Staféta Galériában megrendezett kiállításom képanyaga a 80-as évek végétől kezdve a napjainkig mutatja a vízzel kapcsolatos reflexiómat. Korábbi, egymástól független vagy függetlennek vélt sorozataimból válogatva állt össze a tárlat.
A 80-as évek végén a Balaton-part, az ott található csónakok, hajók és minden egyéb vízi jármű érdekelt (Vízpart), a 90-es években az Atlanti-óceán partvidékén jártam, majd rendszeresen fényképeztem az Adriát. A tenger partján található, a természet erőivel folyamatos kapcsolatban levő nyomokat gyűjtöttem össze, kezdve egy árnyéktól, vagy a következő hullámig megmaradó lábnyomtól és folytatva az egyik legkeményebb építőanyagból, a betonból készült objektumokig.
Tengeren innen címmel jelent meg fotóalbumom 2007-ben. Az elmúlt években a nyugodt vízfelszín és a különböző mélységekbe eljutó árnyképek és tükröződések foglalkoztattak, így készült a Mélyfelszín című sorozat. - írta nekünk levelében Szamódy Zsolt Olaf, akinek a Fotóhónap rendezvénysorozat keretében 2019. november 30-ig látogatható kiállítása a Leica Boutique Budapest, Staféta Galériában.  

Szamódy Zsolt Olaf számára a tenger leginkább a partról nézve nyer értelmet. Zsolt a filmtekercs őszinteségét és érzékenységét is kihasználva, azt a képet igyekszik megragadni, amelyet generációkon át a tenger emberei - hajósok, halászok, kalandorok és magányos tengeri farkasok - formáltak, alakítottak. Azt a képet, amelyet mostanság csak a régmúlt meséiből lehet összerakni. Alkotásaiban az emberi jelenlétet és színvilágot minden habozás és megalkuvás nélkül kiiktatja, mivel ábrázolásuk csábítása magában hordozza a narratív, illetve festői közhelyek megjelenésének lehetőségét. A tenger emberei által hagyott nyomok sajátos ujjlenyomatokként jelennek meg: érdesek, lágyak, múlandóak. Ezeket a nyomokat feltárva, Zsolt képeiben egy, a civilizáció által hosszasan csiszolt part sajátos költői régészete kristályosodik ki, ami azonban fokozatosan újra visszanyeri az ősidőkre jellemző makulátlan szabadságát. (Ramona Novicov, 2008, Nagyvárad) 

A képre kattintva Szamódy Zsolt Olaf Tengeren innen és Mélyfelszín című sorozatának fotóiból találsz egy válogatást. 

„Szamódy Zsolt a kamera által foglyul ejtett háromdimenziós térstruktúrákat a sík kétdimenziós rabságában olyan metamorfózisra kényszeríti, melyben a látványból jórészt elvész a mélység, a távolság élménye, s helyébe fények és árnyékok olykor misztikus játéka, a tükröződések vibrálása, a felületek nyugalmának és zaklatottságának egymást váltó izgalma, a szimmetria és aszimmetria versengése, a telítettség és üresség élményének hullámzása veszi át a fő szerepet.
Embert alig látunk a képeken, inkább csak hátrahagyott eszközeit, vagy ténykedésének nyomait. Feltárulnak előttünk a természetbe történő agresszív emberi beavatkozás olykor brutális, de legalábbis mindig bántó nyomai. Ugyanakkor a fotókon nagy hangsúlyt kap az a tény is, hogy a természet mindig visszaköveteli azt, ami egyszer az övé volt, és birtokba veszi mindazt, amit az ember sorsára hagyott. A még érintetlen természet emelkedett harmóniája, és a pusztulásnak induló emberi produktumok képi agressziójának kontrasztja, sajátos esztétikai élmény forrásává avatja ezt, a hagyományos technikával és hallatlan precizitással kivitelezett, koncepciójában igen egységes kollekciót. Szamódy fotóiról bízvást elmondhatjuk, hogy azok nem a megállított idő, hanem sokkal inkább a pusztulás dokumentumai. Az önmagát túlélt technikai civilizáció grandiózus beton- és vasszörnyei magukra hagyva málanak. Igen, a pusztulás melankóliája lengi át ezeket a képeket, és azt üzenik nekünk, hogy idő nincs is, csak elmúlás van.” Kaposi Endre, 2007, Tatabánya

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére
süti beállítások módosítása