Fotográfusként életem jelentős részét víz mellett vagy vízen töltöm, mint hajós, vitorlázó, vagy csak a vízpartot, tengert, tavat, folyót szerető alkotó. A Staféta Galériában megrendezett kiállításom képanyaga a 80-as évek végétől kezdve a napjainkig mutatja a vízzel kapcsolatos reflexiómat. Korábbi, egymástól független vagy függetlennek vélt sorozataimból válogatva állt össze a tárlat.
A 80-as évek végén a Balaton-part, az ott található csónakok, hajók és minden egyéb vízi jármű érdekelt (Vízpart), a 90-es években az Atlanti-óceán partvidékén jártam, majd rendszeresen fényképeztem az Adriát. A tenger partján található, a természet erőivel folyamatos kapcsolatban levő nyomokat gyűjtöttem össze, kezdve egy árnyéktól, vagy a következő hullámig megmaradó lábnyomtól és folytatva az egyik legkeményebb építőanyagból, a betonból készült objektumokig.
Tengeren innen címmel jelent meg fotóalbumom 2007-ben. Az elmúlt években a nyugodt vízfelszín és a különböző mélységekbe eljutó árnyképek és tükröződések foglalkoztattak, így készült a Mélyfelszín című sorozat. - írta nekünk levelében Szamódy Zsolt Olaf, akinek a Fotóhónap rendezvénysorozat keretében 2019. november 30-ig látogatható kiállítása a Leica Boutique Budapest, Staféta Galériában.
Szamódy Zsolt Olaf számára a tenger leginkább a partról nézve nyer értelmet. Zsolt a filmtekercs őszinteségét és érzékenységét is kihasználva, azt a képet igyekszik megragadni, amelyet generációkon át a tenger emberei - hajósok, halászok, kalandorok és magányos tengeri farkasok - formáltak, alakítottak. Azt a képet, amelyet mostanság csak a régmúlt meséiből lehet összerakni. Alkotásaiban az emberi jelenlétet és színvilágot minden habozás és megalkuvás nélkül kiiktatja, mivel ábrázolásuk csábítása magában hordozza a narratív, illetve festői közhelyek megjelenésének lehetőségét. A tenger emberei által hagyott nyomok sajátos ujjlenyomatokként jelennek meg: érdesek, lágyak, múlandóak. Ezeket a nyomokat feltárva, Zsolt képeiben egy, a civilizáció által hosszasan csiszolt part sajátos költői régészete kristályosodik ki, ami azonban fokozatosan újra visszanyeri az ősidőkre jellemző makulátlan szabadságát. (Ramona Novicov, 2008, Nagyvárad)
A képre kattintva Szamódy Zsolt Olaf Tengeren innen és Mélyfelszín című sorozatának fotóiból találsz egy válogatást.
„Szamódy Zsolt a kamera által foglyul ejtett háromdimenziós térstruktúrákat a sík kétdimenziós rabságában olyan metamorfózisra kényszeríti, melyben a látványból jórészt elvész a mélység, a távolság élménye, s helyébe fények és árnyékok olykor misztikus játéka, a tükröződések vibrálása, a felületek nyugalmának és zaklatottságának egymást váltó izgalma, a szimmetria és aszimmetria versengése, a telítettség és üresség élményének hullámzása veszi át a fő szerepet.
Embert alig látunk a képeken, inkább csak hátrahagyott eszközeit, vagy ténykedésének nyomait. Feltárulnak előttünk a természetbe történő agresszív emberi beavatkozás olykor brutális, de legalábbis mindig bántó nyomai. Ugyanakkor a fotókon nagy hangsúlyt kap az a tény is, hogy a természet mindig visszaköveteli azt, ami egyszer az övé volt, és birtokba veszi mindazt, amit az ember sorsára hagyott. A még érintetlen természet emelkedett harmóniája, és a pusztulásnak induló emberi produktumok képi agressziójának kontrasztja, sajátos esztétikai élmény forrásává avatja ezt, a hagyományos technikával és hallatlan precizitással kivitelezett, koncepciójában igen egységes kollekciót. Szamódy fotóiról bízvást elmondhatjuk, hogy azok nem a megállított idő, hanem sokkal inkább a pusztulás dokumentumai. Az önmagát túlélt technikai civilizáció grandiózus beton- és vasszörnyei magukra hagyva málanak. Igen, a pusztulás melankóliája lengi át ezeket a képeket, és azt üzenik nekünk, hogy idő nincs is, csak elmúlás van.” Kaposi Endre, 2007, Tatabánya
