Június 29-én életének 83. évében meghalt Lazukics Anna, aki nemcsak Vajdaság és Szerbia, hanem a valamikori, húszmilliós Jugoszlávia egyik legkiemelkedőbb fotósa, egyben az egykori Jugoszlávia első női fotóriportere volt. Lazukics három kontinensen 60 díjat nyert a képeivel. – számolt be a szomorú hírről a Vajdasági Rádió és Televízió oldala.
Lazukics Annának 2016-ban a Mai Manó Házban is rendeztünk kiállítást és képeinek népszerűségét jól mutatja, hogy Facebook oldalunkon a Hét fotójának választottátok egy felvételét, melyről így írt Sava Stepanov, művészettörténész, műkritikus:
„Az élet nyersanyagából kitépett pillanatok” – mondta Henri Cartier-Bresson. Lazukics Anna fényképeinek értéke abban rejlik, hogy intuitív és spontán módon képes olyan pillanatokat rögzíteni, amelyek a csupasz, egyértelmű információ mellett, számos metaforikus, átszellemült jegyzettel is fel vannak ruházva. Az egyik, a hatvanas években készült, sokszor kiállított képe a ruhabolt nagytükre előtt grimaszkodó kisfiút ábrázol, aki egy percre szülői felügyelet nélkül maradt. A jópofa csintalankodást, ezt a látszólag jelentéktelen eseményt a fotóművész kitűnő érzékkel örökítette meg; a kisfiú karakterének briliáns elemzéséről van szó, s ez egyúttal kistanulmány a szülői nemtörődömségről a fogyasztói társadalom kibontakozásának hajnalán. A szelíd humor és a spontán légkör teszi még nemesebbé a képet. Ez a kép tökéletesen tükrözi a kor szellemét, a XX. század hatvanas és hetvenes éveinek légkörét, a fogyasztói társadalom kezdeteit az akkori Jugoszláviában.
Tőlünk térben és időben is csak karnyújtásnyira ő volt az az ember, aki a humanista fotográfia hagyományait követve évtizedeken keresztül örökítette meg a körülötte történteket. Ő volt az egyetlen, aki – nemcsak a Vajdaságban, hanem az akkor még létező Jugoszlávia területén is – dacolva az akkori szokásokkal az 1950-es évek végén, nőként a fotóriporteri hivatást választotta. Aztán tehetségével és állhatatosságával kivívta magának a jogot ahhoz, hogy évtizedeken keresztül képei jelenhessenek meg a Magyar Szó, majd a Képes Ifjúság című újságok lapjain. Mindennapi, különös pillanatokat láthatunk a városi lét mozzanataiból és a falvakban élők természetközeli világából. Lazukics Anna empátiával, kivételes érzékenységgel elkészített felvételeiben a szüleink vagy akár a magunk múltjára is ismerhetünk. – írta róla Csizek Gabriella, a Mai Manó Ház volt munkatársa.
Lazukics Anna képei az esztétikai élmény mellett, menthetetlenül nosztalgiát is ébresztenek bennünk, hiszen akarva-akaratlan egy olyan világot mesélnek el számunkra, melynek nyomaival már csak emlékezetünk mélyén találkozunk, egy olyan letűnt kor pillanatait örökítették meg, ami a távlatok miatt paradicsomi állapotokat idéz fel. S ha ma már tudjuk is, hogy az akkori idill, utólag hamisnak, álságosnak, ideiglenesnek bizonyult, Anna képei mégis elhihetik velünk, hogy egykor egy ilyen korban is élhettünk, amikor még volt tér az elidőzésre, a nyugodt beszélgetésekre, a folyamatos rohanás helyett az időnkénti kontemplálásra is. Volt időnk egymásra. S egy harminchat kockás filmtekercs mindegyik darabja több fantáziával mesélt el, bontott ki egy egész történetet, mint ma, amikor végtelenszámú lehetőség tűnik el észrevétlen. – hangzottak el Virág Gábor, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatójának mondatai a Mai Manó Házban 2016-ban megrendezett kiállítás megnyitóján.
Dávid Csilla fotóriporter így írt Lazukics munkásságáról: A kor – melyet rögzített – egy másmilyen világról szól, melyben az ember nehezebben élt ugyan, de sokkal boldogabb volt. A fekete-fehér kép mágiájában elmerülve emlékszünk arra az időre, amikor a kép hangulatát a szerző egyénisége és akarata befolyásolta. A mai világ színpompás virtuális labirintusaiban önmagunkat veszítjük el. Ezernyi gombnyomás ellenére is. Anna fotói több mint 3000 dokumentált filmtekercsből, gondos válogatás révén sorakoznak a könyvben. Értékes hagyaték arról az időről, amelyet elveszítettünk, átlépve a 21. század küszöbét. Anna egyszer azt mondta, hogy azon töprengve, vajon ki fog emlékezni rá, végül rájött, hogy az életben azt csinálta, amit szeret, és ez nagy elégtétel. Ezek a fotók – és a szerző egész személyisége – bizonyíték arra, hogy ha az ember olyan szakmát választ, amit szeret, életében nem dolgozik egyetlen napot sem.
A képre kattintva Lazukics Anna kiállításunk képeiből találsz egy válogatást.
(forrás: maimano.hu)
„Lazukics (leánykori nevén Hemm) Anna alkotótevékenységének útját mérföldköveket jelentő évszámok és nevek jelölik. Újvidéken született (1937), abban a Vajdaságban, ahol mindeddig ő az egyetlen nő, aki 1991-ben elnyerte, de a háború kitörése miatt sohasem vette át a művészfotózás mesterjelöltje diplomát. Karrierjének kezdetén pedig, tudomásunk szerint, nemcsak Vajdaságban, hanem a valamikori Jugoszláviában is ő volt az egyetlen fotoriporternő egy politikai-informatív napilapnál. Több évtizedes munka fűzi a Forum lapkiadóhoz, a Magyar Szóhoz, a Képes Ifjúsághoz és a ház többi kiadványához.
Újvidéki polgári családból származik. Zsablyai születésű sváb édesapjának a negyvenes évek elején jól menő divatrövidáru-kereskedése volt a Temerini utcában, a város akkori kereskedelmi fő ütőerén. 1945-ben, a történelmi események nyomására, önként „beszolgáltatta” üzletét. Mivel ezután a család (1943-ban megszületett öccse, János, édesanyja, Piroska nem dolgozott) nehéz anyagi helyzetbe került, Annát Kúlára küldték a rokonokhoz, ahol kitanulta a varrónői mesterséget.
De ő többet szeretett volna. Már gyermekkorában édesapja (Sebestyén) mellett sokat olvasott. Kedvenc játéka is a könyvtárosdi volt. Ennek logikus hozadéka lett a művelődés és a továbbképzés igénye. 1954-ben beiratkozott az újvidéki Óvónőképzőbe, ahol azonnal jelentkezett a fotószakkörbe. Két kitűnő tanára, Aleksandar Bojkić és Povazsán Károly szerettette meg vele a fotózást, és nekik köszönheti, hogy a fényképezés egy életre a szenvedélyévé vált. Életútját mégis újságírással kezdte. Még középiskolás volt (1957/58), amikor már írogatott az Ifjúságba (a mai Képes Ifjúság elődje). Ezt megelőzően azonban, tanárai tanácsára, tagja lett az újvidéki Branko Bajić Fotóklubnak, amely akkor, a háború utáni ínséges időkben, kitűnő „iskolája” volt a fotózni vágyó fiataloknak. Itt lettek belőlük jó fotóamatőrök, közismert és híres fotóriporterek, fotóművészek. Anna itt ismerte meg leendő férjét, Stevan Lazukićot, aki később elnyerte a művészfotózás mestere rangot, és egyike volt a leghíresebb vajdasági fotóriportereknek. Itt ismerte meg Barta Gézát is, tanítóját, a vajdasági művészfotózás megalapozóját.
Az Óvónőképző után, 1959-ben beiratkozott az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére. Felbecsülhetetlen értéknek tartja, hogy lehetősége volt Ágoston Mihály tanár úr óráin akadémiai nyelvtudást szerezni. Újságírói munkájában ez óriási előnyt jelentett számára, és azt már ugyanabban az évben megtapasztalhatta. A Magyar Szó szerkesztősége értesítette, hogy felvették újságíró-gyakornoknak. Már munkája kezdetén természetesnek tartotta, hogy írásaihoz saját fotóit mellékelje. Sajnos, a lap akkori, nagy tiszteletnek örvendő és kivételes tekintélyű fotóriportere, Brezsán Gyula kijelentette, hogy „amíg ő ott van, addig nő nem lesz a Magyar Szó fotóriportere”, és megtiltotta a laboránsnőnek, hogy előhívja Anna filmjeit. Ő azonban feltalálta magát, és az akkor szomszédos Dnevnik fotólaborjában dolgozta ki felvételeit. Így kezdődött Anna térhódítása a férfiaknak fenntartott területen, és ez a harc a mai napig tart, immár a XXI. században.
A családi kötelezettség, az egyetem, a kislánya (Kati) születése miatt meg kellett válnia újságírói munkájától. A lap korrektora lett 1972-ig. Ekkor került a Képes Ifjúság hetilaphoz.
Szavai szerint két legszebb éve volt az itt töltött idő, mert különféle témájú nagyriportokat írt, és a saját fotóival illusztrálta őket. Idővel azonban megállapította, hogy két munkát nem lehet egyszerre tökéletesen (mert mindig tökéletességre törekedett) elvégezni. Az igényes fotóriporteri munka egész embert kíván, a fotósnak át kell élnie azt, amit másokkal is éreztetni akar.
Kalapis Zoltán, a Magyar Szó akkori főszerkesztője 1973-ban felkérte Annát, jöjjön vissza, legyen a lap fotóriportere. (Nyugdíjaztatásáig itt is maradt.)
És ekkora kezdődik Anna igazi életútja a fotósok világában. Ennek a sikeres, de rögös útnak a jellemzői a szenvedélyes törtetés, kutatás, a napjainkban is fennálló patriarchális társadalom gátjainak folyamatos döngetése. Azt vallja: „Nem az a fontos, hogy egy fotó szép legyen, hanem, hogy jó legyen! Azt fényképezem, ami adódik, ami körülöttem van. Szeretem a falut, a várost, az embert, a jelenlétét, hogy még akkor is érezzük, hogy ott van, ha nem látszik a képen.” (Bojana Karavidić, újságíró, a belgrádi rádió (RTS1) újvidéki tudósítója - 2016)
NYUGODJÉK BÉKÉBEN!
