2007-ben egy orosz magazin szeretett volna egy intimebb portrésorozatot a Nasi (A mienk) nevű ifjúsági mozgalomról és ehhez kérték fel az akkor Moszkvában tartózkodó Dóka Béla fotográfust. A projekthez egy asszisztenst is delegáltak, akivel az első napi munka után – ahol a fotográfus elmondása szerint csak egy értékelhető képet sikerült készítenie – éppen kávészünetet tartottak, amikor az asszisztens telefonálás közben odafordult Dókához és megkérdezte tőle, hogy nem érdekli-e a Putyin Fun Club? Szó szót követett, és hamarosan sikerült a magazin főszerkesztőjét is rávenni, hogy témát módosítsanak, így rövid időn belül már a rajongói klub vezetőjével egyeztettek.  
Dókát a történet banalitása fogta meg, és elhatározta, hogy ezt a témát az addigi munkáitól eltérően, más aspektusból közelíti meg, és a sorozatot – ahogy ő fogalmazott – dokumentarista fashion-ként készíti el. A fiatal asszisztensének, a fotósnak tanuló Szásenkának is sokat köszönhetett, hiszen az ötlet mellett a szervezésben is rengeteget segített neki. Már másnap elkezdhették a munkát, miután a csoport vezetőjével is beszéltek, akinek Dóka felvázolta ötletét, hogy a rajongói klub tagjait saját otthonukban szeretné lefényképezni.
A terv az volt, hogy napi egy-két rajongót szeretne meglátogatni, akiktől a vezetőjükön keresztül azt kérte, hogy a többnyire lakótelepi, külvárosi lakásokban élő fiatalok, már beöltözve, teljes pompájukban várják, úgy, ahogy ők a klubot reprezentálni szeretnék.
Interjút nem készítettek, de a fotózás végén Szásenka feltette a kérdést, hogy miért imádják Putyint, mi az oka a rajongásuknak. A képaláírásokat kiegészítve ezek a válaszok is szerves részei lettek a sorozatnak. A válaszokból egyfajta idealizált kép sejlik fel, a lányok többnyire Putyinhoz hasonlító apát vagy férjet szeretnének maguknak, míg a fiúk főleg a fizikai erőnlétét csodálták, és a dzsúdót emelték ki. A mintegy 1500 főt számláló csoport tagjainak többsége az érettségizők - fiatal egyetemisták szegmensbe tartozik, átlagéletkoruk 18 év, és míg Dóka a történet abszurditását mutatta meg, ők meglehetősen komolyan vették magukat.
Nem része a sorozatnak, de Dóka egy tüntetésre is elment velük, ahol a rajongói klub tagjai azért vonultak fel, hogy az alkotmány módosításával Putyin harmadszor is indulhasson a választásokon. - mesélte a fotográfus az Az élet meg minden podcast adásban. 

A két hétig tartó alkotói folyamat képeiből – mely Dóka Béla legtöbbet publikált munkájává vált az elmúlt évek során – a fotográfus engedélyével, most a Mai Manó Ház Blogon mutatunk be egy válogatást.
(Ha mobilról olvasol minket, tudd, hogy a blog.hu rendszerében a galériában sajnos nem látszanak a képaláírások, így pont a legérdekesebb információkról maradsz le, ezért azt javasoljuk, hogy nézd meg a posztot egy másik eszközön!) 

A galériát a képre kattintva tekintheted meg.

(forrás: beladoka.com; azeletmegminden.hu; index.hu)

Dóka Béla azon kevés magyar fotósok egyike, akiket tényleg jegyeznek a világlapokban. Newsweek, New York Times, New Yorker, Le Monde, Spiegel, Independent, El Pais felsorolni is nehéz hány helyen publikálták fotóit az elmúlt két évtizedben. Munkáit kiállították egyebek mellett Londonban, Párizsban, Barcelonában, Brüsszelben, Prágában, Madridban és persze Budapesten, nálunk a Mai Manó Házban is. Nemrég a Fülöp-szigeteken készült sorozatát mutattuk be, ahol rögtönzött "műteremben" egy halászfalu lakóit fényképezte le a megélhetésüket biztosító, munkát jelképező eszközükkel. Ezt a sorozatot ITT találod.