Andreas • 17 év
A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.
Gróf Apponyi Sándor. Gróf Eszterházy Alexandra olajfestménye – Régi Nyomtatványok Tára; Gróf Apponyi Albert – Színháztörténeti- és Zeneműtár
Az Apponyi családban hagyománynak számított a könyvek szeretete: Apponyi Sándor (Párizs, 1844–1925) dédapja, Apponyi Antal György (1751–1817) Bécsben alapított könyvtárat 1774-ben, fia Apponyi Antal (1782–1852) kamarás, nagykövet pedig tovább gyarapította a gyűjteményt, amelyet 1827-ben Pozsony városának ajánlott fel, ahonnan húsz év múlva az egész állomány az ősi családi kastélyba, a Nyitra vármegyei Nagy-Apponyba került. Apponyi Sándor édesapja, Apponyi Rudolf (1812–1876) Párizsban dolgozott követségi titkárként apja mellett, majd 1856-tól 1871-ig ő lett a párizsi nagykövet. Sándor itt, Párizsban született, gyermek- és fiatalkori éveit szinte végig külföldön töltötte. Ezt követték a londoni évek, amikor a középiskolás fiú már nagy érdeklődéssel látogatta az antikváriumokat, más könyvgyűjtőkkel is kapcsolatba került, mint pl. Kálnoky Gusztáv gróffal, aki abba az irányba terelte, hogy a gyűjtés során válasszon egy behatárolható tematikát, s azon belül törekedjen a teljességre. A családi tradíció a diplomáciai pályára predesztinálta ugyan a fiatal grófot, de apja felismerte és elfogadta a fiú tudós hajlamát és segítette bibliofil törekvéseit. Londonban nagy hatással volt Apponyi Sándorra a British Museum könyvtára, amely már akkor is gazdag hungaricagyűjteménnyel rendelkezett. Az a gyűjtőkör, amelynek az ifjú gróf elkötelezte magát és egy életen át gyarapította: a magyarországi szerzők külföldön megjelent művei és a külföldi szerzők Magyarországra vonatkozó vagy tágabban magyar tematikájú idegennyelvű külföldön megjelent művei. Könyvtárak, antikváriumok és árverések állandó látogatója lett és minden idejét, pénzét a külföldön beszerezhető hungarikumok felkutatására, beszerzésére fordította, elsősorban, ha ritkaságnak számítottak.
1876-ban meghalt édesapja, s ekkor Sándor gróf úgy döntött, végleg hazatér. A Tolna megyei Lengyelben található családi kastélyt átépíttette, ide költözött, könyvtárát is ide telepítette. 1878-ban megnősült, feleségül vette az igen művelt Eszterházy Alexandra grófnőt (1856–1930), aki tehetséges amatőr festő volt, Apponyi Sándornak egy életen át méltó társa. A lengyeli Apponyi-kastély rövid idő alatt a magyar tudomány egyik fellegvára lett. Apponyi Sándor már 1868-ban bekapcsolódott a magyar tudományos életbe, amikor Toldy Ferenc a Magyar Tudományos Akadémián bemutatta a fiatal könyvgyűjtőt a hallgatóságnak egy addig ismeretlen Sztárai Mihály-mű nyomtatott kiadásának megtalálójaként. Apponyi a lengyeli kastély könyvtárában az 1880-as évektől kezdett dolgozni hungaricagyűjteménye katalógusán. Szerencsésen egyesültek benne a bibliofil, a bibliográfus, valamint a történet- és irodalomtudós erényei. Könyveit nagy szakértelemmel rendezte, olvasta és dolgozta föl, s ahogyan a gyűjtésben, úgy a feldolgozásban is megtalálta a formai és tartalmi szempont kellő egyensúlyát.
Apponyi Sándor az 1900-ban megjelent katalógusa – Hungarica. Magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok – első kötetét túlnyomórészt ajándékként küldte szét könyvtáraknak, intézeteknek, barátainak és az érdeklődőknek, éppen úgy, mint a nagy előd, gróf Széchényi Ferenc (1754–1820), aki 1802-ben a nemzetnek adományozta magyar könyvgyűjteményét, vagyis megalapította a nemzeti könyvtárat, a mai Országos Széchényi Könyvtárat, s e gyűjtemény katalógusát saját költségén kinyomtatva küldte el a korabeli hazai és külföldi tudományos intézményeknek és magánszemélyeknek.
Az Apponyi-gyűjtemény katalógusa nemcsak magyar viszonylatban egyedülálló, de párját ritkítja az egyetemes bibliográfiai irodalomban is. A könyvek címleírását követő különböző terjedelmű kommentárok a pontos könyvészeti leíráson kívül kiterjednek a könyv kötésére, sorsára, tartalmára, részletesen foglalkoznak magyar vonatkozásaival, s olykor valóságos tudományos értekezésekké bővülnek. A könyv Apponyi Sándor számára nem tárgy, hanem szinte élőlény, melynek sorsa és minden vonatkozása érdekes. A Hungarica-katalógus nemcsak bibliográfiai szakkönyv, hanem történeti forrásmunka, s az értő számára lenyűgözően érdekes olvasmány is. A katalógus 3. és 4. kötetén haláláig dolgozott, a végső munkálatokban segítségére volt a már idős és rosszul látó Apponyi Sándornak a régi jóbarát, az irodalomtörténész, egyetemi tanár Dézsi Lajos.
A könyvet tanulmányozó idős Apponyi Sándor. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926. – Törzsgyűjtemény
Apponyi Sándort ekkor már egyre jobban foglalkoztatta gyűjteményének jövőbeli sorsa. Már jóval halála előtt tudatosodott benne az elképzelés, hogy az egy életen át, nagy anyagi áldozattal és szakértelemmel összegyűjtött és neki mindennél kedvesebb anyag csak úgy maradhat együtt, ha védett közgyűjteménnyé válik. Mintegy tizenötezer könyv- és közel ezerdarabos metszetgyűjteménye, valamint az úgynevezett Rariora-gyűjtemény és a modern műveket tartalmazó kézikönyvtára valóban felbecsülhetetlen nemzeti kincsnek számít. Azonban egyedülálló értéke nem a nagy mennyiségben van, sőt nem is abban, hogy számos ősnyomtatványt, illuminált és metszetekkel ékes műveket, unikumokat, ritka és szép nyomtatványokat tartalmaz. Legfőbb értéke a könyvtár magját képező hungarica- és metszetgyűjtemény, melynél a gyűjtést nem a művek ritkasága vagy szépsége, hanem pontosan körülhatárolt tárgyi szempont, a magyar történeti vonatkozás irányította. A gróf Széchényi Ferenc örökébe lépő Apponyi Sándor úgy határozott, hogy ezt a gyűjteményt halála után a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának adományozza. 1924. szeptember 15-én írta alá az ajándékozási okiratot, s ezt a nemes gesztust Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára a nemzetgyűlés az 1925. évi I. törvénycikkben rögzítette és fejezte ki egyszersmind a nemzet háláját az adományozónak. E szerint:
„Gróf Apponyi Sándor Magyar Könyvtára – Bibliotheca Hungarica Apponyiana címen örök időkre minden más gyűjteménytől elkülönített külön gyűjteményként, értékéhez méltó keretben nyer elhelyezést oly módon, hogy elrendezésénél a tudomány szempontjai mellett az esztétikai szempont is érvényesüljön.”
Az Apponyi-gyűjtemény így azóta is az Országos Széchényi Könyvtár része, egyik legbecsesebb és el nem idegeníthető különgyűjteménye.
A Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár köszönőoklevele Apponyi Sándornak – Régi Nyomtatványok Tára
Apponyi Sándor és Apponyi Albert (Bécs, 1846–1933) a nagyapponyi Apponyi család csaknem egyidős sarjai, másodfokú unokatestvérek. A nagyapák voltak testvérek: Sándoré gr. Apponyi Antal (1782–1852) diplomata, párizsi nagykövet, Alberté gr. Apponyi György (1780–1849) földbirtokos.
Apponyi Sándor – bár ekkor még Londonban éltek – a pesti piaristáknál tette le érettségi vizsgáit, majd a családi elvárásnak megfelelve jogot hallgatott Münchenben. Apponyi Albert Ausztriában egy jezsuita intézetben tanult, majd Pesten és Bécsben jogot végzett. Az egyetem után két évig külföldön tartózkodott, Angliában, Franciaországban, Németországban és Olaszországban. Mindkettőjük életében jelentős szerepet játszott a nyugat-európai és angliai tartózkodás és az angol orientáció. Nyugat-európai tanulmányútja után 1872-től indult Apponyi Albert politikai pályája: országgyűlési képviselőként Deák-párti programmal, rendkívüli szónoki képességgel. Konzervatív politikus volt, főrendiházi tag, országgyűlési képviselő, házelnök, vallás- és közoktatásügyi miniszter. Fél évszázados politikai pályája csúcsán, 1919 végén a magyar kormány felkérésére elvállalta az első világháborút lezáró párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttség vezetését. Az 1920. január 16-án az antant nagyhatalmak miniszterelnökei előtt franciául elmondott beszédében, az úgynevezett párizsi védőbeszédben a történelmi Magyarország fenntartása mellett érvelt, a megállapított új határok igazságos felülvizsgálatáért szállt síkra a magyar fél érvrendszere alapján. Az ezt követő számos jegyzékváltás sikertelensége után, amikor a magyar javaslatokat és a határok újra tárgyalásának lehetőségét végleg elvetették, akkor mondott le tisztéről 1920 májusában. De lemondásakor amellett foglalt állást, hogy a békeszerződést a szigorú feltételek ellenére is el kell fogadni és alá kell írni. Azonban a trianoni békeszerződés június 4-i aláírásakor már nem az ő kézjegye került a dokumentumra. Az 1921-ben 75 éves politikust országosan ünnepelték, s a „legnagyobb élő magyar” titulussal illették. Politikai szerepet akkor vállalt újra, amikor 1922-ben Magyarország belépett a Nemzetek Szövetségébe és Apponyi Albert a Bethlen-kormány felkérésére fő delegátusként képviselte az országot Genfben 1933-ban bekövetkezett haláláig.
Apponyi Albert portréja az aranygyapjas renddel. Kallós Oszkár fényképe, 1930 körül – MNM Történeti Fényképtár
Apponyi Albert és Apponyi Sándor két alapvetően különböző karakter, a tudós és a politikus emblematikus megtestesítői, mégis sok közös vonás jellemezte őket: neveltetésük, tanulmányaik, műveltségük, kiváló nyelvismeretük, a nemzeti szellem iránti elkötelezettségük. Mindketten megkapták az aranygyapjas rendet, amelyet fejedelmi személyek mellett főnemesek kaphattak kiemelkedő közéleti tevékenységükért.
A lengyeli Apponyi-kastély napjainkban. Fotó: Varga Bernadett
Apponyi Albert többször kereste fel Apponyi Sándort lengyeli kastélyában, olykor több napot is vendégeskedett nála. Erről tanúskodnak a lengyeli vendégkönyv bejegyzései, illetve aláírásai: 1909. október 10-én nejével, Apponyi Chlotilddal (Clothilde von Dietrichstein-Mensdorff-Pouilly) együtt tettek látogatást, 1922. május 6–8-án és 1923. szeptember első hetében Apponyi Albert egyedül időzött másodunokatestvérénél, s végül 1924. április 21–22-dikén történt az utolsó látogatás.
Apponyi Albert és Apponyi Chlotild aláírása a lengyeli vendégkönyvben. Jelzet: Fol. Hung. 2458 – Kézirattár
Milyen témákról folyhatott a társalgás köztük a lengyeli látogatások alkalmával – könyvekről, magyar művelődésről bizonyosan, helyi vagy országos ügyekről? – erre sajnos nincs adatunk, de hogy hogyan vélekedett Apponyi Albert Apponyi Sándorról az emberről, a humanistáról, a gyűjtőről, az adományozóról, azt megtudhatjuk abból az 1926-ban írt méltó és szép emlékbeszédből, amelynek kéziratát Kézirattárunk őrzi, s amely még ugyanabban az évben megjelent a Gróf Apponyi Sándor emlékezete című kiadványban a Magyar Bibliophil Társaság gondozásában 300 számozott példányban a Társaság tagjai számára az 1926. évi tagilletményül.
Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926. Címlap. – Törzsgyűjtemény
Apponyi Albert kiválóan ismerte Apponyi Sándort, őszintén nagyra tartotta, nagyon árnyalt és hiteles, lélektani mélységű portrét rajzolt róla. Szövege emelkedett, veretes, nem könnyen olvasható szöveg, de Apponyi Sándor egyik legszebb méltatása, ezért 100 év elteltével megérdemli, hogy újra közzétegyük írásunk végén.
Milyen embernek írja le Apponyi Albert Apponyi Sándort? Emlékbeszédét ezekkel a szavakkal kezdi Apponyi Albert:
„Élete zajtalanul folyt le; a fórumon alig jelent meg, a politikától éppenséggel távoltartotta magát. De ennek dacára, vagy talán azért is, oly nyomokat hagyott hazánk kultúrtörténetében, melyek el nem enyészhetnek, ameddig magyar él, érez és elmélkedik.”
Apponyi Albert: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926, 5. – Törzsgyűjtemény
Az immár nemzeti tulajdonná vált Apponyi-gyűjteményt méltatva – amelynek az egyik fő gyűjtőköréből, az idegen íróknak Magyarországra vonatkozó, külföldön nyomtatott műveiből a 16–18. századi Nyugat-Európa Magyarország- és magyarságképe bontakozik ki –, megállapítja: ez a gyűjtemény századokra visszamenőleg földerítette hazánk megítélését a szellemi világban, tehát a külföld gyakori tévedéseit és gyér igazlátását a mi ügyeinkben. Majd némi rezignáltsággal teszi hozzá, hogy a külföld Magyarország-képe egykor talán hitelesebb volt, mint ma – vagyis a Trianoni békekötés után néhány évvel:
„Mindenestre jó lett volna, ha példának okáért a békeszerződésekről folyó tárgyalások idején Lloyd George annyi tájékozottsággal bír magyar ügyekről, mint aminővel rendelkezett Morus Tamás, mikor a Towerban írt, az angol viszonyokat bíráló feljegyzéseit a mohácsi vészt követő magyarországi állapotok ecsetelésére alapítja.”
Apponyi Albert: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926, 5. – Törzsgyűjtemény
Lloyd George (1863–1945) brit miniszterelnök, a béketárgyalások egyik résztvevője volt az antant hatalmak részéről 1920 januárjában, amikor a versailles-i palotában folyó megbeszélések és viták során Apponyi Albertnek alkalma volt meggyőződni a győztes országok politikai vezetőinek Magyarországot illető alapvető tájékozatlanságáról, illetve félretájékozottságáról.
Éppen ezt, „a magyar vonatkozású idegen szellemi megnyilvánulások” könyvbéli összegyűjtését emeli ki s tartja az Apponyi-gyűjtemény legfőbb hozadékának.
„Mérhetetlen szolgálatot tett tehát a nemzetnek boldogult rokonom azzal a gyűjtő tevékenységgel, s annak az általa írt remek katalógus utján való megértetésével, amely életének legfőbb tartalma volt.”
Apponyi Albert: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926, 6. – Törzsgyűjtemény
Apponyi Sándort a kortársak sorában a leghasznosabbak egyikének nevezi „a közügyre, különösen pedig a nemzeti önismeretre és annak megfelelő önérzet kifejlődésére nézve.”
Apponyi Sándor inkább a szemlélet, mint a tett embere volt, de ő ezt tudta magáról és e szerint rendezte be életét. Finom lelkülete nem is vezethette őt politikai szerepre, bár átlagon felüli megfigyelőképessége és objektív szemlélete folytán a diplomáciai pályára kiválóan alkalmas lett volna – mint nagy elődjei –, de amint lehetősége nyílt a kutatói tevékenységre, egy életre azzal kötelezte el magát.
„Az ő lelke a leguniversalisabbak egyike volt, amelyekkel egyáltalán találkoztam és egyetemes műveltsége természetes fogékonyságát még fokozta és fegyelmezte. Ez a fogékonyság pedig olyan szerencsés természetű volt, hogy mindenből, amit észlelt, mindig a legjobbat és legszebbet tudta kiszedni és öntudatába átvenni.”
Apponyi Albert: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926, 8. – Törzsgyűjtemény
A legfinomabb kritikai érzékkel és ízléssel rendelkezett, melyet csak egy le nem fordítható angol szóval tud jellemezni az emlékező: „fastidiouse”.
„Lelkének kivételes fogékonysága, műveltségének sokoldalúsága, ítéletének finomsága miatt, sokan, akik egyéniségével foglalkoztak, őt renaissance-korabeli embernek nevezték és e korszak humanistáihoz hasonlították.” De „a reneszánsz ember-typus, szellemi kicsiszoltsága és formai finomsága mellett, amoralis és szívtelen” – írja Apponyi Albert:
„Apponyi Sándor ellenben a mélységesen átérzett szilárd keresztény erkölcsiség alapján álló puritán tiszta jellem volt és az élet minden viszonylatában a leggyengédebb, a legmelegebben érző szív, mellyel találkozni lehetett.”
Apponyi Albert: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926, 9. – Törzsgyűjtemény
Apponyi Sándornál az erkölcsi és esztétikai érzék teljes egységet alkotott. Méltató gondolatait így zárja Apponyi Albert:
„egy kivételesen harmónikus és kivételes magasságban élt emberi alak áll előttünk, egyike azoknak, amelyekből fajunknak erkölcsi vagyona alakult ki, egy hatalmas aktív tétel az emberiség, a magyar emberiség, vagy – mondhatnók: az emberi magyarság mérlegében. … Legyen áldott emlékezete.”
Apponyi Albert: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926, 10. – Törzsgyűjtemény
Apponyi Albert Apponyi Sándorról szóló emlékbeszédének kézirata. Utolsó oldal. Jelzet: Analecta 207 – Kézirattár
Az alábbiakban Apponyi Albert Apponyi Sándorról szóló emlékbeszédét teljes terjedelmében közöljük:
„Élete zajtalanul folyt le; a fórumon alig jelent meg, a politikától éppenséggel távoltartotta magát. De ennek dacára, vagy talán azért is, olyan nyomokat hagyott hazánk kultúrtörténetében, melyek el nem enyészhetnek, ameddig magyar él, érez és elmélkedik. Tizenöt éves korában megkezdett és több mint 80-ik évéig folytatott kutató munkával földerítette, századokra visszamenőleg, hazánk nem hivatalos szellemi bekapcsolódását a nagy szellemi világba, még pedig idegen világításban; tehát a külföld gyakori tévedéseit és gyér igazlátásait a mi ügyeinkben, amint azok egyes idegen írók elejtett mondásaiban, utógondolat nélkül, tehát őszintén nyilvánulnak meg. És így megismertetett bennünket nemzeti létünk egy fontos tényezőjével, melyre nézve mi épp oly állandóan szenvedtünk és szenvedünk tudatlanságban és ebből folyó illúziókban, amilyen állandóan értett félre vagy ignorált minket a külföld. Szomorúan kell azonban megállapítanunk a most már nemzeti tulajdonná vált Apponyi Sándor-féle gyűjtemény számos részéből, hogy e tekintetben, úgy a magunk mint a külföld részéről gyakran jobban állottunk, mint ma. Mindenesetre jó lett volna, ha p. o. a békeszerződésekről folyó tárgyalások idején Lloyd George annyi tájékozottsággal bír magyar ügyekről, mint aminővel rendelkezett Morus Tamás, mikor a Towerban írt, az angol viszonyokat bíráló feljegyzéseit a mohácsi vészt követő magyarországi állapotok ecsetelésére alapítja. És vice versa.
A Nemzeti Múzeumnak hagyományozott és ott mindenkinek hozzáférhető »Hungarica« gyűjtemény szorgalmas és figyelmes kutatója több ehhez hasonló tanuságos mozzanatra fog találni, melyek épp azért annyira jelentősek, mert nem valamely irányzatos gondolat állította őket össze, hanem önként állanak elő a magyar vonatkozású idegen szellemi megnyilvánulások e teljes gyűjteményéből. Mérhetetlen szolgálatot tett tehát a nemzetnek boldogult rokonom azzal a gyűjtő tevékenységgel, s annak az általa írt remek katalógus utján való megértetésével, amely életének legfőbb tartalma volt. Az ősi családi névre, amelynek az ő halála óta én vagyok legöregebb viselője, ezzel új fényt árasztott boldogult rokonom és barátom, mert az ő, nagyobbrészt félrevonultságban és csendben lefolyt élete, az összes kortársak sorában a leghasznosabbak egyike volt a közügyre, különösen pedig a nemzeti önismeretre és annak megfelelő önérzet kifejlődésére nézve.
Nagyon természetes, hogy az, akinek élete munkáját egy ilyen nagy, ösztönszerűleg megkezdett és mindig öntudatosabbá fejlődött alkotás tölti be, egyéniségében is visszatükrözi az annak megfelelő vonásokat, vagyis, helyesebben szólva, olyan egyéniséggel bír, amely éppen erre a munkára képesít és ösztönöz. S valóban Apponyi Sándor egész szellemi struktúrája ilyen volt. A szemlélő képesség fejlettebb volt nála az ítéletre való hajlandóságánál; készakarva mondok itt »hajlandóságot« és nem »képességet«, mert e szemlélet fölénye nem jelenti nála az ítéletben nyilvánuló önálló álláspont hiányát, hanem azt, hogy ehhez az önálló állásponthoz csak a pro és contra szóló jelenségek gondos mérlegelése után akart jutni; ezeknek pedig olyan halmazával rendelkezett tudásában, hogy teljes mérlegelésükhöz mindig csak lassan érhetett, sokszor éppen nem. Ez a körülmény ád gyakran a korlátolt elméknek és a csekély tudásnak, az akarat és a tett mezején, bizonyos fölényt a mélyebben szántó gondolkozás fölött. Csak a legnagyobb lángelmék egyesítik a gondolat sokoldalúságát az elhatározás energiájával és a végén ők is rendszerint valamit elhibáznak, ami végzetükké válik. A kiválóság közép-régióiban vagy az egyik, vagy a másik képesség uralkodik az egyéniségen, ami az emberiség tragikumához tartozik. Apponyi Sándor, aki e regiók legmagasabb fokozatán tartózkodott, inkább a szemlélet, mint a tett embere volt; de azzal is megmutatta fölényét, hogy ő ezt magáról tudta és öntudatosan e szerint rendezte be életét, a szemlélet országába helyezvén be annak súlypontját. Kevés, erőteljesen vallott tételben pontosult össze az, amit szilárd meggyőződésének nevezhetett és ezek közt is lehetett több olyan, amely nem saját szellemi munkájából nőtt ki, hanem azokból a kívülünk álló vagy bennünk öntudatlanul működő erőkből, melyek minden ember lelki életének kialakulásában döntő tényezőként működnek. E kevés számú megállapodott tétel területén kívül messzi menő elfogulatlansággal és türelmességgel rendelkezett és csak a türelmetlenséggel, a kellő megalapozás nélkül világgá bocsátott állítás pöffeszkedésével szemben volt türelmetlen. Világos, hogy az ilyen lelkület nem praedestinál politikai harcokra; ezt Apponyi Sándor teljesen átérezte és ezért, egy kísérlet után, amely, talán szerencséjére, bukással végződött, nem vágyódott a fórumra, ahol az övéhez hasonló finom lelkület sem megállapodást nem találhat, sem sikerre való biztos kilátást. Politikai szerepre csak a diplomatia terén lett volna hivatva, de ott, finom megfigyelőképessége és objectiv szemlélete folytán kiválóan; különösen rendes időkben, amikor lassú előkészítéssel lehet érlelni az eredményeket, nem pedig a pillanatot gyors elhatározással megfogni. Valóban sajnálatos, hogy azokban az időkben, amelyek diplomatiai feladatai még ilyen organikus természetűek voltak, nem tudta magát rászánni erre a pályára. De amikor neki ez a lehetőség megnyílt, már annyira elmerült volt kutatói tevékenységébe, hogy abba semmi áron sem akart zavaró momentumot belevinni.
Nem kell azonban Apponyi Sándor egyéniségét akkép felfogni, mint hogyha ő valamely, még olyan magas feladatnak és munkakörnek automatája lett volna, minden egyébtől idegen, minden egyéb iránt közömbös. Ellenkezőleg. Az ő lelke a leguniversalisabbak egyike volt, amelyekkel egyáltalán találkoztam és egyetemes műveltsége természetes fogékonyságát még fokozta és fegyelmezte. Ez a fogékonyság pedig olyan szerencsés természetű volt, hogy mindenből, amit észlelt, mindig a legjobbat és legszebbet tudta kiszedni és öntudatába átvenni; olyan jelenség elől, melynél ez lehetetlen volt, egyszerűen elzárkózott. A benyomásoknak ez az ösztönszerű kiválasztása azonban együtt jár a legfinomabb kritikai érzékkel és ízléssel, melyet csak egy le nem fordítható angol szóval tudok egészen jellemezni: »fastidious«. Hogyan egyeztethető össze az ízlésnek ez a – szinte túl-finomultsága azzal az irígylésreméltó képességgel, amely Apponyi Sándorban és lelkileg vele annyira rokon feleségében a legnagyobb fokon volt meg, hogy t. i. az életből oly sok nemes élvezetet merítsenek és azt nagyjából optimisticus szemmel nézzék? A paradoxon megoldása egyszerűen az, hogy finom kritikájuk csak azzal szemben volt kérlelhetetlen, ami positive bántó, szép-ellenes, ízléstelen, akár csak a társadalmi formák terén is, különösen ha igényteljesen lépett föl; a tökéletlenségnek puszta negatív hiányosságát azonban saját lelki gazdagságukból tudták pótolni. Egy helyesen megütött akkord erőhiányát a művészies hallgató, ha fanyar a lelkülete, úgy érzi, hogy elrontja az élvezetét; ha pedig derült, akkor a hiányzót hozzá érzi és így harmonikus benyomást nyer. Csak a megoldatlan diszharmónia ellen tiltakozik az ép érzék, az egyiknél úgy, mint a másiknál. Apponyi Sándor lelkülete a derültek közé tartozott és ez által jutott, érzésének minden finomsága mellett is, annyi nemes életélvezethez, mint kívüle igen kevés ember.
Lelkének kivételes fogékonysága, műveltségének sokoldalúsága, ítéletének finomsága miatt, sokan, akik egyéniségével foglalkoztak, őt renaissance-korbeli embernek nevezték és e korszak humanistáihoz hasonlították. Tisztán intellectualis szempontból ez az összehasonlítás megállhat, de az egész embert nem öleli fel; sőt, a renaissance-typus (a typusról beszélek) Apponyi Sándor emberi mivoltának legmarkánsabb oldalával, hogy úgy mondjam gerinc-oszlopával, kirívó ellentétben áll. A renaissance ember-typus, szellemi kicsiszoltsága és formai finomsága mellett, amoralis és szívtelen; olyan tőrrel gyilkol, amelynek markolatát Benvenuto Cellini mintázta és talán egy antik versmértékű sonett elmondása közben: de gyilkol. Apponyi Sándor ellenben a mélységesen átérzett szilárd keresztény erkölcsiség alapján álló puritán tiszta jellem volt és az élet minden viszonylatában a leggyengédebb, a legmelegebben érző szív, mellyel találkozni lehetett. Ha ő a renaissance-korszakban születik, akkor a typustól eltérő, erkölcsi tisztaságukat az általános fertőből kivételes magaslatra mentő alakok közé tartozott volna, amelyekhez csakugyan vonzódott, amilyen p. o. az ő egyik nagy anyai őse, Isota Nogarola, akinek emlékét két szép kötetben meg is örökítette. Erkölcsi érzéke valóban épp oly finom és hasonló természetű volt mint kritikus, de amint láttuk, nem fanyarul kritikus szellemi fogékonysága; a kettő nála szinte összefolyt. Ha nem ragaszkodott volna a tiszta erkölcshöz az erkölcsért magáért, odavitte volna őt aesthetikai érzéke, a harmóniának kedvelése, a diszharmóniától való irtózás. Soha ennyire láthatóan nem tapasztaltam az erkölcsi és az aesthetikai érzés rokonságát, egy forrásból származását, mint ő nála. E tekintetben egyéniségének szemlélete fölér egy philosophiai tanulmánnyal.
Ha így összevetjük Apponyi Sándornak szellemi és szívbeli tulajdonságait, lelki kicsiszoltságát, jellembeli tisztaságát és erősségét, élete tartózkodásait és munkásságát, mindezeknek pedig gazdag eredményét: úgy egy kivételesen harmonikus és kivételes magasságban élt emberi alak áll előttünk, egyike azoknak, amelyekből fajunknak erkölcsi vagyona alakul ki, egy hatalmas aktiv tétel az emberiség, a magyar emberiség, vagy – mondhatnók: az emberi magyarság mérlegében. Barátainak édes, de mindenkinek hasznos, reá gondolni, a kor förgetegei által felzaklatott elménket rajta pihentetni. Tisztult lélekkel térünk vissza ettől a szemlélettől a köznaphoz; hiszen éppen köznapiasságából való kiemelkedést tanulhatjuk tőle. Legyen áldott emlékezete.”
Apponyi Albert: Gróf Apponyi Sándor emlékezete. In: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926. – Törzsgyűjtemény
Felhasznált irodalom:
Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)
