Apuleius • 3 nap
Kedvenc íróm, Örkény István nagy álma volt, hogy regényt írjon, több kísérletbe is belefogott, ám végül egyet se fejezett be. Azaz mégis, mert valamikor a ’70-es években (ha jól emlékszem) azt nyilatkozta (vagy írta le), készített már egy regényt az ’50-es években, de azt senki se fogja elolvasni. Annyiban tévedett, hogy én mégis elolvastam a Házastársak címre hallgató művét, mely eredetileg 1951-ben jelent meg (a saját kötetem 1953-as és valaha a Magyar Vasutasok Szabad Szakszervezete Szakszervezeti Bizottság Gyöngyösi Váltógyár tulajdona volt). Miért becsülte le Örkény a saját művét? Azért, mert a Házastársak termelési regény, magyarul kommunista-szocialista propaganda. Aki nem olvasott ilyet, az el se tudja képzelni, milyen, ezért rendkívül érdekelt, hogyan tudták ezt filmre vinni?
1949. Főhősünk Lugosi Sándor (Görbe János) gyári munkás, esztergályos, mozdonyalkatrészeket gyárt és kommunista, bár a pártmunkát nem nagyon végzi. Inkább a munka érdekli, hogy miként lehetne jobban, hatékonyabban termelni, ezáltal többet keresni, venni egy új kályhát meg az asszonynak télikabátot, esetleg befizetni egy nyaralásra a Galyatetőre. Felesége, Eszter (Sulyok Mária) pedig ugyanabban az üzemben, csak a traktorokat összerakó részlegen dolgozik, élmunkás, szemináriumra meg pártiskolára jár, szinte nincs is otthon. Kettejük közt feszültséget okoz az asszony sikere és a férj kudarca, amit azonban nem saját magának köszönhet, hanem a „sötétben bujkáló ellenforradalmároknak”; ugyanis a minisztériumban dolgozó tanácsos, a mérnök, a revizor és az egyik munkás összefognak, hogy tönkre tegyék a szocialista termelést. Miért? Mert a „felszabadulás” előtt ők voltak hatalmon és szeretnének ismét hatalmon lenni. Ehhez tudta nélkül segítségükre van az irodájából ki sem mozduló főmérnök is. Ebben a helyzetben Sándor hiába próbálja megreformálni az esztergálást egy úgynevezett negatív élű késsel, mindenütt elutasításba, falakba és árulásba ütközik. Ám ezalatt Eszter pályája szépen ível felfelé és hamarosan olyan pozícióba kerül, ahonnan segítséget nyújthat férjének. Közeleg a nagy ünnep, Sztálin elvtárs 70. születésnapja, jön a munkaverseny, a gyár pedig 20 mozdony elkészülését ajánlja fel. Vajon sikerrel játhatnak, vagy a „peyerista” gazembereknek sikerül végrehajtaniuk a szabotázst – és mi lesz a házastársakkal?
Szerintem senkinek se kell bemutatni A tanút, ami ugyanennek a korszaknak a szatirikus, görbe, de mégis nagyon igaz tükrét tárja elénk. A Becsület és dicsőség pedig egy idealizált utópia, amiben a jóakaratú kommunista munkás legyőzi a gaz fasisztákat. Viszont a két mozi között különbség, hogy míg előbbit betiltották és csak sok-sok évvel később mutathatták be (akkor se úgy, ahogy a rendező megálmodta); addig utóbbit már a saját korában is támadások érték (erről később lesz szó), aztán rövid időn belül készítői akaratától függetlenül, óhatatlanul elhasználódott. Hiszen 1953 után már nem lehetett olyan mozikat vetíteni, amikben Sztálint dicsőítették, 1957-re pedig Rákosi is terhes emlékké vált. (Megjegyzés: Szülővárosomban, Székesfehérváron 1959-ben még volt Sztálin utca.) Pont úgy rövid távú, „eldobható” mű ez, mint a regény, amin alapszik – az én példányom olyan pocsék minőségű, hogy a szövegben egyes betűk az évek alatt egyszerűen eltűntek, magam rajzoltam őket vissza ceruzával, olvasás közben…
A könyvből nagyon élesen megmaradt, hogy a negatív szereplők közül csak egynek van érthető motivációja, ő a rendszer átverésével próbál magának némi extra pénzt szerezni, mert nem elégedett az életszínvonalával – az elégedetlenség a rendszer egyik legfőbb ellensége. A többiek azok csak úgy gonoszak, mert csak. A pozitív szereplők elképesztően életszerűtlenül viselkednek, mivel mindenki mindig csak a munkára gondol, ekörül forog minden, ez teszi ki az ébren töltött perceik összességét (például Sándor műszak után először hosszasan üvegbe zárt hajómodelleket épít, aztán később éjszakába nyúlóan a negatív késsel kísérletezik, gyakorlatilag nem él, csak dolgozik, mindössze akkor boldog, ha melózik vagy a munkáról beszélhet). Aki netán másképp cselekszik, az a rossz. Ez a rendszer összeegyeztethetetlen az emberi természettel meg a valósággal… Sajnos most már legalább 8 év telt el, mióta a Házastársakat elolvastam, ezért csupán pár apróságot tudok majd később felhozni összehasonlító jelleggel, amit a filmesek megváltoztattak.
Izgalmas belegondolni, hogy az itthon a ’30-as években, nagypolgári jólétben ért Örkény hogyan vált meggyőződéses kommunistává 5 év szovjet hadifogság alatt. Eleve abszurd, hogy ezekkel az emberekkel elhitették, ők voltak a gonoszak, akik kiszolgálták a bolsevizmus ellenfeleit, de „megváltásképpen” áttérhettek a „jó” oldalra, amit a legtöbben megtettek. Írónk 5 évet várt, hogy hazajöhessen, itt pedig ugyanaz a rendszer fogadta, ami addig fogva tartotta, ő mégis elhitte, ez a jövő. 1949 és 1956 között hithű támogatóként tolta a rezsim szekerét és csak az ’56-os forradalom meg az ahhoz vezető események voltak képesek felnyitni a szemét. Ezek után évekig mellőzték, végül visszaengedték az irodalmi életbe, kitüntették, elismerték… Ilyen elismerés lehetett korábban, hogy már a megjelenése évében megfilmesítették egyetlen befejezett regényét.
„Mindig arról álmodtam, hogy egyszer megkapom ezt a vándorzászlót…”
A korszakra jellemzően cikkem tárgya fekete-fehér. Ez még önmagában nem gond, viszont mivel már premierje körül is szerették volna elfelejteni, így érthető módon sosem újították fel. Az egyetlen fellelhető kópiája egy még a kitűnő Filmmúzeum csatornáról felvett, rossz minőségű darab, ahol a hanggal nincs gond, de a kép… Például az éjszakai felvétel a Duna-parton annyira sötét, hogy nehezen kivehető, mit is látunk; később meg a ház előtt rögzített esti képsorokon kell mereszteni szemeinket, különben az útnak eredő figurák belevesznek a feketeségbe. Önkéntelenül is eszembe jut erről, hogy ugyanolyan állapotban van, mint a Munkásmozgalmi Pantheon sírjainak nagy része – méltó feledésre ítéltetett…
„Úgy élsz ma is, mint a felszabadulás előtt, mintha semmi se történt volna!”
Általában nem nézek ennyire régi alkotásokat, ezért meglepő volt, hogy a stáblista egésze a legelején van, ahol minden színész és szereplő nevét kényelmes tempóban el lehet olvasni, a többi készítőével együtt. A tömegjelenetekben csupa olyan régi arcot lehet látni, amik ma már eltűntek a világunkból, az ’50-es évek arcéleit, nagyszüleink, dédszüleink generációját. A kor divatját, az akkoriban használatos pénzeket (Kossuth százas, Petőfis tízes), meg az akkori lakhatási és gazdasági helyzetet is elénk tárják (140 Ft fizetés egy hónapra igen kevés, de 300 már jó; 50.000 vagy 100.000 pedig elképzelhetetlen összegnek számít; a lakások ajtóit senki se zárja be [Ez mondjuk lehet az utópisztikus jelleg egyik tünete, hiszen egy becsületről szóló mozi világában ki lopna a szegény munkás otthonából? Még a fasiszta sem!]).
„Értsd meg, hogy megfordult a világ! Ma nem rúgnak ki, ha szólni mersz!”
Elindult a stáblista és az igen hangos kísérő muzsika alatt konstatáltam, hogy máris egy dolgot megváltoztattak: A könyvben igen feltűnő módon a főmérnök neve Corrodini, itt ezt leegyszerűsítették Kórodira. A férfiak egyébként mind a vezetéknevükön szerepelnek, ám a főhőst szinte mindenki Sándorozza (fontos megjegyezni, hogy még a felesége sem becézni). Az egyik legelső párbeszéd során hősünk oroszul kezd diskurálni egy nála idősebbnek látszó kollégájával (a kort nehéz belőni, mert a regénybeli születési dátumokra nem emlékszem, az egyik mellékszereplő Sándor bácsinak nevezi emberünket, Görbe János pedig 39 éves volt a forgatás idején), ekkor elhangzik: „Mi két évig voltunk együtt Nyizsnyi-Tagilban, hadifogságban.” Ezen csodálkoztam, mert a szocialista időkben sose volt egyértelmű, hogy erről lehetett-e beszélni vagy sem? Akik kommunisták lettek, azok büszkék voltak rá, de többeket éppen emiatt nem vettek be a hatalomba; aki meg nem állt be a rezsim mögé, annak élete végéig hallgatnia kellett a fogságáról.
„Vannak hibái. De a barát az barát.”
Az egyik rosszfiút igen gyorsan be lehet azonosítani, ő Bárány Jenő (Pásztor János - neve a báránybőrbe bújt farkasra utal, de nekem eszembe jutott a bibliai jelentés is), arról ismerszik meg, hogy panaszkodik, irigykedik. Hamarosan feltűnnek tettestársai: Bittera, a tanácsos (Somló István); Hartlauer, a mérnök (Apáthi Imre) és Gosztola, a revizor (Juhász József). Külsejükben eltérnek a többiektől: az első magas, nemes vonásokkal bíró fickó („Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák”); a második kicsi, szemüveges, kopaszodó aktakukac („valami nagy ember volt a szocdemeknél”); a harmadik kissé elhízott, sunyi képű figura (amerikázó, feketéző). A tanácsost kivéve első megjelenésükkor mindnyájan világos színű ruhákat hordanak, ami a képernyőn konkrétan fehér – a fehérek a vörösök ellenfelei! Később ez a trend megtörik, hiszen az egyik becsületes munkáslegény is fehér kabátban jelenik meg a nagygyűlésen; illetve a sokáig szintén gazembernek látszó Kórodi (Egri István) se fehérben van.
„Eszter szemináriumon van. Bánom is én. Tegnap értekezlet, ma szeminárium.”
Elég vicces módon az ekkor mindössze 38 éves Gobbi Hilda játssza Sándor öreg, betegeskedő anyját; az önmagát 38 évesnek mondó Esztert viszont az ekkor már 43. évében járó Sulyok Mária. Ha ehhez még hozzájön a Sándor bácsizás, valamint a 26 éves Szatmári István jelenléte, aki a házastársak gyermekét alakítja; akkor már végképp lehetetlenség eldönteni, ki hány éves.
„Én nem dolgozom? Vagy ő többet ér, mint én?”
Nagyon érdekes kérdés ez, mert az asszony és a férje is párttagok, de Sándor nem aktív, pedig úgynevezett tízesbizalmi. Esztert tehetségesnek ítéli a párt, ezért ideológiai képzést kap; ebben benne van a lenini „Tanulni, tanulni, tanulni!” és a hitbuzgalom is (akit fiatalként ’49-ben kiemeltek, az még nem sokat tapasztalhatott meg a Párt igazi arcából, hiszen Kun Bélát, Kelen Józsefet vagy Vágó Bélát a Szovjetunióban, nagy titokban végezték ki; Rajk Lászlóról és társairól meg elhitték, hogy tényleg árulók voltak). Nyilván a pártmunka miatt is keres Lugosiné többet az uránál, de ebben és Rózsi figurájában (Szemes Mari) megjelenik az idealizált munkásnő képe, akinek a családi helyett a munka az első.
„Ezek reszketnek, ha mi erősödünk! Jobban és még jobban dolgozunk!”
Most mindegyik gazfickónak van érthető motivációja: Bittera szó szerint „Rajk embere” (a hithű minisztert és munkatársait szovjet parancsra elrendelt tisztogatás miatt ölték meg), Hartlauer szocdem (szociáldemokrata, egy időben a Kommunista Párttól függetlenül létező, de ugyanarra a rombolásra áhítozó alakulat, akik viszont lassan, törvényes úton akarták a pusztítást véghez vinni [lásd 1918, őszirózsás forradalom], később a kommunisták fedőpártja; a vörösök 1919 óta mindig őket vádolták, ha a rendszer összeomlott); Gosztola rendőrspicli volt (mint Dudás úr A tanúban – „1941-ben feljelentette Varga Pál ifjúmunkást, akit agyonvertek”); Bárány pedig jobban akar élni, elégedetlenkedő. Itt érdemes megjegyezni a szocialista történetírási hagyományt, mely szerint a történelem forradalmak sorozata, ahol a kommunisták megszerzik, aztán elvesztik a „néphatalmat”.
Az ideológiai különbség miatt akarja Hartlauer kitúrni a párt által a nyakába ültetett kollégákat, mert „azelőtt” (1945 előtt) ő volt a főmérnök. Gosztolának pozíciót kínál, Bittera támogatja felülről, a revizor pedig utat nyit Bárány csalásai előtt (a könyvben a selejtet teljes értékűként adja le, ezért is felveszi a pénzt, ami nem járna; a filmben a selejtet másra használják). Ugyanakkor Esztert ugyanígy az ideológia teszi egy idő után a semmit sem értő Sándor ellenfelévé, mert a férj csak azt látja, hogy az asszony egész nap a közösséggel foglalkozik, nincs otthon, mégis többet hoz haza, mint ő. Újabb fontos pont, hogy a mérnök készakarva akadályozza a fejlesztéseket, mivel azokat kommunisták kérik vagy találják ki – pedig, ha a gyár jól teljesítene, akkor az ő helyzete is jobb lenne. Mai fejjel éppen ezért annyira nevetséges ez a „reakció”, mert önmaga ellen dolgozik (holott akit a valóságban ezzel a jelöléssel illettek, az csak szerette volna a dolgokat visszaterelni a normális kerékvágásba).
Kis apróság, hogy a kor divatjával ellentétben itt nincsenek zenés-éneklős részletek, egyetlen kis jelenet van, amiben az üzemi kórus egy mozgalmi dal utolsó sorait adja elő, illetve a vándorzászló átadásakor van rezesbanda. A komoly mondanivaló ellensúlyozására akad néhány humoros pillanat, ilyen például Kórodi „telefonközpontja” (ez inkább szatirikus), az öltözőben mikor a fiatalabb, erős munkás felkapja a morgolódó öreget vagy mikor Eszter egy jó hír hallatán hirtelen megpuszilja a mellette álló idősebb munkás szaktársát. Mai szemmel nézve azonban olyan részleteken is lehet kacagni, amit elvileg nem ilyennek szántak, nekem a kedvencem a már említett Duna-parti „romantikázás”, ahol Luckó (Szatmári István) azon kesereg, hogy az egyetemi tanulmányai miatt még nem veheti feleségül Rózsit; Rózsi meg egyfolytában az esztergálásról áradozik:D A valóság ábrázolásának egyik fontos részlete, hogy sok szereplő dohányzik, ahogy ez a korban megszokott volt; ám az életszerűtlenség is megnyilvánul az intimitás hiánya miatt: Sem a fiatal, huszonéves párnál, sem a házastársaknál nem megengedett a csók, csupán megölelhetik egymást.
Még egy apró részlet, amire azért érdemes figyelni, az orosz nyelv használata. A fentebb már szóba hozott öltözői jelenetnél, ahol Sándor és Jóna (Kőműves Sándor) ezen a nyelven kezd társalogni, majd jóval később, Bikov elvtárs érkezésénél az oroszt nem feliratozták. Mivel cikkem tárgya elkerülte a felújítást, így utólag sem raktak hozzá magyar szöveget. 1951-ben nyilván nem okozott gondot a közönségnek az idegen szavak megértése, a Szovjetunió beszédének viszont szimbolikus szerepe is van. Sándor és a hozzá hasonlóan egyértelműen pozitív Jóna beszéli, érti; míg az egyértelműen negatív alak Bárány, ha érti is, felszólal ellene. Bikov (akit magyar színész, Molnár Tibor keltett életre), aki a haladás, a fejlődés meg a szovjet-magyar barátság jelképe, szintén ezen a nyelven beszél; ám mellé adtak egy tolmácsot, aki az üzemben lévő, oroszul nem tudó munkásoknak (illetve a „műveletlen” nézőnek) fordít. 1949 és a bemutató között viszont csak 2 év telt el, szóval kérdéses, hogy akkor 4 évnyi megszállás még kevésnek bizonyult, 6 viszont már elegendőnek, arra nézve, miszerint a moziban ülő érteni fogja az oroszt? De talán a készítőknek mindegy volt, vajon a néző megérti-e azokat a mondatokat vagy sem, hiszen a testbeszéd, a hanglejtés meg az arcok közvetítik az üzenetet.
„A 14-es alapszerv úgy kívánja, hogy Lugosi elvtárs nyaralni menjen!”
Vannak olyan események, dolgok, amiket ma már aligha ért mindenki. A vándorzászló (az adott időszakban legjobbnak bizonyuló munkásnak járt, Eszter mondja, hogy ő a hét dolgozója) vagy a munkaverseny (gyorsabban, jobban, hatékonyabban dolgozni, újításokat beadni) ilyesmi; plusz hallhatjuk, hogy Luckó magázza a szüleit (édesanyám és a húgai is magázták a nagyszüleimet); láthatjuk, hogy Lugosiék az elhanyagolt bérházban kályhával fűtenek (nem volt még központi fűtés); valamint akad még számos, csak a szocialista értékrend ismeretével rendelkezők számára érthető részlet. Ilyen Dallos (Deák Sándor) bemutatkozása Jónának, mikor említi, hogy 1941-ben röpcédulákkal megrakott csomaggal érkezett a házba, ő volt „a Ferenc” – ez a mozgalmi álneve, mert akkor a Kommunista Párt illegálisan létezett, az itthon működő felforgatókat a hatóságok ismerték, ezért hamis nevekkel, hamis papírokkal „munkálkodtak”; a röpcédula meg olyan módszer volt, amivel eljuttathatták üzenetüket a célközönséghez. Aki részt vett az illegalitásban, azt általában nagyon megbecsülték, de amint azt feljebb már említettem, volt, akit éppen emiatt tartottak megbízhatatlannak. Hartlauer szerint a munkaverseny káros, mert az emberek sietnek, nem elég alaposak, sok a selejt – ez érthető lenne, ha a szocdem mérnök nem lenne az egyik leggonoszabb „ellenforradalmár” a történetben. A termelésben a felajánlások a sztálini műszakra nevetséges számokat hoznak, 120%, 140%, 240%, 2300%... Oké, megtermeljük, de utána mit kezdünk vele? A tervgazdaságot sose érdekelte a kereslet-kínálat rendszere, vagy a logika.
A házastársak között csak akkor lesz harmonikus, boldog a viszony, amikor mindketten sikeresek lesznek a munkában. Teljesen érthető, hogy a kiinduláskor Sándornak nincs sok öröme az életben, csupán a később ellene forduló barátjának puszta megléte és a hobbija ad neki némi elégedettséget, ám később sem éreztem úgy, mintha szeretné Esztert – ellentétben az anyjával, akiért láthatóan oda van. Az asszony felől viszont egyértelmű szeretet, megbecsülés árad az ura felé. Ezek lehetnek sztereotípiák vagy a kor elvárásai, mindenesetre furcsák.
„Engem új életre szült a Kommunista Párt.”
Figyelemre méltó részlet, miszerint Eszter, az igaz kommunista, érzi, tudja, hogy Bárány ellenség. Sándor sejti, hogy a barátja rosszban sántikál és tisztában van vele, hogy Gosztola ellenség, de Hartlauerről mégsem feltételezi ugyanezt. A férfi főhős hinni akar a többiekben, reménykedik a közös célban, amiért elvileg mindenki hajt, ezért csalódik hatalmasat Bárányban – viszont nem tesz különbséget azok között, akik párttagok meg azok között, akik nem. Ez talán naivitás, talán idealizmus? Az „500 méteres vágás” szekvencia kitűnő példája a Becsület és dicsőség propagandafilm jellegének: mindenki Sándor ellen fordul, a kulcspillanatban kizárólag a reakciósok vannak ott vele. Ezt látva felmerült bennem: miért gonosz a gonosz? Ez a fejlesztés az egész országnak, az egész világnak jót tenne, de akkor a felfedezője jutalmat kapna, amit talán irigyelnek tőle. És akadályozzák, mert „nem közülük való”. Sajnos ez jól tükrözi a valóságunkat…
„Tegnap még barátjuk voltál, ma meg már ölni akarsz?”
Egyszerűbb összeszámolni a negatív szereplőket, mint a pozitívokat, hiszen az említett négyesfogat kivételével mindenki az utóbbi kategóriába tartozik. Szerintem a mellékalakok közül Jóna, Dallos és Rózsi egyértelműen jók, bár ugye Dallos illegális múltja feltételezi, hogy aknamunkát végzett a korábbi, normális rendszer ellen; Rózsi pedig a felajánláskor teljes nyugalommal befurakodik a sor legelejére - viszont senki se küldi el az anyjába, ez teljes utópia. Eszter a tökéletes kommunista megtestesülése, Sándor talán a tökéletesen irányítható munkásosztályt jelképezi. Érdekesség, hogy majdnem minden szereplő, aki önmagára, saját boldogulására gondol, az rossz: Hartlauer és Gosztola hatalmat, Bárány pénzt akar; viszont Luckó meg el akarja venni Rózsit, hogy végleg az övé lehessen – pedig ő pozitív alak. És ott van Bittera, aki azért rossz, mert „Rajk embere”, tehát egy nem létező gonosz állítólagos szolgája; antagonista, mivel azt mondják rá. Akkoriban ezt el kellett fogadni: az ’56-os harcosok ellenforradalmárok voltak, Rajk a rendszer ellensége, Sztálin a nép barátja…
Akik meg nyilvánvalóan pozitív alakok, azok mind a többiekért, a közösségért, a népért dolgoznak: Jóna mindig segít Sándornak, az idősebb kollégák segítik Rózsit, Dallos a munkásokért szembe megy a vezetőséggel, Eszter mindent megtesz a férje sikeréért és végső soron Sándor újítása se a saját érdekét szolgálja. A férfi főhőst hidegen hagyja a pénz vagy a siker, ő csak azt akarja, hogy mindenkinek jobban menjen a munka, mindenki többet kereshessen, még többet tudjanak termelni. („Ha rossz, akkor is a közösséget akarta szolgálni vele.”)
„Sztálin a harcunk, Sztálin a béke, Sztálin nevével épül a világ”
Muszáj visszakanyarodnom a Rajk-ügyhöz, mert anno a Házastársak egyik kritikája az volt, hogy a szerzője nem szólalt fel a bukott belügyminiszter ellen. Miközben néztem a filmet, eszembe jutott ez az emlék, kíváncsi voltam, vajon a filmesek „helyre hozzák-e” ezt a „hibát”? A válasz: igen, kétszer is elhangzik, hogy Bittera Rajknak dolgozott. Ha belegondolunk, ez a rendszer most is él, vannak kötelezően elítélendő emberek, akikről nem lehet jót mondani következmények nélkül…
A személyi kultusz éveinek nevezett időszak valójában sosem múlt el, hiszen a szocializmus-bolsevizmus-kommunizmus úgy működik, hogy lerombol mindent, aminek a helyére saját képződményeit ülteti. Például Osztrák-Magyar Monarchiából lesz Magyarországi Tanácsköztársaság, majd a Magyar Köztársaságból Magyar Népköztársaság; a jogi hatalmat, az ország egységét jelképező Szent Korona nincs itt, az ország címeréből kikerül a kettős kereszttel együtt. Eltűnik az államforma, megszűnik a területi egység; a korábbi hősökből és példaképekből csak az maradhat meg, aki forradalminak nevezhető (Rákóczi, Dózsa, Budai Nagy Antal, József Attila, Ady), a többiek helyére pedig hősnek kikiáltott gazemberek kerülnek „szent” státuszba (Ságvári Endre, Fürst Sándor, Zalka Máté). Ilyen környezetben érthető, hogy szinte rocksztárnak illő fogadtatásban részesül Bikov elvtárs, aki „1000 méterrel vág”. Bikov a Szovjetunió idealizált látomása, kedves, jóakaratú és mindenfajta önös érdek nélkül segíti magyar elvtársait. Sándor újítása végül csakis az ő segítségével lehet működőképes – az üzenet szerint a magyar csak a szovjettel együtt haladhat előre a fejlődés útján… Így lesz egy senkiből világra szóló hős, ám a valóságban ez a halhatatlanság csak ideig-óráig tartott, amíg a rendszernek szüksége volt rá: Ki emlékszik ma hősként Kirovra vagy Makszim Gorkijra?
„10 ember munkáját egy nap alatt”
Kórodi nagyon érdekes figura. Az elején azt gondolod, ő is benne van az összeesküvésben, ám ez tévedés. Nem tudom, pontosan mit akartak vele jelképezni, talán a tétlenkedő értelmiségit; vagy a magas pozícióban lévő fehér gallérost, akinek derogál lemenni a koszos üzembe, az izzadó munkások közé? Éppen ezért irtó furcsa, hogy a nagygyűlési jelenetnél látható, amint a főmérnök a vállalatvezetővel együtt tör előre a tömegben, a pódium felé, a következő jelenetben viszont már otthon, az ágyában üldögél és alváshoz készülődik. Eközött a két jelenet között Kórodi gyökeresen megváltozik, hirtelen elkapja a kommunista szellem és míg korábban azt mondta, az üzem egyetlen mozdonyt tud csak legyártani, innentől boldogan állítja: meglesz a 20 darab! Itt szerintem valami hiányzik, amit talán kivágtak? Vicces, hogy állandóan pipázik, az említett éjszakai jelenetnél amint kikel az ágyból, első dolga, hogy szájába veszi a pipát. A regényben Corrodini nem volt egyértelműen negatív figura, itt sem az, szóval rejtély, mit akartak ezzel az alakkal bemutatni…
„5 éves terv – Boldog, független Magyarország”
A sztálini műszak fogalma ma már teljesen hihetetlennek tűnik. Képzeljük el, hogy egy alapvetően mezőgazdasági országot erővel átalakítanak ipari termelésre, majd csupa olyasmit kell gyártanunk, amire tulajdonképpen nincs szüksége senkinek. Hová kell a 20 mozdony? Honnan lesz szén az üzemeltetésükre? Mit fognak szállítani? Átadjuk őket ajándékba, saját költségünkön egy „fejlődő államnak”? Vagy a szovjet „barátainknak”? Aztán kitüntetjük egymást, emléklapokat adunk át, az újságok pedig leközlik a végtelen névsorokat, hogy ki mindenki kapott plecsnit kitűnő teljesítményéért… Ezt a „bulit” akarja Hartlauer szabotálni, mert azt gondolja, hogy ha szégyenben marad az üzem, akkor a kommunistákat kirúgják, őt meg Bittera nyomására visszateszik Kórodi helyére. No de a valóságban ekkor nagy valószínűséggel hoztak volna egy másik elvtársat a pozícióba, szóval a terv szerintem eleve bukásra van ítélve.
„fasiszta nyilasok”
Itt fel kell hoznom a Nézd, ki van itt! filmes feldolgozását, ahol a könyvtől eltérően bele kellett erőltetni a sztoriba, hogy Hitler belerúg egy kutyába, mert ezzel akarták megmutatni, mennyire gonosz. A Becsület és dicsőségben „emberhalál” a tét, Gosztolát láthatóan megviseli, hogy ilyesmiben kell részt vennie (holott 1941-ben a feljelentése kapcsán agyonvert munkásért biztosan nem vérzett a szíve), Hartlauer azonban teljesen közömbös a lehetséges tragédiák iránt. Nyilván mivel ideológiai ellenfelei életéről van szó – tehát ezzel mutatják, mennyire gonosz. Szerintem a könyvben a katasztrófa másképp történik, a mozgó verzióban két mozdony szerelés közben elindul a selejtes szelepek miatt, a regényben viszont mintha felrobbannának a kazánjaik?
„Mi, kommunisták, nem lincselünk! Hanem a bűnösre rátesszük a kezünket!”
Az interneten a készítéssel kapcsolatban semmit se találtam, de érdekelne, vajon a színészeknek meg kellett tanulniuk kezelni a gépeket? Vagy direkt olyanokat választottak, akik már dolgoztak ilyesmivel? Bár azt sose mutatják, amikor a megmunkálandó nyersanyagot befogják, mindig csak azt látjuk, mikor bekapcsolják a masinát, vagy a már munkát végző gép mellett állnak, esetleg éppen kikapcsolják. Érdekes módon ezeket a színjátszókat később senki se bélyegezte meg úgy, mint mondjuk Werner Krauss-t vagy Leni Riefenstahlt…
A technikai dolgokról még csak elvétve szóltam eddig. A rendezéssel meg az operatőri munkával nincs problémám, a sötétség a kor behatárolt lehetőségeivel meg a filmszalag öregedésével magyarázható. A kísérőzene főleg az elején, a stáblista alatt, illetve a sztálini műszakot bemutató montázsnál erőteljes, de például jelen van a Duna-parton is, ahol majdnem elnyomja a szereplők hangját. Máskor, a játékidő jelentős részében viszont hallgat - nekem jobban tetszettek a zene nélküli részek. Egyetlen feltűnő hiányosságot vettem észre, ez 1 óra 4 perc körül Eszter és Jóna párbeszéde, ahol Jóna szövegéből egy-két másodpercnyi hiányzik, de ez az összképen semmit se ront.
Utólagos megfigyelések: Amikor Sándor kidobja Esztert és a helyére befogadja Bárányt, akkor maga is fehér kabátot kezd hordani. Előtte és utána fekete ruhákban van. Sinkovits látható a Bikovot figyelők között is.
„Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga!”
A szereplők közül mindenki jól teljesít. Görbe János maga a tökéletes munkás; Sulyok Mária most is lenyűgöző; Szemes Mari cuki; Gobbi Hildának pedig szerintem meglepően kedves hangja van a külsejéhez képest. Kiemelném még a Bikovot játszó Molnár Tibort, egy pillanatra se merült fel bennem, hogy magyar embert nézek; a Birman bácsit megtestesítő Gózon Gyulát, aki a humoros mellékszereplő; illetve Apáthi Imrét és Juhász Józsefet, akik elsőrangú negatív szereplők. Sulyok Máriánál meg kell említenem, hogy ő volt Örkény István egyik legismertebb művének, a Macskajátéknak legkitűnőbb színpadi Orbánnéja; illetve szinkronhangként hallhatjuk a szintén Örkény-feldolgozás Az ember melegségre vágyikban. Végül az elmaradhatatlan Szomszédok-rovat: Szatmári István játszotta Jutka apját a sorozat elején, azonban a színész halála miatt a karakter is meghalt.
A rendező Gertler Viktor (Állami áruház, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Az aranyember), a forgatókönyvet maga Örkény írta. A zenét Kadosa Pál szerezte, az operatőri székben Eiben István és Pásztor István foglalt helyet, a rendezőasszisztens pedig a később híres rendezővé váló Makk Károly volt.
„Aki minket vissza akar tiporni a sárba, az pusztuljon!”
Érdekességek a magyar wikipédiáról: Szilágyi Gábor 1992-ben megjelent Tűzkeresztség – A magyar játékfilm története 1945-1953 című könyve szerint a forgatókönyv alapja nem a Házastársak, hanem az abból készült Palackba zárt cirkáló című filmnovella, amit később Sztálini műszaknak neveztek el. Az „és mások” néven a stáblistából kimaradt alakok között van Psota Irén, aki háromszor is felbukkan névtelen munkásnőként (Eszterrel a kórusban énekel, később megdicséri Esztert a 25 másodperces munka elvégzésekor, végül a Bikovot csodáló tömegben van), illetve Sinkovits Imre, aki a katasztrófa után Hartlaueren kéri számon a selejtes szelepeket – róla sejtettem, hogy mintha ő lenne, de annyira fiatal és vékony, a hangja is más… Végül az említett korabeli támadásokról és az ebből eredeztethető sikertelenségről: „A korabeli újságcikkek „természetesen” szuperlatívuszokban írtak a filmről, ahogy általában minden akkoriban elkészült új magyar filmről. Időközben viszont Révai József népművelési miniszter hadjáratot indított a sematizmus ellen és gyakorlatilag a Becsület és dicsőségen verte el a port a párt, olyannyira, hogy a készítőket be is rendelték a Szabad Néphez és éppen azt kérték számon rajtuk, amit korábban maguk az MDP mindenható emberei adtak utasításba a film kapcsán. Nézőszámát tekintve is alulteljesített (…) Alig félmillióan tekintették meg, szemben a kor többi magyar filmjével, amik közelítették vagy akár bőségesen meg is haladták a milliós nézőszámot.”
Mindenesetre érdekes mű ez a mozi. Bizonyos szinten kordokumentum, de nem a valóságost mutatja; értékes szerző értéktelen munkájának adaptációja, amit saját kontextusában kell értelmezni, csakhogy akkor egyértelműen káros üzeneteket hordoz. Filmként technikai szempontból igencsak elavult, történetileg lehetne meseként nézni, amiben a központban álló házastársak álmai teljesülnek, meglesz az a kályha, a télikabát, a nyaralás, elfogadják az újítást, Eszter és Sándor kibékülnek; sőt, még közös erővel legyőzik a gonoszokat is. Viszont, ha ilyesmit akarnék látni, akkor inkább megnézném újra a Körhintát, ami szintén tartalmaz propagandát, de olyan filmélmény, ami feledteti a dogmáit. A Becsület és dicsőség ellenben maga a dogma, amitől, ha megpróbálunk elvonatkoztatni, akkor a színészi játékon túl nem találunk mögötte semmiféle értéket, mely méltó lenne a megőrzésre. Még így se mondanám azt, hogy nem érdemes megnézni, csak tudni kell értelmezni, érteni, mi miért van benne úgy, ahogy és akkor talán megmutatja a kommunizmusnak azt az arcát, amit az 1951 elején akart mutatni önmagáról. Ameddig a néző nem hiszi el ezt a hamis, idealizált képmást, addig nincs vele probléma – ha viszont szórakozásból akarjuk megtekinteni, akkor akár az ugyanebben a korban, akár előbb vagy később készült hazai alkotások hatalmas választéka áll rendelkezésünkre, amik jelentős része jobb választás lesz nála.
Pontozás:
port: 8.4 (Mivel kommentek nincsenek, ezért valószínűleg ez a színészeknek szól.)
imdb: 4.5 (Itt sincs indoklás, ezért feltehetőleg a téma miatt zuhant ennyit a hazaihoz képest.)
Én egyelőre nem adnék rá pontot, újra el kell olvasnom a regényt, hogy azzal összehasonlítva mondhassak véleményt róla.
