Messzire kalandozott Molnár Zoltán fotográfus, egy középkori lovaghoz hasonlatosan vitézkedett, kalandokba keveredett, de megérte. Jó sok kincset hozott haza nekünk, hogy láthassuk. Ezek a kincsek aranyból vannak, meg ezüstből, meg vízből, meg emberekből. Kérem, szemléljék őket szeretettel és ízlelgessék a napló sorait is. – Ezekkel a szavakkal zárta Kő Boldizsár, képzőművész 2011 májusában Molnár Zoltán: Brazil Napló 2008. című kiállításának megnyitóját, és mi sem tudunk mást mondani. Kellemes utazást! 

Fotó: Molnár Zoltán: Rio de Janeiro, Brazília, 2008.

Salvador, 2008.10. 28.

A folyadékhőmérőt otthon felejtettem, egy helyi fotográfustól meg fogom kérdezni, hogy hol lehet kapni Salvadorban. Ma szója volt ebédre, amit Marcia gyönyörűen elkészített és szervírozott, este pedig padlizsánba göngyölt tonhal. A hétvégén nincsenek az Intézetben alkalmazottak, csak portás, így nekünk kell ellátni magunkat. Az első hétvégén én voltam a rém szakács. Maradtam én is a padlizsánnál, egy lecsót készítettem, krumplival és rizzsel. A lecsó a szép paradicsomoktól jó pirosra sikerült, a rizs tiszta fehér lett. A krumplira zöld petrezselymet tettem díszítésként. Piros, fehér, zöld. Ez volt itt a magyar föld. Ma láttam majmokat a kertben. Az egyik a hátán vitt két kicsi kölyköt. Akkorák, mint egy mókus, hosszú vékony farkuk, szürke bundájuk van, fülük, olyan, mint egy meszelő pemzli fejen állva ...

Salvador, 2008.10. 29.

Szelektív a hulladékgyűjtés az Intézetben. A komposztgödörben egy leguán lakik. Gyönyörű zöldeskék színek keverednek a bőrén. Szokatlan, ilyen élőlényeket állatkertben, vagy kisállat-kereskedésben láttam, itt pedig kerítésen mászik, vagy a szemétből választja ki magának a tojáshéjat. Ma tudtam meg, hogy a focit ’fucsibolinak’ mondják, azonban fogalmam sincs, hogyan kell leírni. A Föld déli féltekéjén másképp megy le még a víz is a lefolyóba. A centrifugális erő iránya itt fordítva, balról jobbra halad. Míg nálunk a só volt az egyik fontos fizető eszköz és megélhetés a pénz megjelenése előtt, itt a cukor és a kávé. Az édes és sós, fehér és fekete, észak és dél... ...Nem könnyű rávenni az embereket, hogy készíthessek róluk egy képet. Afrikaiakról szeretnék fényképeket készíteni. Gyors ’törci’ az Intézet könyvtárából. Jó és sokszínű források, ami nekem most a kenyerem. Találtam egy tök jó Pierre Verger fotó albumot. A mai napig tartó keveredést a brazil kultúrában a portugál nyelv használata tartja egységben. A XVI. század közepén Amerigo Vespucci lépett először a Baia es Todos os Santos Salvadorba. Salvadornak 2,5 millió lakosa van, s döntő többségüknek az ősei között vannak az Afrikából elhurcolt rabszolgák. A rabszolgaság intézményét csupán 1889-ben szüntették meg, azonban a nép körében máig élő nyomokat hagytak a nyomorúságos évszázadok. Ezek közül az egyik legjelentősebb azonosulás az ősi afrikai mítoszokkal és rítusokkal, amelyek nehéz időben is erőt adtak a túléléshez. Az ellenállás kultúrájának fennmaradt legfontosabb elemei a capoiera (egyfajta harci akrobatikus tánc), a karnevál és a candomble (vallási kultusz). Nem szabad megütni egymást a táncosoknak és közben harci rituálékat mutatnak be. Mindenhol gyakorolnak, dobbal, és berimbauval. A berimbau egy ősi hangszer, ami egy bot, közepén kifeszítve egy fém húr, az alján egy fél kókuszdió, ami felerősíti a hangot. Egy kerékpárszervizben fényképeztem a faluban működő capoeira közösség vezetőjét...

Fotó: Molnár Zoltán: Rio de Janeiro, Brazília, 2008.

 Salvador, 2008.11.02.

Tegnap volt egy kis muzsikálás. Berimbau volt a hangszerem. A szigeten 10 gyönyörű falu van. Mindegyik más. Van egy halászfalu, Baiacu, ahova csak földúton lehet eljutni. Menetrendszerinti buszok itt nincsenek. Kiszuperált VW kisbuszokba kell bezsúfolódni. Számoljuk, hogy kinek volt már rekordja ezekben a kisbusz-transzferekben. Az argentin fiú vezet. A komptól a faluig 21 ember utazott a kisbuszban. Vannak motor taxik, kicsit olcsóbbak, mint az autó taxik, azonban veszélyesebbek. Baiacu falu mellett van egy templom. A XVI. században épült. Ma már csak a falai állnak az erdő közepén, egy dombtetőn. A szentélyben egy fa nőtt ki. A fának a gyökerei felkúsztak a falakon, a lombja pedig a templom tetőszerkezetét helyettesíti. Mikor beléptem a templomba, valami elrepült felettem. Először azt hittem, denevér. Tévedtem. Egy kolibri erős szárnycsapkodásaira lettem figyelmes. Portugálul ’beija flor’-nak, vagyis virág-szívónak hívják. Vörös-kék színű volt a madár tollazata. Egyhelyben lebegett a templom fala előtt. Egy virágból próbált nektárt kiszívni a hosszú csőrével. Kisebb, mint egy pillangó. Ma este megyek Candomble-ra, az itt élő afrikaiaknak egy ősi, vallási szertartására. Reggelig tart. A helyszín titokzatosan mindig az utolsó pillanatban derül ki. Nem szabad fényképezni, mert zavarja őket meditációjukban és közös energia-koncentrációjukban...

Salvador, 2008.11.04.

...Hátunk mögött a Candomble. Este 9 után érkeztünk meg a szertartásra, jómagam és az egyik ’amcsi’ író, a szomszéd faluba, Amoreireiraba, ahol hosszas kérdezősködés után sötétben botorkálva találtuk meg a mágikus helyszínt. Teljesen kihalt volt a környék, azt hittük, elmarad az esemény. Nagy nehezen belebotlottunk egy helyi tagba, aki útbaigazított bennünket. Kiderült, hogy túl korán érkeztünk. Bemutatkoztunk az egyik szervezőnek, kik vagyunk, honnan jöttünk, majd bevezetett minket a helyszínre és elmondta, hogy mi is a Candomble. Természetesen egy szót sem értetettem a portugál vallástörténeti beszámolóról, azt viszont igen, hogy mit nem lehet és mit lehet. WC-re lehet menni, elhagyni a szertartást tilos, fényképezni és filmet készíteni is tilos. Egy hatalmas zárt tér ablakok nélkül, ahol egy fakorláttal kettéválasztják a teret, külön a nők és a férfiak részére. Ez a titokzatos afrikai vallási esemény hajnalig tart, amitől először megijedtem, aztán később megnyugtattak. Lesz szünet. A bejárattal szemben egy óriási festmény, az általuk élőben is megjelenített jó és rossz isteneikről. A fal előtt királyi trónusok, székek, dobok. Lassan megtelt a terem. A nők fehér szoknyát, fehér blúzt, fejükön fehér kendőt viseltek. A férfiak, hasonlóan a nőkhöz, talpig fehérben, fejükön kicsi sapka volt, olyan, mint a tengerészgyalogosoknak. Mindenkin volt egy nyaklánc, amit a vállukon keresztbevetve hordtak. A férfiak kézcsókolással üdvözölték egymást, a nők már lázas készülődésben, énekeltek és fogadták a zenészeket az esemény kezdete előtt. Éneklés, taps és dobütem lüktetésére hat nő és egy kicsi gyermek a trónusok előtt kört alakítva táncoltak. Néha megálltak, hogy a földet érintsék, majd a homlokukat. Ez körülbelül egy óráig tartott. Levegőt csak az ajtón keresztül kaptunk. Kintről furcsa zajt hallottunk. Ajtó csapódás. Csend. Megérkezett a Jóisten gyönyörű bársony ruhában. Egy tagolatlan forma, amin nem különülnek el a test részei, nincs kéz, nincs láb, nincs arc. Minden egyben van. Bordó-lila színben pompázó ruhában, amire még különböző tükröket varrtak. Körülötte két férfi vesszővel ütögette a földet. Újra dobolás, éneklés és taps, aki eddig nem akart tapsolni az is már a lábával ütötte a ritmust. Az ajtó végérvényesen becsapódott. Nem mehetett ki senki. Majd párbeszéd következett a szertartás vezetője, a szellemi közvetítő és a megérkezett csodalény között, valamiféle mormogás és furcsa hanglejtések, szavak és mondatok nélkül. Újra dobolás és ez így ment éjfélig. Kis szünet után a rossz Isten került közénk, egész közel kerülve a résztvevőkhöz, amire a férfiszektor gyakorlatilag a falhoz passzírozott, attól való félelmükben, hogy magával ragadja a földöntúli lény. Lökdösődés, kiabálás, sikítások a női oldalról is. Egy furcsa transzcendens állapotba került a tömeg, melyben teljesen elveszítettem a tér- és időérzetemet. Aztán ez ismétlődött újra és újra, a Jó és Rossz állandó harcával. A második szünet után nyitották ki kb. 2 óra körül az ajtót, kikísértek mindenkit, nehogy hazafelé elrabolják a szellemek. Teljes kimerülés után érkeztünk meg az Intézetbe. A zsebemből kipakoltam a fokhagymagerezdeket, amiket magammal vittem a boszorkányok távoltartása miatt. Együtt lélegezni, együtt dobolni egy afrikai közösséggel jó érzés ...

Fotó: Molnár Zoltán: Salvador, Brazília, 2008.

Salvador, 2008.11.05. 

Tegnap az egyik szomszéd itt az Intézet mellett meghívott minket vendégségbe. Egy roma képzőművész Dél-Franciaországból, Provanceból. Rengeteg szoborral van tele a kertje. A Mona Lisa-plakát a wc-be került, ráragasztva egy árcédulával: 1.30 real. Eredeti figura. Talált két bálnagerinc csontot az óceánparton. Magyar Szergejnek hívják, magyarul nem tud, azonban beszél portugálul, franciául és angolul. Nála néztük az amerikai választások eredményeit. Obama győzelmének itt nagyon örülnek. A meleg miatt nem tudom lehívni itt a filmjeimet. A beszámoló kiállítás miatt ezt muszáj megoldani. Salvadorban van egy labor, oda szeretném vinni a negatívokat. 12 real egy filmhívás. Azt fogom beadni majd, ami a végső leadáshoz kell. Minden filmet jelölök ...

Salvador, 2008.11.09.

Még mindig Ilha de Itaparican, Bahia megyében. Ezúttal hosszas egyezkedés a taxissal, akivel nagy nehezen sikerült megegyezni, hogy elvigyen egy halászfaluba, ahova nem lehet, csak földúton eljutni. Délelőtt 10 körül érkeztem meg Baiacuba, ahol éppen készülődésben voltak a halászok a másnapi bevetésre. Vitorlák előkészítése, hálók foltozása, pálmaágak berakása a hajóba, amivel a halakat betakarják a nap ellen. A falu elszigetelt. Elzártan élnek az itteniek a külvilágtól. A halászokkal való ismerkedés után elindultam szállást keresni. Egymás hegyén-hátán vályogházak. Az egyikbe beinvitált egy asszony. Kilenc gyerekkel laknak két szobában. Nagyon szegény falu. A víz számukra az életet jelenti. Abból élnek, amit a természet és Yimange éppen ad a halászoknak. Az üzletben próbáltam valami gyümölcsöt vásárolni. A banánra a tulaj mondta, hogy inkább ne vegyem meg. Maradt a narancs. Abból már ő válogatott, sőt meg is hámozta. Találtam egy szimpatikus kocsmát. Fehér-fekete fényképek lógtak a falon. Megkértem a kocsmárost, aki beszélt angolul, hogy segítsen a szálláskeresésben, irányítson útba itt a faluban. Egy kis várakozás után felajánlotta a kocsma mögötti szobájának a kanapéját. Rengeteg zenét hallgat. Rockot, jazzt, popot, mindent. Másnap reggel 7-kor már a halászokat az asszonyok vödrökkel várták a napi zsákmányért. A nagyobb halakat már a parton megtisztítják. A kisebbeket kirakják szárítani a napra. Besózzák, ládákba rakják és máris mehet a boltba. A hajóikat egy nagy fából vágják ki, mint nálunk a teknőket, csak ezek sokkal hosszabbak. Megismerkedtem a falu legidősebb fafaragójával, aki fahajókat készít. Beengedett a műhelyébe is. Hazafelé jövet elbúcsúztam a halászoktól, akik jót nevettek sáros rövidnadrágomon. Hajó nélkül térdig lehet merülni a sárban. Mindenkinek van egy hajója és egy lova, mert azzal jól tudnak az erdőben is közlekedni és könnyebben fenntartható mint egy autó vagy egy motor. Baiacu egy oázis a globalizált vizek tengerén, addig, amíg az elkezdett útépítés be nem fejeződik...

Fotó: Molnár Zoltán: Salvador, Brazília, 2008.

Salvador, 2008.11.16. 

Találtam egy gyönyörű lepkét. Éjjeli pávaszem, azt hiszem. A teste és a szárnyai úgy megmaradtak, mintha még élne. A meleg vizet napkollektorok segítségével kapjuk. Az ivóvizet kútról hordja az egész falu, még a rendőrök is. Tegnap voltam Salvadorban. Találtam egy labort, ahol kézi fehér-fekete filmkidolgozás is van. Jövő hét kedden megyek a negatívokért. Kicsit izgulok, hogy jól hívjanak. Motortaxival, bukósisakban, a szomszéd faluban, Mucamboban egy gyárban voltam. Befütyült a motoros a portásnak, majd egy kis ablakon keresztül kifigyelt egy szem. Gyors rövid, pörgős portugál beszélgetés után kinyitották a vaskaput. Egy kisebb félreértés történt, mivel olyan információt kaptam, hogy egy Cheramic Company működik itt a szigeten. Arra számítottam, hogy égető kemencéket, váza- festéseket fogok látni, azonban egy téglagyár munkálataiba kaptam kisebb bepillantást. A pillantás két műszakot jelent, vagyis 9-től 18 óráig. A végén már letettem a zsákomat, mert majd leszakadt a vállam, ami persze leesett a földre. Kisebb fényképezőgép-baleset történt. A keresőakna és a sonnenblende a középfomátumú kamerámnál behorpadt. Még szerencse, hogy van egy szerelőműhely az intézetben és ki tudtam javítani annyira, hogy tudjam újra használni. A gyárban a brazil vöröses-barnás színű földet, víz és egy gép segítségével összepréselik. Majd ez a massza kijön, ahogy a kolbász, vagy a hurka a disznóvágáson kora reggel. Ezt dróttal felszeletelik, utána a gőzölgő tégladarabokat talicskával raktárba hordják. Por, meleg. A kipihent, kigőzölgött téglákat berakják egy óriás égetőkemencébe. A kemencéket fával üzemeltetik. A hamut egyszerűen lerakják kisebb kupacokba. Az egyik friss parázshalomba sikerült belegázolnom. Tűző nap, 40 fok és egy ugráló fotográfus egy téglagyár udvarán. Kis pihenő után azért a második műszakot sem hagytam cserben. Kevés gringót láttam a gyárban dolgozni. Jóformán csak afrikaiak dolgoztak. Volt, aki két műszakot is végig dolgozott. Nagyon kemény, megterhelő fizikai munka ...

Salvador, 2008.11.28. 

Megérkeztem szerencsésen Rióból. Nagy metropolisz. Voltam a Corcovádon, ahol a Megváltó Krisztus áldását adja a városra. A 80-as években II. János Pál pápa is elzarándokolt a hegy tetejére. Egy kis vasúttal mentem fel 700 méter magasra egy nemzeti parkon keresztül. Trópusi fák, virágok között. Annyira meredek hegyoldalon, hogy az ablakból az egyik oldalon kőfalat, a másikon nagy lombkoronáknak a tetejét lehetett látni. Szinte a fák tetején ment a kisvasút. Fent, a szobor talapzatában egy kápolna van. Gyönyörű öböl, óceánnal, állandó nagy hullámokkal, hegyekkel, tavakkal, folyóval. Luxus felhőkarcolók a part közelében, szállodák, bankok. A hegyoldalban pedig a favela nyomornegyedek, ahol egymás hátán élnek a családok sufni házaikban. Egy hostelben kaptam szállást hatodmagammal egy szobában. Alattam egy ember úgy horkolt, hogy nem lehetett tőle aludni. Kellett volna egy kis kontrázás.

Fotó: Molnár Zoltán: Rio de Janeiro, Brazília, 2008.

Salvador, 2008.11.25.

Az idő folyik. Van, mikor megpróbálunk a folyással szemben úszni, aztán kiderül, hogy egyhelyben vagyunk, vagy együtt folyunk az idővel hátrafelé. Rengeteg úszni nem tudóval találkoztam Rio de Janeiroban, olyanokkal, akik nem csak beleszülettek a sorsukba, hanem lehetőségük sincs a továbblépésre, tanulásra, esetleg diplomaszerzésre, gyermekeik felnevelésére. Marad a napi létfenntartás, bármi áron is. Lopás, drog, prostitúció... A domboldalakon a szegény negyedek, a Favel Barrios, ahogy a brazilok mondják. Lábakon álló, bádog, jobb esetben beton alapú, hullámpala borítású sufnik. Afrikai, latin-amerikai, brazil együtt, egy negyedben. Állam az államban. Saját piaccal, saját templommal, saját általános iskolával, saját focipályával, saját törvényekkel. Gyerekek úgy nőnek fel, hogy körülöttük a kamaszkorú gyerekek bandába tömörülve az utcán próbálják ki a pisztolyaikat, különféle fegyvereiket, mintha egy szürke piaci hétköznap, ’csendes’ dél amerikai délelőttjébe láthattam volna bele. Mindez furcsa illatok keveredésével párosult. A csatornának, vagy a szemétnek, vagy a hasisnak az illatát lehet érezni. Rocinhóban középiskolát, könyvtárat, kultúrházat, játszóteret nem találtam. Vannak külföldi segítségek, ami egy csepp az óceánban. Egyre több és nagyobb favellák vannak. A gyermekek jövőjét kilátástalannak látom. Mindez egy olyan városban ahol az Atlanti-óceán mossa a világ legnagyobb strandjának homokját, ahol nem csak a cukorsüveg van, hanem egy nemzeti park is a városban. A fény és árnyék egy helyen, egy időben.

Salvador, 2008.12.11. 

Eljutottam az esőerdőbe, találkoztam őslakosokkal, indiánokkal, vízen élő emberekkel és családokkal. Óriás fákat láttam, papagájokat és egy gyönyörű jezsuita erődtemplomot. Az első nap a város központjában a vár közelében az Óra téren megtámadtak. Éppen filmet cseréltem, amikor két fiatal erős brazil egy bambuszvágó késsel kényszerített, hogy adjam oda a hátizsákomat, amit a két kezemmel fogtam. A késsel az egyik a hasamnál egy ijesztő vágással kényszerített, hogy engedjem el a hátizsákomat, a másik ezekután leütött. A bal szememet találta el. Próbáltam utánamenni, a másik nem engedte. Komolyabb bajom nem történt. A táskámat, benne három fényképezőgépemmel, elrabolták. Mindez délelőtt 11-kor történt, fényes nappal egy kávézó és a járókelők előtt. Egyből futottam rendőrökért. Nagy nehezen találtam meg őket. Elkezdték őket keresni taxisok közreműködésével, sajnos sikertelenül. Visszavittek a helyszínre. Egy asszony a földön megtalálta a filmjeimet, a sajtóigazolványomat és a jegyzeteimet. Az útlevelemet, pénzemet, irataimat, bankkártyát a hostelben hagytam, sajnos a fényképezőgépeimet, az órámat, a telefonomat nem. Felvették a jegyzőkönyvet, aminek az egyik példányát megkaptam. Másnap végigjártam Belém összes használt műszaki és fotós boltjait. A szobatársam, egy lisszaboni bróker segített egy olcsó használt gép után kutatni. Sokat segített a helyi fotográfusok kérdezősködésénél. Végül sikerült egy nagyon olcsó filmes gépet vennem, amit magammal vittem az esőerdőbe. Sokat tanultam az esetből. Hibás voltam. Sokkal körültekintőbbnek, óvatosabbnak kellett volna lennem. Szerencsém volt. Élek. Ezen a héten a szálláson én voltam a negyedik eset. Egy svéd fiút karon szúrtak, egy franciának az óráját szakították le...

Fotó: Molnár Zoltán: Itaparica, Brazília, 2008.