A fotó sajátos kifejezésmódjának kialakulásával együtt a témakörök megoszlásában is lezajlott egy fejlődési folyamat. Ez a festészettel való kölcsönhatását érintette. A két művészeti ág alkotásmódjának eltéréseiből következik, hogy bizonyos témakörök ábrázolására a festészet, másokéra a fotó volt alkalmasabb. A fotó, amint rátalált önálló kifejezési eszközeire, hozzákezdett azoknak a preferált, előnyben részesített témáknak a felkutatásához, amelyekben a legeredményesebben, sajátságainak legmegfelelőbben tudta önmagát saját nyelvén kifejezni. A fotográfia képzeletbeli témák ábrázolásában nem kelhetett versenyre a festészettel, mivel a fényképész csak a látható világot ábrázolhatja, viszont a fizikai valóság, a tények tükrözésében, dokumentatív erőben utolérhetetlen. A fotó, mint a mozgás, a pillanatnyi benyomások eszköze, mindazokat a témákat és feladatokat elhódította a festészettől, melyek megvalósítására a festészet nehézkesnek vagy alkalmatlannak bizonyult.
Helmut Gernsheim így írt erről: “A fényképezés fejlődésével a festészetnek nem kell többé a dolgok külső formájával törődni. A fényképezés sokkal pontosabban, gyorsabban és olcsóbban végzi el ezt a feladatot. A fényképezés ezenkívül sokkal inkább alkalmazkodik a mindennapi élet eseményeihez, ezeket az eseményeket jobban tudja megragadni, és új jelentőséggel képes azokat ábrázolni. A modern festők, alkalmazkodva az új helyzethez, az ábrázolást, a fotóművészeknek és az akadémikus festőknek, engedve át, maguk az absztrakt művészet területén kerestek menedéket.”
Ez persze csak az egyik lehetőség volt. így történt, hogy miután a XIX. század vizuális kultúrájába a fotográfia újfajta ábrázolási módja szólt bele, az impresszionizmustól kezdődően a képzőművészeti ábrázolás fő vonalában a fejlődés a természeti hűség, a motívum másodlagossá válását, az ábrázolás módjának, az alkotó egyéniségének előtérbe kerülését eredményezte. Azokban a műfajokban is, mint a portré vagy a tájkép, melyek mindkét művészeti ágban jelentős helyet foglalnak el, megtörtént a festészet és fotó ábrázolásmódjának szétválása.
Matisse mondta a portréfestészetről: „A fényképezés nem pótolja a festészetet, hanem leváltotta; miután az emberi arc ábrázolására eddig csak egyetlen lehetőség volt, a festészeté, most az újonnan született művészet a festő szabadságát visszaadta. Az emberi arc ábrázolására új lehetőségek nyíltak. Alapjaiban megváltozott világunkban ezt az arcot a festő kénytelen-kelletlen az eddigiektől eltérő módon használja fel." Vagyis, míg a fényképész megmarad elsődlegesen az emberi arc vagy táj hagyományos „portrészerű" ábrázolásánál, a festő a korábbiaknál sokkal szélesebb lehetőségeket nyer az alakításban. Nem kell ragaszkodnia a dokumentatív természethűséghez, elsősorban szubjektív érzéseit, benyomásait, indulatait vetíti ki az ábrázolt arcképben, tájképben. Tehát az életkép, a riport, a pillanatnyi érzelmi állapotot tükröző portré, a tájábrázolás éppúgy a fényképezés körébe tartozik, mint a dokumentációs feladatok teljesítése.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a fotó elterjedésével a festészet vagy a grafika egészében megszűnt volna az ábrázolás vagy tudósítás igénye, a modellre, tájra vagy jelenetre koncentráló, leíró jellegű bemutatás. A tematika és az ábrázolási igények megoszlása a festészet és fotó között csak a művészeti fejlődés fő tendenciáira vonatkozik.
Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez
