A korszak áldemokratikus szellemére jellemző a Photographic News 1861-es megnyilatkozása, melyet nem zavart a társadalmi különbségek megléte a valóságban, ha az eltűnt a „művészi tükrözés" világából: „A fénykép elsöpörte a rangnak és szellemnek maradi megkülönböztetését, úgy, hogy a szegény ember, akinek nincs többje néhány schiIlingnél, éppen olyan tökéletes és előkelő arcképet rendelhet nejének vagy gyermekeinek, mintha Sir Thomas Lawrence festette volna Európa legelőkelőbb uralkodóinak." 

Fotó: Madre peruana y su criatura, Estudio Courret Hermanos, Lima, 1870.

A hamisítás nem merült ki a hazug, reprezentáló, pózoló beállításokban. 1860-tól elkezdődött a manuális beavatkozás a kép rajzába: az arcokat retussal szépítették meg, s hogy a festőkkel konkuráljanak, háttérként különböző festői motívumokat, kastélyokat, tájakat festettek bele a képbe. A környezetet  sztereotip, semmitmondó külsőségekkel, előkelő környezetet mímelő papírmasé kulisszákkal, giccsesen festett hátterekkel alakították ki. Minden évtizednek megvolt a maga jellemző, unos-untig ismétlődő portréfénykép-járuléka: a 60-as években a balusztrádok, oszlopok és drapériák, a 70-esekben a fahíd és a lépcső, a 80-asokban a függőágy, a hinta és a vasúti kocsi, a 90-esekben pálmafák, kaktuszok, bicikli, a századfordulón pedig az automobil állt az átlagsznob rendelkezésére. A jellemábrázolás helyett üzleti hasznot kereső  fényképészek előre elrendezett kulisszák közé kényszerítették modelljeiket, mit sem törődve azok egyéniségével. így gyakran olyan groteszk hatású képek születtek, mint Courret  Hermanos képe, aki neobarokk bútor és antik oszlop közé állította egy szál ronggyal takart mezítlábas kis indián modelljét. A legkülönbözőbb célra és anyagokra készültek arcképek, porcelánvázákra, selyemre, divatos parfümtáskákra is applikáltak fotóportrékat.