A dagerrotípia és talbotípia 12 éves korszakát a korszerűbb nedves eljárás (kollodiumos lemez) váltotta fel. Az éterben és alkoholban oldott cellulóz-nitrátból nyert kollódium ezüstjodiddal és ezüstnitráttal érzékenyítve, üveglemezre öntve jóval olcsóbb, gyorsabb és egyszerűbb eljárást eredményezett, mint az ezüstözött rézlemezre készült dagerrotípia. A dagerrotípia éles rajzát, részletgazdagságát egyesítette a talbotípia sokszorosíthatóságával, és a fényérzékenysége is magasabb volt.
A fejlettebb technika következtében a portréfényképezés jelentős mértékben elterjedt. A mennyiségi növekedés azonban nem kedvezett a minőségnek. A fényképészek zöme nem művész, hanem üzletember volt, akik az előkelő pózokban tetszelgő, minden ízlést és mértéket nélkülöző kispolgári igényeket igyekeztek kielégíteni. A fotóportré többnyire már nem az egyéniség külső és belső vonásainak megörökítésére készült, hanem a külsőségek reprezentálására, esetleg vizitkártya céljára, melyet a látogató névjegy helyett használt. A megrendelőknek hízelgő fényképészek nemcsak az egyéniség vonásait tüntették el képeiken, melyeken a modell lényegtelenné vált, hogy minél inkább érvényesüljön a ruha és a pompás környezet, hanem a társadalmi különbségeket is: a kishivatalnokot olykor nemzeti hősként, a cselédlányt például nagyságos asszonyként ábrázolták. Sablonokat is készítettek, melybe csak a fejeket kellett beragasztani.
Fotó: Hasta el 27 de noviembre, La destrucción del olvido.
Estudio Courret Hermanos (1863 – 1935) Galería Germán Krüger Espantoso
A korszak áldemokratikus szellemére jellemző a Photographic News 1861-es megnyilatkozása, melyet nem zavart a társadalmi különbségek megléte a valóságban, ha az eltűnt a „művészi tükrözés" világából: „A fénykép elsöpörte a rangnak és szellemnek maradi megkülönböztetését, úgy, hogy a szegény ember, akinek nincs többje néhány schiIlingnél, éppen olyan tökéletes és előkelő arcképet rendelhet nejének vagy gyermekeinek, mintha Sir Thomas Lawrence festette volna Európa legelőkelőbb uralkodóinak."
Fotó: Madre peruana y su criatura, Estudio Courret Hermanos, Lima, 1870.
A hamisítás nem merült ki a hazug, reprezentáló, pózoló beállításokban. 1860-tól elkezdődött a manuális beavatkozás a kép rajzába: az arcokat retussal szépítették meg, s hogy a festőkkel konkuráljanak, háttérként különböző festői motívumokat, kastélyokat, tájakat festettek bele a képbe. A környezetet sztereotip, semmitmondó külsőségekkel, előkelő környezetet mímelő papírmasé kulisszákkal, giccsesen festett hátterekkel alakították ki. Minden évtizednek megvolt a maga jellemző, unos-untig ismétlődő portréfénykép-járuléka: a 60-as években a balusztrádok, oszlopok és drapériák, a 70-esekben a fahíd és a lépcső, a 80-asokban a függőágy, a hinta és a vasúti kocsi, a 90-esekben pálmafák, kaktuszok, bicikli, a századfordulón pedig az automobil állt az átlagsznob rendelkezésére. A jellemábrázolás helyett üzleti hasznot kereső fényképészek előre elrendezett kulisszák közé kényszerítették modelljeiket, mit sem törődve azok egyéniségével. így gyakran olyan groteszk hatású képek születtek, mint Courret Hermanos képe, aki neobarokk bútor és antik oszlop közé állította egy szál ronggyal takart mezítlábas kis indián modelljét. A legkülönbözőbb célra és anyagokra készültek arcképek, porcelánvázákra, selyemre, divatos parfümtáskákra is applikáltak fotóportrékat.
Fotó: Courret Hermanos: Lima, 1868.
Fotó: Limeña, 1880. Courret Hermanos: Calle Mercaderes 197, Lima, Perú
(forrás: cavb.blogspot.hu)
Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.
Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez
