A fotó történetének első évtizedeiben a fotográfusok a fényképezés technikai lehetőségeiből következő ábrázolásmód kialakítására, adottságainak megfelelő tematika kimunkálására törekedtek. Az 1860-as évekre - szórványosan és egymástól elszigetelten bár - a legtöbb műfajban már magas színvonalú alkotások bizonyították, hogy a fotó saját formanyelvén képes a valóság művészi tükrözésére. Kezdetben a fényképészek vállalták a dokumentálás szerepét, ui. a világ jelenségeinek egzakt pontosságú visszaadásában látták a művészi értéket. A fotográfia nem akart másnak vagy többnek látszani, mint ami a lényege, nem akart a számára idegen, csak képzeletben élő témák megjelenítésében más művészetekkel versenyre kelni. A közvélemény és a kritikusok viszont, akik abban a kérdésben is ingadoztak, hogy a fényképezést a művészethez, a tudományhoz vagy az ipari tevékenységhez sorolják-e, egyre gyakrabban hasonlították össze a fényképezést a festészettel, összekeverték a két különböző művészeti ág ábrázolási lehetőségeit.
Különösen a viktoriánus Anglia akadémikus szemléletű ítészei kérték számon a festőktől a részletek ábrázolását, a fényképészektől pedig a képzeletdús témákat, az idealizáló vagy allegorikus felfogást, a szentimentális zsánerjeleneteket. Úgy találták, hogy a kiállításokon állandóan ismétlődő, túlnyomórészt dokumentatív értékű portrék, tájképek és csendéletek nem alkalmasak művészi mondanivaló kifejezésére. Joggal kifogásolták, hogy a fényképészek zöme nem tudta egyéniségét, szubjektív mondanivalóját képeiben kifejezni, vagyis nem tudtak művészit alkotni, csupán a látott valóságrészletet rögzítették. Mindezt azonban - tévesen - a témaválasztás rovására írták, a dokumentatív jellegű bemutatást a választott műfajok törvényszerű jellegzetességének, ábrázolási lehetőségének vélték. Nem az ábrázolás hogyanjában keresték tehát a naturalisztikus látványrögzítés okát, hanem összetévesztették, vagy azonosították a témát és a műfajt a formanyelvvel. Ezért a kritikusok arra késztették a fényképészeket, hogy magasabb rendű témákra törekedjenek, mint „a valóság puszta reprodukálása”, olyan témákra, amelyek „felgyújtják a képzeletet, tanítanak, tisztulást hoznak és megnemesítenek”. „A fényképezés számára új titkok várnak meghódításra, új Madonnákat kell feltalálni és új ideálokat elképzelni. így talán lesznek fényképész Raphaelek és Tizianok.” A korabeli akadémikus festők témáihoz hasonlóan történelmi, bibliai, mitológikus, allegorikus, irodalmi és moralizáló tartalmú műveket vártak el a művészi fényképészektől is. Míg a műkritikák a „magas művészi fényképészetet" propagálták, azok, akik alaposabban ismerték a fényképezés eszközeit és eljárásait, hiába hirdették, hogy „költői vagy történelmi tárgyaknak fényképészeti visszaadása a legjobb esetben csak színpadi jelenetben adhat jó benyomást." Megváltozott a szemlélet 1845 óta, amikor még az Athenaeum című folyóirat J. E. Mayall "költészetet és érzelmeket illusztráló, dagerrotípiáiról" elmarasztalóan írt: "Ezek a képek nekünk elhibázottaknak tűnnek fel. Az idealizmus a fényképen elérhetetlen - a képzeletet kiszorítja a tény jelenléte." A század második felében épp az ellenkezőjét várták el a fényképésztől.
