A festői fényképezés a századforduló éveiben már az egész művészi igényű fotográfiát meghódította. De a művészi fényképezés a fotográfiai tevékenységnek csak egy csekély részét jelentette már a századfordulón is. Az un. alkalmazott fotográfiai területeken, ahol megadott célra, megrendelés alapján készülnek a fényképek, a képek felhasználása eleve kizárja, hogy pontos, éles rajzú bemutatás helyett festőies, elmosódott foltokban ábrázolják témájukat. Ilyen terület - többek között - a műszaki, dokumentációs, tudományos célra készült fénykép, a sajtófotó, vagy a hasonlóságot igénylő portré. A műtermi portréfényképezés egy része, a tudományos vagy dokumentatív célú fényképezés és a kialakulóban lévő fotóriport (és a fényképezés sok más területe) nem alkalmazta a festészetutánzó módszereket, őrizte a XIX. századi formanyelvet, ill. kialakította az új, sajátosan fényképi nyelvet. A festőieskedők öncélú művészetet valló szemlélete, mely nem az ábrázolás tartalmasságát, hanem eszközeinek tetszetősségét kereste, a fotó e területeitől megtagadta a művészetté minősítését. Mégis elsősorban ezekben a lenézett, a fotográfia perifériájára szorult területeken jelentkeztek azok a realista törekvések, melyek továbbfejlesztették a kezdeti periódus valóságábrázoló igényét, fényképi formanyelvét. A fotó kifejezési eszközeinek megfelelő új témák feldolgozásával pedig tartalmilag és formailag is megújították a fotóművészetet. Uralomra juttatták a sajátos fényképiséget.
Forrás: Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.
