Nem valószínű, hogy még valahol a világon akad egy olyan leleményes sajtóorgánum, mint egy bizonyos budapesti napilap, amely felfedezte, hogy mikép lehet ingyen, vagy majdnem ingyen fotoriporterre szert tenni. Ebben a tekintélyes napilapban évekkel ezelőtt ismételt felhívás jelent meg, amely felszólítást tartalmazott azokhoz, akik tehetséget éreznek magukban hozzá, hogy foglalják el a napilap fotoriporteri állását. Természetes, hogy a nívós pozíció betöltésére számtalan és számos jelentkező akadt, számtalan amatőr és számos hivatásos fotoriporter és fényképész. A jelentkezők kiválasztása nem volt könnyű feladat, de mégis akadtak néhányan, akik alkalmasnak ígérkeztek. Ezekkel aztán közölték a feltételeket: reggel fél 8-kor kell megjelenni a szerkesztőségben, ahonnét este 8-kor mehetnek haza – ha éjszakára semmi teendő nem vár rájuk. Ha esemény van, arra a lap kiküldi őket, ha esemény nincs, kereshetnek témát maguknak. Aki tehetséges az számíthat az előmenetelre. És a fizetés? Mert akadtak olyanok is, akik megmerték kockáztatni a kérdést, hogy mennyi a fizetés. – Hát kérem, fix fizetés az nincs, amíg nem látjuk, hogy mennyiben alkalmas a feladat elvégzésére, addig nem adunk fixumot. De később természetesen majd erről is beszélhetünk. Addig pedig mindenfényképért, amelyet lapunkban felhasználunk, darabonként kettő pengőt fizetünk. 

Fotó: A Queens megyei törvényszék épülete előtt, New York, 1927. április © Times Wide World Photos 

A jelentkezők nagy többségének lelkesedése persze hamarosan lelohadt és inkább lemondtak a későbbi előmenetel délibábjáról, bár kétségtelen, hogy ahol már az elején ilyen gavalléros a lapvállalat, ott később sem fognak garasoskodni. – Legfeljebb kétpengősködni. – A hivatásosak egytől-egyig visszavonultak. De még mindig elegen maradtak a lapnak kísérleti anyagul. Legtöbbjükről aztán hamar kiderült, hogy nem álnak új, sokat ígérő hivatásuk magaslatán, úgyannyira, hogy a lap még olyan eseményekről is kénytelen volt fotókat vásárolni, amelyeken több saját fotoriportere által volt képviselve. Mégis akadtak többen, akik megfelelően elvégezték feladatukat. Ezek aztán várhattak és remélhettek. És jogosan. A lap nem küldte el őket. Hónapok és félévek teltek és múltak és mindig szabad volt nekik két pengőért fényképezni. Sőt kettő pengő és 50 fillérért. Az 50 fillér volt, amivel a lap az ambíciót serkentette. Így aztán olyan hónap is volt, amikor a reményjogosult alkalmasak a havi 70 pengőt is megkeresték, de ezek már tudtak is. És mégis, egyik a másik után vált meg a sokatigérő kilátásoktól és ettől a dús jövedelemtől. Azonban a lap nem jött zavarba, akadtak újabb áldozatok. Hogyan akadtak? Erre csak egyetlen, de annál jellemzőbb eset álljon itt. A lapnak egy kiállítás megnyitásáról kellett több kép, mert a saját fotoriportere nem készített elegendő felvételt. A fotoriporterekhez fordulni, akik tömegesen készítettek jó felvételeket, túl egyszerű lett volna, a lap szerkesztője tehát a kiállítás igazgatóságához fordult. Hogy ez nem volt rossz tipp, azt igazolták az események. A kiállítás igazgatósága nagy tömeg képet bocsátott a szerkesztő rendelkezésére, ezek között volt néhány ügyes kép, amelyeken a megnyitáson szereplő személyek szerepeltek. A szerkesztő figyelmét felkeltették ezek a fotók, az igazgatóságtól megtudták, hogy ezeket nem hivatásos fényképész, hanem egy amatőr készítette. A szerkesztő azonnal érintkezésbe lépett az illető fiatalemberrel, akiről kiderült, hogy mint cserkész, a kiállítás megnyitásán a rendőrkordon mögé jutva olyan kedvező ponton fotografálhatott, ahova a fényképészeket nem bocsátották. Ez volt a felvételek használhatóságának a titka. Az új tehetséget felfedező szerkesztő rögtön kérdést intézett a fiatalemberhez, aki akkor 22 éves egyetemi hallgató volt civilben, hogy nem volna-e kedve az előkelő napilaphoz, mint fotoriporter belépni. A mi naiv ifjúnk úgy érezte, hogy az Eldorádó kapuja nyílt meg előtte. De ki nem kapott volna a ragyogó alkalom után, ki nem lépett volna be ezen a kapun, amely biztos útnak látszott az érvényesülés, a karrier felé. A mai kenyérhajszoló, munkanélküli világban egy 22 éves ifjút a nagytekintélyű napilap szerkesztője felszólít, hogy legyen a lap fotoriportere, mert munkáját a szerkesztő igen tehetségesnek találta! Ez aztán szerencse! Ifjúnk kapva kapott az alkalom után. Tanulmányait abbahagyta és a lap fotoriportere lett. Feltételek? Ugyan, nem elég a remény? A feltétel, mint fentebb: minden közölt képért 2 pengő 50 fillér. És ifjúnk dolgozott. A havi 2,50-en felül még biztatást is kapott. Tizennyolc hónapon keresztül. Ezután elképzelhető, hogy milyen jól keresett, ha búcsút mondott a lapvállalatnak.
Így végződött a szerencsés és tehetséges ifjú pályafutása a gazdag napilapnál. Így vesztett el csaknem két évet. És így jutott a lap egy és fél éven át úgyszólván bagóért egy ügyes fotoriporterhez. Mert az ifjú csakugyan tehetséges, számos riportkép jelent meg tőle a lapban, és számos címlap és egész oldalas kép a lap vasárnapi mellékletében.
Tizennyolc hónap után ifjúnk megunta a reménykedést (és a 2,50-et) és megvált mindkettőtől. De a lap nem esik kétségbe, már vannak újabb jelöltek, protekcióval és anélkül, akik közül a lap legújabb fotoriportereit kiválaszthatja. -y- (Megjelent: Magyar Fotografia, XV. évfolyam, 3 sz., 1935. március 1., 5-8 old.)

Lapozó rovatunkban régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Kis színesek, érdekességek, fotós hírek, kritikák és kiállítás-ajánlók az elmúlt évtizedek magyar és nemzetközi sajtójából.