Rédei Ferit szinte mindenki ismeri, de alig lehet tudni róla bármit is. Rejtőzködő életmódot folytat, nem hangoskodik, nem nagyon vállal tisztségeket, csak teszi a dolgát. Fotóriporterek tucatjai tekintik őt máig mesterüknek, példát adott sok napi és havilapnak, milyen az, amikor egy fotószerkesztőség nem csak logisztikai központja a menj ide, hozz egy képet típusú elvárásoknak, hanem igazi műhely, tehetségeket felfedező, felnevelő, majd szárnyára bocsátó intézmény. 1958-60 között vasesztergályosnak tanult Csepelen. Felszabadulása után a MÁVAUT-nál helyezkedett el, mely a korabeli tömegközlekedés egyik fellegvára volt. Versenyszerűen sportolt, 1964-68 között a magyar úszóválogatott tagja volt. Egy ajándékba kapott Rolleiflex géppel kezdett fényképezni. sport és riportfotók tucatjai égtek bele agyunkba, rögzültek a retinánkon, s közben meg őszintén kétségbeesett, amikor azt kértem tőle, hogy a beszélgetéshez válogasson le közülük hatvan képet. Hát ilyen ember ő. - írta róla Kincses Károly az ingyenesen látogatható Képes Beszéd programsorozatunk ajánlójában. 

Fotó: Rédei Ferenc: Mészöly Kálmán a magyar–norvég futballmeccs után, 1981

Rédei Ferenc a Fotóművészet magazinnak adott interjút 2007-ben, ahol így mesélt egyik híres fotójáról:
"Az egyik, még népszavásként készített képemre ma is büszke vagyok, az én életemben mindenképpen jelentős volt, de a magyar sajtótörténetben is fontos; amikor Kádár Berlinből érkezett, másokkal együtt fényképeztem. Elkaptam, ahogy kezet fog a saját feleségével, meg azt is, hogy a mama odahajol hozzá. Jópofának tűnt. Az egész anyag hét vagy nyolc kocka volt, beadtam a filmet a laboránsnak, hogy hívja elő, és nagyítson le belőle egy-két képet. Amikor visszamentem a laborba, láttam, hogy a laboráns az odahajolósat nem nagyította le, ilyen képet úgysem lehet közölni, mondta. Megkértem, hogy mégis nagyítsa le, és megmutattam az ügyeletes szerkesztőnek. Először állatira tetszett neki, aztán vacillált, végül úgy döntött, hogy valószínűleg közlik, de nem biztos, hogy az első oldalon. Abban az időben a merev protokollnak megfelelőnél kicsit is személyesebb kép nem nagyon jelent meg. A szerkesztő még este kilenckor is tépelődött, mit csináljon. Másnap reggel rögtön megnéztem a lapot, láttam, hogy mégis a belső oldalra tették, és az első oldalon jött egy hagyományos protokollkép, hogy enyhítse a belső oldali fotó merészségét. Félve mentem be a szerkesztőségbe, nem tudtam, mi lesz, botrányra számítottam. Aztán délelőtt egymás után jöttek a telefonok a pártközpontból, nagyon tetszett nekik a kép. Ez azt jelentette, hogy elfogadták az új stílust, és erre ma is büszke vagyok." 

Fotó: Rédei Ferenc:  Kádár János hazaérkezik az NDK-ból, 1983 

"Ma már az a lehetőség is fölmerül, hogy a riporterek ne fényképezőgéppel dolgozzanak, hanem videókamerával. Nem tudom, ez hová vezethet, hiszen már a digitális fényképezés is megváltoztatta a sajtófotósok gondolkodását. Azt hiszem, nagyon rosszat tett a szakmai tudásuknak. Egy példa: évtizedekkel ezelőtt a riporter egyetlen tekercs rollfilmmel ment el dolgozni, tizenkét kockán kellett meglennie az eseménynek, és ez a fotóst gondolkodásra kényszerítette. Ma száz-százötven képet is ellőnek ugyanarra, és ha megkérdezed, mi a fenének, nem értik, mi a gond. Véres vitáim voltak a kollégáimmal amiatt, hogy elfelejtenek gondolkodni. Digitálisra cserélik az analóg gépet, és egy-másfél év múlva már négyszer-ötször annyit exponálnak. Vagy nézz meg egy sportközvetítést a tévében: ott áll a fotós a kapu mögött, a szeme a fényképezőgép keresőjénél, ha történik valami, exponál, és utána azt látod, hogy rögtön elveszi a szemétől a gépet, és a kijelzőt nézi, sikerült-e a kép. Miközben zajlik tovább a meccs. Arról is beszélhetnénk, hogy az élességállítás mennyivel komplikáltabb, mint az analóg gépeken. Ha megkérdezed az idősebb kollégákat, azt mondják, hogy a harminchat kockás tekercsen talán egy-két kép lett életlen. Most ugyanannyi felvétel közül tizenhárom, tizenöt. A digitális leneveli a gondolkodásról a riportereket, a mostani kezdők pedig már meg sem tanulnak gondolkodni. A kérdés az, hogy kerülhetnek-e olyan közösségbe, olyan szakmai társaságba, ahol még megkívánják tőlük a gondolkodást, ahol elvárások vannak, irányítják őket, megnézik minden bejövő anyagukat, beszélgetnek velük. Ha nincs ilyen közösség, vége a szakmának. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ma a sajtóban már nem lehet a digitális technika nélkül fennmaradni. Az is fontos, hogy tiszta a technológia, nincs vegyszerrel való pancsolás, a képeken nem látni sérüléseket, karcolásokat. Kitolódik a lapzárta ideje – illetve az online változatban már nincs is lapzárta, oda folyamatosan kell fényképezni. Elképesztően felgyorsult a képtovábbítás folyamata. Amikor elkezdtünk digitális fényképezőgépeket használni, például sportversenyen, a memóriakártyát gépkocsival vitték a szerkesztőségbe, ahol a képeket letöltötték a számítógépre. Később már a helyszínen is rá lehetett tölteni egy laptopra, ez körülbelül fél órát vett igénybe, és aztán a képfájlokat interneten kellett elküldeni a szerkesztőségbe. Ma a riporter oldalán lóg egy mobiltelefonnál nem nagyobb ketyere, aminek a segítségével a kép már fél perccel az exponálás után ott van a szerkesztő számítógépén. Szerintem a kulcskérdés az, hogy ilyen körülmények között lehet-e úgy foglalkozni a riporterrel, lehet-e olyan körülményeket teremteni a számára, hogy a felgyorsult tempó ellenére legyen ideje gondolkodni, képeket alkotni."

Fotó: Rédei Ferenc: Autós bukfenc, 1983 

Fotó: Rédei Ferenc: Szülés, 1978 

Fotó: Rédei Ferenc: Temetés, 1983 

Fotó: Rédei Ferenc: Torna, 1983

Fotó: Rédei Ferenc: Díszszemle, 1989

(forrás: maimano.hu; fotomuveszet.net)

Bánkuti András a hetvenes-nyolcvanas években készült sajtófotóiból ITT találsz egy válogatást.