Kudelich Lajos fotóművész 2016. július 3-án, 69. születésnapján Baden Württembergben elhunyt.
Kincses Károly fotómuzeológus így írt a Fotóművészet magazinban Kudelich Lajosról a Hungarian Out című tanulmányának negyedik részében:
Nem kevésbé érdekes Kudelich Lajos útja, aki a mostani állás szerint mégiscsak retúrjegyet váltott Münchenig, mert húsz év után visszajött, igaz, nem jókedvében. Kudelich, miközben szobafestőként dolgozott, KISZ-titkárként, a ceglédi pártbizottság tagjaként aktívan részt vett a politikai munkában. 1975-ben visszaadta tagkönyvét egy revízió során, mivel egy hosszas, kacifántos történet után csalódott, és megutálta korábbi elvtársait. Ettől kezdve majd’ tíz éven keresztül tervezte, hogy disszidálni fog, pedig előtte még sohasem volt külföldön, nem is beszélt egyetlen nyelvet sem. Turista útlevéllel ment ki a családjával Nyugat-Németországba úgy, hogy előtte összecsomagoltak, nyaraltak a Balatonon, majd innen továbbautóztak Ausztriába, ahonnan három nap elteltével, 1985. július 11-én indultak tovább az NSZK-ba. A háromnapos ausztriai tartózkodás miatt a németek először elutasították a politikai menekült státuszba vételét, csak két év múlva, egy felülvizsgálat nyomán kapta azt meg. Eleinte mostoha körülmények között laktak egy szobában, gyakorlatilag a német állam tartotta el őket. Ennek ellenére, 1987-ben elkezdte a München környéki menekülttáborokat fényképezni. Nyelvtanfolyamokon ismerkedett meg vele hasonszőrű emigránsokkal. Mindegyiküktől kért egy olyan papírt, amin az állt az illető nyelvén, hogy „én magyar menekült vagyok, fényképezni szeretnélek benneteket.” Ezekkel a cseh, lengyel, szlovák, román és egyéb nyelvű papírlapokkal felszerelkezve ment közéjük, és mindig a megfelelőt vette elő. Működött a dolog, az Idegen kenyéren sorozata rengeteg fotóval gyarapodott ekkoriban. Ezt a munkát eredetileg Gera Mihály néhány mondata inspirálta, aki még a Lajos utcai kiállítása megnyitóján azt mondta, kívánja Kudelich Lajosnak, hogy merüljön mélyre, és onnan küldjön személyes tudósítást. Ez megragadt benne, s úgy érezte, most éppen elég mélyen van ahhoz, hogy meg tudja csinálni. A képekből Menekülttáborok címen rendezett egy kiállítást 1990-ben az egyik müncheni fotósbolt erre kialakított terében, majd két évvel később annak a müncheni gimnáziumnak a halljában, ahol Lilla lánya érettségizett. 1992-ben rendezték a Műcsarnokban a 10 éves Nagybaracska-kiállítást, amire elmenetele után először hazajöhetett. Mint mondta, „nagyobb élmény volt, mint disszidálni”. 2012-ben lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. Feleségével és két leányával azt tervezték, hogy Németországban folytatják az életüket. Mint szobafestő, jól megélt, fotósként, független filmesként sok dolog foglalkoztatta, de felesége halála után egy évvel, 2007-ben mégiscsak úgy döntött, hogy hazatér.
Fotó: Kudelich Lajos (forrás: Kincses Károly facebook oldala)
Ezek a fényképek mindenkit meggyőzhetnek arról, hogy szerzőjük nem akarja mindenáron megváltani a világot, ő annál tapasztaltabb ember, aki a jelek szerint bízik a világban. Tudja és őszintén hiszi, hogy a világ mindig megváltja magát, ha arra szükség van. Úgy, ahogy, de megváltja. A szerző tehát azt tartja feladatának, hogy fényképeivel felhívja az időnként szórakozottnak tűnő világ figyelmét azokra a tennivalókra, amelyekről az megfeledkezni látszik. Sohasem szép fényképeket akar készíteni, hanem mindig gondolatokat fogalmaz képbe. Úgy mondhatnánk: lélekből fényképez, vállalva az azzal járó minden nehézséget. Töprengő alkotó, aki megszenvedi fényképei igazságát. Eközben tántoríthatatlanul ragaszkodik a valósághoz, nem szépít, nem alakít rajta semmit, úgy mutatja be, ahogyan találkozik vele. Az emberekhez, helyzetekhez közelítő magatartását derűs beleérzés jellemzi; s ezt a kétélű fegyvert eleddig még minden baj nélkül használta. Fényképei nem váltak túl derűssé, sem pedig túlságosan beleérzővé. Észreveszi, amit észre kell vennie. Felderít, kiemel, megmutat, elemez, és mindezt természetes egyszerűséggel teszi. Ilyen a világ, állítja, és ettől nem tágít. Ingerültség nélkül sorjázza a fényképeket, amelyeken látnunk kell: a világ valóban olyan vagy legalább olyan is, amilyennek ő látja. Hiányoznak e fényképekről a drámai jelenetek, a tragikus pillanatok, a nagy érzelmi kitörések; azok, úgy tűnik, már előbb lezajlottak, vagy majd a fényképezés után következnek be. Vihar előtti és vihar utáni helyzeteket élhetünk át; s ez az ingatag nyugalom teremti meg a látvány belső feszültségét. A fényképek látszólag súlytalan tényeket tárnak elénk, amelyekből azonban a világ állapotára vonatkozó súlyos következtetések vonhatók le. A szerző pedig éppen ezt a csöppet sem szerény célt tűzte művei elé: serkentsenek továbbgondolásra, nyissák fel a szemeket, segítsenek a dolgok mögé látni. - írta Gera Mihály a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában 1994-ben megjelent Kudelich Lajos: Valami előjön- Es kommt heraus című fotóalbumban.
Kudelich Lajos képeit 2001. augusztusában már a Mai Manó Házban is bemutattuk Honpolgárok című kiállításán, fotóalbumai megtalálhatók a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár állományában.
Fotó: Kudelich Lajos: Karácsony
"A történet ott kezdődött, midőn Kudelich Lajos családjával rokont látogatni ment Felsőerekre. Nevezetesen egy esküvő alkalmából, amelyet fényképezett. Akkor érintette meg a hely szelleme, amely a zárt, összetartó közösségből sugárzott. Fölkeltette érdeklődését a kicsiny település, ahol a viszonylagos jómód mellett a viszonylagos szegénység is tetten érhető, ahol mindenki jó ismeretségben van a többiekkel, ahol jószerével minden gond és öröm közös, s amely valósággal fölkínálta magát a fotográfusnak, aki ebben az átmeneti korban sem vesztette el szociális érzékenységét. Érdekelte, vajon hogyan élnek a felsőerekiek? Nyomon követik-e a társadalmi változásokat? Sikerül-e lépést tartaniuk a korral? Ezekre a kérdésekre keresik a választ Kudelich Lajos fényképei. A feladatra nála alkalmasabb, fölkészültebb fotográfust találni sem lehetne. Egyik pályatársa azt mondta rá: őstehetség. És valóban az. Úgy kezdett el fényképezni, hogy valamit tudott, ami tanulhatatlan, aminek már akkor is birtokában volt, amikor a fényképezőgép eszébe sem jutott. Ehhez az eredendő tehetséghez szerezte meg később a szükséges szakmai ismereteket, s hamarosan elérte, hogy fényképen fejezze ki magát. Kudelich Lajos Cegléden született (1947-ben), ott végezte iskoláit, majd ott tanult szakmát (szobafestő-mázoló), és ott ismerkedett meg a fényképezéssel. Első kiállítását is Cegléden rendezte meg (1981-ben). Ennek köszönheti, hogy meghívták (1982-ben) az akkor második alkalommal megrendezett Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelepre, amelynek munkájában azután három alkalommal vett részt. (Részlet Kudelich Lajos: A hely szelleme (Interart, 2002) című fotóalbumból)
Nyugodjék békében!
