Erich Lessing neve összekapcsolódott az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal. A forradalom napjaiban rengeteg fotó készült és járta be a világsajtót, köztük több mint tucatnyi külföldi fotóriporter tudósított az 56-os eseményekről, de talán egyiküknek sem sikerült annyira a vasfüggöny mögötti országok helyzetét, társadalmi mozgásait, változásait megértő-megérző, az eseményeket belülről láttató képeket készítene. „Egyetlen kép többet mond el a történelem valóságáról, mint egy polcnyi szakirodalom - már ha a kép hiteles… A pillanatot írásban rögzíteni igen nehéz. Annak a kornak a hangulatát – az érzésvilágát, egy egész nemzet ’egyetakarását”, lelkesedését, bizakodását, majd reményvesztettségét – hitelesen és őszintén a kívülről szemlélőnek ezek a felvételek tudják csak érzékelhetővé és érthetővé tenni.” – írta Göncz Árpád. Lessingnek is köszönhető, hogy a világ közvéleménye hiteles képet kaphatott az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról. A forradalom 50 éves évfordulóján nemcsak Magyarországon, hanem Bécsben, New Yorkban és számos más városban is kiállították az 50 évvel azelőtt hazánkban készült fotókat. A kiállítások nemcsak a szovjet birodalmat elsőként megrendítő, heroikus események előtt tisztelegtek, hanem egy kivételes tehetségű fotográfus fotóriporteri csúcsteljesítményére is emlékeztek.
Fotó: Erich Lessing: Üllői út, Budapest, 1956. október © Erich Lessing/Magnum Photos
Erich Lessing 1923. július 13-án született Bécsben, világra nyitott szellemű, szociáldemokrata beállítottságú, asszimilálódott zsidó értelmiségi családba. Apja fogorvos, anyja zongoraművésznő volt. A fiú tíz éves korában meghalt az édesapja. 13 évesen kapta első fényképezőgépét, s kiskamaszként két iskolai barátjával egyikük fotóamatőr apjától tanultak fényképezni. Ekkor még fel sem merülhetett, hogy hivatásos fotográfus legyen. „Bécsben egy tisztességes zsidó családban jogász vagy orvos akar lenni az ember.” – ironizált Lessing 60 év távlatából. Reálgimnáziumban folytatott középiskolai tanulmányainak befejezése előtt 1939-ben - Hitler ausztriai bevonulása után - anyjának sikerült fiát a nemzetiszocializmus elől Palesztinába kimenekítenie, mely akkor brit mandátumterület volt. Lessing a menekültekkel kikötő utolsó hajóval érkezett Haifába, de Ausztriában maradt édesanyja és családjának több tagja nem tért vissza a náci haláltáborból. Lessing kollégistaként a haifai Technion-ban rádió-technikusnak tanult, s a fotográfiát is gyakorolhatta. Kiváló tanáraitól széleskörű műveltséget szerzett. Az iskola elvégzése után dolgozott taxisofőrként, rádió-technikusként, egy kibucban mezőgazdasági munkát végzett, pontytenyésztő volt. Nem készült fotográfusnak, szülei foglalkozását szándékozott folytatni, fogorvos vagy zongorista akart lenni, de a 2. világháború megváltoztatta életét. Végül visszatalált diákkori hobbijához, az autodidakta módon elsajátított fotográfiához, melynek különböző területeit egész életén át művelte. Kezdetben strandfotós volt, majd óvodákban fényképezett, 1939-45-ig a brit hadseregben a 6. ejtőernyős hadosztályánál szolgált, mint sofőr és fotográfus.
Párizsba szeretett volna menni fotográfiát tanulni, de mivel nem kapott francia vízumot, 1947-ben visszatért Ausztriába, a négy – brit, francia, szovjet és amerikai – zónára osztott Bécsbe, ahol teljes káosz uralkodott. Az amerikai hírügynökség, az Assotiated Press (AP) fotóriportere lett, mely a fotóesszé aranykorának nagy fotóriporter generációját alkalmazta. Az AP-nél ismerte meg újságírónő feleségét, Traudlt, akitől három gyermekük született. A következő években Lessing a háború utáni Európában független fotóriporterként a legnagyobb magazinoknak – köztük a Life-nak, a Paris Match-nak, a New York Times-nak, a Picture Post-nak, a Quck Magazine-nak, a Heute-nak, az Epoca-nak – dolgozott. Megbízásukból utazott a világ minden tájára, derűs vagy szomorú hétköznapi jelenetei és a konfliktus-zónákban készített háborús riportjai egyaránt ismertté tették nevét. 1950-ben, amikor Strassburgban az Európa Tanács első ülésén fényképezett, találkozott David Seymour-ral, aki meghívta tagnak a Robert Capa (Friedmann Andor) által a világszerte legismertebb fotóriporterekből szervezett, a fotográfus tagok közös tulajdonában lévő Magnum Photos nemzetközi fotóügynökség- és érdekképviseleti szervezetbe. A Magnum tagjai meg tudták őrizni függetlenségüket a magazinok és ügynökségek gazdasági és ideológiai diktátumával szemben, nem a szerkesztőségek instrukcióinak alávetve, hanem saját elképzelésük szerint dolgozhattak, képesek voltak kontrollt gyakorolni képeik felhasználása és az azokat kísérő szöveg felett. Maguk számára a legfontosabb követelmény az igazság tisztelete, a magasrendű minőség és igényesség volt. „Tudtuk magunkról, hogy elég jók vagyunk ahhoz, hogy semmit se engedjünk ránk kényszeríteni, mert mi nemcsak a szükséges információval rendelkeztünk, hanem felelősséget is vállaltunk azért, hogy képeink tartalmilag és formailag is megfelelően legyenek kivitelezve.” – mondta Lessing, aki maga is nagy hangsúlyt fektetett képriportjait kísérő szövegeinek megírására. „Annak idején észleltem, hogy a fotó szöveg nélkül erőtlen médium.”
Fotó: Erich Lessing: Corvin-köz, Budapest, 1956 október © Erich Lessing/Magnum Photos
Lessing nemzetközi hírnévre tett szert a bécsi gyerekekről készült sorozatával, majd a háború pusztította városok keserves nélkülözéseit, a romokon új életet kezdő embereket, a menekültek szenvedést és rettegést tükröző, meggyötört arcát nagy kifejező erővel bemutató képeivel. „Meg akartam mutatni, hogy a háború következményeként milyen volt az élet, el akartam mondani az igazat a szenvedésről, halálról és pusztításról, és megpróbáltam megtalálni a katasztrófából kivezető utat.” - emlékezett Lessing. Fényképezte a háború utáni Európa politikai eseményeit, konferenciáit, csúcstalálkozóit, híres politikusait, kiemelkedő történelmi események tanúja és megörökítője volt. Egyik legemlékezetesebb felvétele ’Ausztria szabad!’ címmel 1955 májusában a bécsi Belvedere palota erkélyén az osztrák államszerződés aláírt példányát az ünneplő tömegnek felmutató külügyminisztert mutatja. Az államférfiak - úgy tűnik - nagyra becsülték munkáját. Lessing hírnevére jellemző, hogy oly nagytekintélyű politikusok - mint Konrad Adenauer - örültek, ha ő fotózta őket. De Gaulle az algériai háború idején sajtó-titkárán keresztül külön őt kérte fel, hogy tartson vele ottani körútján. Itt készítette Lessing meredek felülnézetből a sorfal előtt tisztelgő elnök híres fotóját. A korszak meghatározó politikusairól – Eisenhower-ról, Churchill-ről, Adenauerról, Hruscsovról, Bulganyinról, Willy Brandtról és másokról - készült emlékezetes, meglepően természetes arckifejezésű portréit, gesztusait az események közben, spontán szituációkban, elkapott pillanatokban fényképezte, s nem minden irónia nélkül láttatta a hírességeket. A ’négy nagyot’ a genfi Népszövetség Palotája udvarán a sajtónak pózolva, integetve kapta lencsevégre. Ezek az emlékezetes felvételek mélyen beleívódtak korunk kollektív képi emlékezetébe. Lessing politikai és anekdotikus tartalmú képein is a pillanat ’mögé lát’, a pillanatnyi jelenségen túl valami általános érvényű dolgot mond el a korról. Riportkötetei tanúsítják, hogy évtizedeken át az európai történelem megörökítésének páratlan művelője volt.
A Magnum riportereként a kelet-európai országok helyzetének kiváló ismerőjeként különös érzékenységgel mutatta be a szovjet érdekszférába került régiók életének lehangoló valóságát. „Ha az ember Európában él, kell, hogy érdekeljék a körülötte lévő országok” - nyilatkozta 2012-ben egy MTI-interjúban. „A hidegháború fotográfusának neveznek. - mondotta Lessing. - Bizonyos vonatkozásban ez igaz is: személyes politikai érdeklődésem középpontjában mindig Európa kommunista országai álltak.” Önmagát politikus lénynek, ’homo politicus’-nak nevezte, aki tájékozott, tudja, hogy mit akar bemutatni. „Mindig érdekelt a politika, az egyes ember és a politika, illetve ez egyes ember és a ’hatalom’ közötti viszony, valamint a játszmájuk eredménye. „Vízumhoz jutni a Varsói Szerződés országaiba 1954-56-ban nem volt mindenhol egyformán könnyű dolog egy nyugati újságírónak. Míg Csehszlovákiába például meglehetősen nehéz volt bejutni, Magyarországra viszonylag egyszerűen lehetett beutazási engedélyt kapni.” - mondta az egykori keleti tömbben tett utazásairól. 1956 elején Lessing észlelte a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után a politikai atmoszférában végbement ’olvadást’, hogy valami változás van készülőben, ezért saját kezdeményezésére a keleti blokk országaiba utazott. Járt, az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában is készített riportokat, s legtöbb tapasztalatát hazánkban szerezte. „Mivel az volt az érzésem, hogy 1956-ban itt valami történni fog, ezért azt javasoltam a Life képes folyóiratnak, készítsen tudósításokat a négy legfontosabb kommunista országról, az NDK-ról, Lengyelországról, Csehszlovákiáról és Magyarországról.” „Tudni akartam, hogy valójában mi ott a helyzet, és mit tud abból a sajtó megmutatni.”
1956-ban Lessing háromszor járt Magyarországon. Már a forradalmat megelőző időszakban, május-júniusban hosszabb időt töltött Budapesten és vidéki riport-utakon, többek között üzemeket, termelőszövetkezeteket keresett fel. A Külügyminisztérium sajtófőnökével, Várkonyi Péterrel sikerült jó munkakapcsolatot kialakítania. Akkor már a külföldi sajtó munkatársai viszonylag szabadon járhattak-kelhettek Magyarországon, ha előzetesen jelezték a külügyminisztériumban, hol akarnak fotózni és kikkel akarnak találkozni. Természetesen komoly korlátozások voltak, a hatóság figyelte a nyugati újságírókat, fotóriportereket, róla is mindig tudták, hogy hol van, kivel miről beszélt, de értesítették is a riporter számára érdekes eseményekről: „Mindenhol lehetett fotózni, mindenhová vihetett magával tolmácsot az ember, de azt előre megmondták, hogy politikai kérdéseket nem tehetek fel.” - emlékezett. Fényképezett Zircen a Bakonyban, a Karcag környéki tanyákon, Kalocsán, Sztálinvárosban és Diósgyőrben is. Budapesten és vidéken, nagyvárosokban és falvakban, tanyákon ismerkedett a magyar viszonyokkal. A forradalom előtti, látszólag békés Magyarország vidéki és budapesti hangulatát idéző képeit nézve úgy tűnik, hogy érzékelte a változás szelét, hogy valami készülődik. Nemcsak a Parlamentbe jutott be, nemcsak Rákosi Mátyást fényképezte hatalmának végnapjaiban, hanem a belső száműzetésbe vonult, házi őrizetben lévő Nagy Imrét is felkereste Orsó utcai otthonában, családja körében harmonikus, derűs, bensőséges képeket készített a politikusról. „Közölték velem, hogy mindenről beszélgethetünk, zenéről, színházról, akármiről, csak politikáról nem” – idézte fel munkája körülményeit Lessing. „Ez tulajdonképpen ma is így van. Ha politikusokkal érzékeny kérdésekről akar beszélni az ember, nem kap választ” - tette hozzá. Ismeretségein, összeköttetésein, informális csatornáin keresztül mégis tudott értesülésekhez jutni. „Mindig tudtam többé-kevésbé, hogy milyen az általános hangulat, ki van börtönben, kinél van összejövetel. … Izgalmas időszak volt, a magyar társadalom nyitott volt ekkor, akárcsak Lengyelországban. ... Már a felkelés előtt lehetett érezni, hogy Budapesten történni fog valami. Ez a Petőfi Körben, de a politikusok között is érezhető volt. … Azután egészen váratlanul, jött az igazi felkelés, a város több pontján” – emlékezett vissza a vasfüggöny mögötti Magyarországon uralkodó hangulatra.
Tavaszi és nyári képein érzékeltette munkásgyűlések, TSz viták forrongó hangulatát, de olykor ironikusan szemléltette a nyugati magazinolvasók számára a vasfüggönyön túli élet egzotikusnak tűnő ellentéteit. „A falusi képeken büszke szövetkezeti szimbólumok és festői elmaradottság jelképei ütköznek… a jelszavakat is látja, meg a fonákját is láttatja. Falun a munkaversenytáblát és magát a munkát, brigádértekezletet – a falon Rákosi képpel -, és beszélgető, szinte toprongyos parasztokat, vállukon kapával.” – emeli ki Lessing riportjainak jellegzetességeit Szegő György. Észrevette és fotózta a Rákosi-korszak furcsa politikai és hétköznapi jelenségeit: a mindenható pártfőtitkár kedélyeskedő egyezkedését a rendszerrel együttműködő ’békepapokkal’, vagy a belvárosi IKKA bolt előtti ’csencselést’, ahol a külföldi rokonoktól kapott pénzsegélyt az embereknek olyan luxuscikkekre - mint kávé, tea, csokoládé, jobb italok – kellett beváltania, de mivel pénzre volt szükségük, rögtön a bolt előtt el is adták e különlegességeket a náluk kevésbé rászorulóknak. Lessing szociális érzékenységét mutatja az ellentétek felmutatása: divatbemutató vagy ötórai tea a Duna-korzón a párt-elit asszonyinak, és a piacon az olcsó holmik után hiába vágyakozó, nyomorúságos öltözetű kislányok képein.
Fotó: Erich Lessing: Budapest, 1956 © Erich Lessing/Magnum Photos
Lessing híres képriportban számolt be a Petőfi Kör nevezetes június 27-iki sajtóvitájáról, melyen a sajtó magyarországi helyzetét vitatták meg. A hallgatóság soraiban lefotózta a börtönből nem sokkal azelőtt kiengedett szociáldemokrata vezető, Szakasits Árpád Lukács György filozófussal folytatott társalgását. A forradalom hangulatát vetítette előre az a felvétele is, melyen az udvaron állók hangszórón keresztül hallgatták a vita közvetítését, mivel tízszer akkora hallgatóság gyűlt össze, mint amire a szervezők számítottak. A ’vasfüggöny’ – a határon a drótakadályokból és aknamezőkből álló műszaki határzár – eltávolítását mutató képei az osztrák mintájú magyar függetlenség elnyerése lehetőségének reményét sugallták. Fél évvel később ez tette lehetővé közel 200 ezer ember menekülését Ausztrián át. Még nyáron, a Felvonulási Téren szerelmespárt fotózott a Sztálin szobor előtt sétálva, a kép párja októberben készült, ahol a nép által ’Csizma tér’-nek csúfolt helyszínen a generalisszimusz ledöntött szobrából csak csizmái meredeztek az égre, emlékeztetve az önkényuralom megdöntésére. Carole Naggar szerint „ez a két felvétel jobban összegzi a magyar forradalom lényegét, mint bármely akcióról készült felvétel.” (Tőry Klára)
Fotó: Erich Lessing: Nagy Imre, Budapest, 1956. © Erich Lessing/Magnum Photos
(forrás: magnumphotos.com)
Tőry Klára 1956 fotósa: Erich Lessing című programunkat 2016. október 18-án, kedden 17.30-tól egy ingyenes előadás és vetítés keretében a Mai Manó Ház Napfényműtermében rendezzük meg.
Tőry Klára írásának második, befejező részét ITT találod..
